Farkasból bárány

„Amikor kiléptem a neonáci mozgalomból, anyám átölelt, és azt mondta, menj el a Simon Wiesenthal Központba. Erre azt válaszoltam, mama, ez nem lesz jó ötlet, mégiscsak náci voltam. Aztán mégis elmentem” – mesélte a HVG-nek a dublini konferencián az amerikai TJ Leyden, aki több mint egy évtizednyi aktív részvétel után lépett ki a fehérek felsőbbrendűségét hirdető egyik amerikai mozgalomból. Hozzátette, fiának nem akart ilyen életet.

– Sokan büszkék lennének, ha a fiuk követné őket egy ilyen mozgalomba. Ön miért gondolta másképpen?

– Egyik barátom meghalt, egy másik tolószékbe került, én pedig többször is megjártam a börtönt. Ezt a sorsot nem kívántam a fiamnak, azt akartam, hogy normális élete legyen. Eleinte gondolkodtam azon, hogy távol tartsam a gyereket az egésztől, de ez így nem működik. Emiatt értékeltem újra az életemet: ha a fiamnak nem akartam ilyet, akkor valószínűleg az enyém sem jó. Ez volt a kijózanodás felé vezető első lépés.

– Beszélget volt eszmetársaival?

– Az interneten néha igen. Személyesen csak akkor találkozunk, ha hívnak, hogy ki akarnak szállni a szervezetükből, és ilyenkor én óvatosságból rendőrök kíséretében megyek. De azért akadnak sikereim: négy volt barátomat és további 85 srácot már visszaszereztem, és azon vagyok, hogy ez a szám tovább nőjön.

– Akkor sokan igencsak neheztelhetnek önre.

– Én vagyok a második a halállistájukon. Az első egy olyan, ugyancsak kiugrott srác, aki a bíróságon tanúskodott azok ellen, akik fegyveres felkeléssel akarták megdönteni a hatalmat.

– Hogyan fogadták a Wiesenthal-központban?

– Azt hiszem, tényleg elhitték, hogy őszinte vagyok, én voltam az első olyan volt neonáci, aki önként felvette a kapcsolatot egy zsidó szervezettel. Először nem akartam nekik semmi különöset mondani, azután mégis úgy határoztam, mindent elmesélek a volt társaimról. Vagy a probléma része vagyok, vagy a megoldásé – a kettő között senki sem lehet sokáig.