Közép-afrikai Köztársaság: ahol egy őrült kannibál vitte a legtöbbre
A föld bukott államai gyakran fényes birodalmak romjain vegetálnak. A Közép-afrikai Köztársaság életében azonban soha egyetlen pozitív pillanat nem volt. Gyarmati kizsigerelés, kannibál diktátor, AIDS, lepra, vízhiány. A föld legrosszabb országai, hetedik rész.
"Uram, ön a világ segglyukán van!" (Apokalipszis most)
A sorozat eddigi részei: Szomália, az unortodox sikersztori, Jemen: az arab világ veszélyes lecsúszottjai, Haiti, a gránitszilárdságú alkotmányok országa, Afganisztán, az ország, ahol háromezer éve háborúznak, Kongó: a Zugló-pokol-tengely, Irak, a civilizáció bölcsőjébe rejtett pokolgép
A Közép-afrikai Köztársaság az az ország, amiről a heti események előtt sokan azt sem tudták, hogy létezik, de ha tudnák, akkor inkább nem akarnának róla tudni. A vízhiány és az abból következő sivatagosodás, az erdőirtás és az orvvadászat következtében a korábban a vadállatok utolsó menedékhelyének tartott Közép-Afrika is veszélyes hellyé vált az élővilág számára. A társadalom etnikailag és vallásilag megosztott, ami tökéletes táptalaja a belviszályoknak. AIDS-fertőzöttség tekintetében a világrangsor 10. helye körül tanyáznak, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy 100 emberből 13-15 ember fertőzött.
Mintha ez nem lenne elég, a lepra, a tuberkolózis, a malária, a gyermekbénulás és a sárgaláz mindennaposnak, amit tovább súlyosbít, hogy egy orvosra cirka 35-40000 ember jut. Megfelelő ivóvízhez a lakosság alig több mint felének, fertőtlenítőhöz pedig csak a harmadának van hozzáférése. A csecsemőhalandósági ráta a negyedik legmagasabb a világon, 1000 élve született kisgyermekből 97 nem éri meg az egy éves kort sem. Az okok főként a tetanusz, szamárköhögés, rubeola és diftériafertőzésekben keresendők. A felnőtteknek se sokkal jobbak a kilátásaik, a várható átlagélettartam alig 50 év.
Bár a bukott államok történetében kötelező gyarmati korszakot a későbbiekben kipipálták, a régióban élő népek első komolyabb kapcsolata a külvilággal csak az 1800-as évek közepére tehető, amikor a környező országok rabszolgakereskedői jelentek meg a területen. A rabszolgakereskedők annyi rabszolgát adtak el a keleti országrészből, hogy ezek a területek máig gyéren lakottak. A jelenlegi állam elődjének számító Ubangi-Sharira az Afrikáért folytatott hajszában végül a franciák tették rá a kezüket, a belgák, németek és a britek őszinte sajnálatára.
Gyarmati kizsigerelés
Bangui, – amely máig az állam fővárosa – is a franciák helyőrségeként kezdte a 19. század utolsó évtizedében. Mikor a franciák számára túlzottan is költségessé vált a megszállás és a gyarmati adminisztráció fenntartása, elkezdték a prefektúrák kiárusítását. Az azokat megnyerő vállalatok biztosították a tartományok javainak európai és világpiacra juttatását, cserébe vállalták régióik fejlesztését. Természetesen ezek a fejlesztések csak az üzleti érdekeket szolgálták, a területen lakókat pedig erőszakkal kényszerítették térítésmentes közmunka végzésére. Bár az embertelen bánásmód ellen többet is felemelték a szavukat a franciák közül is, a gyakorlati változás minimális volt.
A franciákkal együttműködő helyi uralkodók mindent megtettek a franciáknak, sőt gyakran még náluk is kegyetlenebbek voltak. Ubangi-Shari nyugati végeit 1911-ben átadták a németeknek, a világháború kitörése után azonban az országrész rövid úton visszakerült a franciákhoz, miután egy a vezetésükkel, főként helyi erőkből álló sereg visszafoglalta azt. Az 1920-as évekre a rabszolga-kereskedelem visszaszorult és az afrikai vezetőket is kiszorították az adminisztrációból. Bár a két világháború között lezajlott útépítések és az alapvető egészségügyi rendszer kialakítására tett kísérletek némileg növelték a gyarmatosítók népszerűségét és a munkakörülmények is javultak valamelyest, a Kongó-Óceán-vasútvonal megépítésére fegyverrel toborzott munkások számottevő része a kemény munkakörülmények, az alultápláltság és különböző betegségek miatt életét vesztette.
Ennek eredményeképpen 1928-ban évekig elhúzódó felkelés tört ki a franciák ellen, a kormányzat ügyeskedése következtében azonban a franciaországi közvélemény nagy része erről mit sem sejtett. A fő exporttermék gyapot, tea és kávé termelése mellett a 30-as évek során megkezdődött az ásványkincsek, főként arany és gyémánt bányászata is. A helyzeten végül a második világháború után a degaullista tisztek hatalomátvétele javított, amely nyomán politikai és társadalmi reformok következhettek.
Ubangi-Shari autonómiáját 1958 decemberének első napján nyerte el, s ezzel egy időben az állam neve Közép-afrikai Köztársaságra változott. A teljes függetlenségre 1960-ban tett szert az ország. A káosz az után harapózott el, hogy a változások egyik vezéregyénisége, Barthélémy Boganda, az ország első miniszterelnöke máig nem tisztázott körülmények között életét vesztette egy repülőszerencsétlenségben.
Az örökségén és a hatalmon marakodó egykori politikai harcostársai, Abel Goumba és David Dacko marakodásából végül a franciák támogatását élvező Dacko jött ki győztesen. Hatalomba kerülve bebörtönöztette Goumbát és egypártrendszert vezetett be. A bukott államok életében elkerülhetetlen, államcsínyekkel és belpolitikai öldökléssel tarkított időszak sem váratott sokáig magára. Az 1965-ös szilveszteri puccs során a francia hadsereg tagjaként az indokínai háborúban is érdemeket szerző fiatal ezredes, Jean-Bédel Bokassa ragadta magához a kormányzást. Az ország valamikor ekkortájt indult meg meredeken a lejtőn.
Bokassa, az őrült diktátor
A valószínűleg amúgy sem teljesen normális Bokassa a kezébe kerülő hatalomtól még jobban becsavarodott. Ahogy az egy igazi afrikai diktátorhoz illik, szétzavarta a nemzetgyűlést, felfüggesztette az alkotmányt, magát pedig örökös elnöknek nevezte ki. Mindenféle koncepciót nélkülöző külpolitikája és a gyilkosságokat, kínzásokat preferáló belpolitikája révén kivívta a nemzetközi közösség megvetését.
Példaképe, Napóleon nyomdokain haladva 1976-ban egyre súlyosbodó elmebaja és hatalommániája mellékhatásaként kikiáltotta a Közép-afrikai Császárságot, amelynek I. Bokassa néven ő lett az első és utolsó uralkodója. A koronázási ceremónia és a több millió dollárba kerülő gyémántkorona költségei csődbe vitték az államkasszát, a világközösség pedig hatalmas felháborodással vette tudomásul, hogy Bokassa személyesen vett részt iskolás gyermekek lemészárlásban. Bűnük a szájhagyomány szerint mindössze annyi volt, hogy nem voltak hajlandóak Bokassa egyik feleségének tulajdonában álló gyár által gyártott drága iskolai egyenruhákat hordani. Furcsa kettősségként bár számos gyermek vére szárad a kezén, szerette a lurkókat – közel 20 feleségétől összesen 50 gyermeke született.
Bokassa politikai ellenfeleit saját állatkertje vadállataival falatta fel, sőt a hírek szerint a kannibalizmust sem vetette meg. A kegyetlenségben számos afrikai kollégájára fejhossznyit verő Bokassa elzavarásához az általános felzúdulás ellenére is 14 év kellett. Párizs még az 1979-es év folyamán visszaültette Dacko-t az elnöki székbe, aki azonban második elnökségét sem élvezhette sokáig, mivel 1981-ben egy újabb ambíciózus katona, André Kolingba tábornok vette kezébe az ügyeket. Az alkotmány felfüggesztését követően katonai juntája 1985-ig irányította az állami adminisztrációt, a rákövetkező évben pedig új alkotmányt léptetett életbe.
Bár a politikai rendszer a korábbihoz képest szabadabbnak tűnt, Kolingba két riválisát sem engedték indulni. Az újra feltűnő Abel Goumba és Ange-Félix Patassé végül a bojkott mellett döntött. A 1990 körüli rendszerváltások időszakának világpolitikai átalakulásától megihletődve a demokrata ellenzék aktivizálta magát. A felkelők, de inkább a nemzetközi közösség nyomására végül a tábornok engedett és szabad választásokat írt ki 1993-ban. A választást majdnem 50 százalékkal Patassé nyerte, sőt a tábornoknak Dackotól és Goumbától is vereséget szenvedve csak a negyedik helyre futotta. Az új vezető rövidesen megfosztotta katonai rendfokozatától Kolingbát, több korábbi minisztert perbe fogott, a jakoma törzsbe (amelynek a tábornok is szülötte) tartozó embereket pedig menesztette jól fizető állami állásaikból.
Puccsok és alkotmányok váltották egymást
Haitihoz hasonlóan a Közép-afrikai Köztársaság is gyakran váltogatta alaptörvényét. 1994-ben új alkotmányt fogadtak el, ám ennek azonban vajmi kevés köze volt a politikai realitásokhoz. Az etnikai színezetet sem nélkülöző lázadások végül az amúgy sem tip-top ország teljes romba döntéséhez vezettek. A mali államfő, Amadou Touré közbenjárásával 1997-ben sikerült tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket, amelynek eredményeképpen a lázadók letették a fegyvert, cserébe bekerültek a kormányba. A fővárosban aláírt békeszerződés betartását először egy afrikai erőkből álló, majd egy őket felváltó ENSZ békefenntartó kontingens felügyelte. A széleskörű elégedetlenség ellenére Patassé a második mandátumát is elnyerte az 1998-as választásokon.
A hadsereg legfelsőbb vezetése 2001-ben megkísérelt egy puccsot, ezt azonban Patassé milíciáinak líbiai és kongói zsoldosok segítségével sikerült leverni. Az ezt követő megtorlás kegyetlen volt. A lojalista milíciák feldúlták Banguit, a vélt és valós puccsistákat megkínozták és megölték, otthonaikat elpusztították. A paranoiássá váló Patassé vezérkari főnökét, az évtizedeken át hűséges társát, Francois Bozizé tábornokot is összeesküvéssel vádolta meg, aki hozzá hű erőivel Csádba menekült. Az elnök már éppen fellélegezhetett, mikor 2003-ban Bozizé egy váratlan katonai támadás után elzavarta a hatalomból.
A hagyomány nagy úr, Bozizé is felfüggesztette az alkotmányt, és új kormányt állított fel az ellenzéki pártok részvételével. Az alelnök nem titkoltan PR-okokból is Goumba lett, arcát és jó hírnevét kölcsönözve a kabinetnek. A tábornok által létrehozott Nemzeti Átmeneti Tanács megkezdhette az újabb alkotmányozási procedúrát. Annak életbe lépésével Bozizé lemondott pozíciójáról, majd a 2005. májusi törvényes választásokat megnyerve (amelyből Patassét természetesen kizárták) egészen napjainkig volt az ország vezetője.
Bár sokan őt tekintették a köztársaság jövőjének, az uralma alatt sem enyhülő korrupció, a nepotista-autoriter berendezkedés miatt elégedetlen csoportok végül összefogtak, s a Séléka-koalíció zászlaja alatt felkelést indították 2012-ben. Bár idén januárra sikerült némi haladást elérni a tárgyalóasztalnál, és egységkormány jött létre, a Séléka-szövetség nem tette le a fegyvert, március 24-én pedig Banguit is elfoglalta. A vezetőjük, a magát elnöknek kikiáltó Michel Djodotia szétzavarta a kormányt és a parlamentet, és újra hatályon kívül helyezte az alkotmányt, azonban az egységkormány miniszterelnökét posztján hagyta. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte a hatalomátvételt és a vele járó erőszakot, aminek bár Djodotia retorikája szerint a béke és szabadság, illetve a törvényes választások kiírása a célja, könnyen lehet egy újabb demokratikusnak álcázott, valójában erőszakos, a korrupt rendszerből megélő elit uralmának kezdete is.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
