Dúsképű lovagok

Szinte érezni lehetett a megkönnyebbülést, amikor az öt plusz egy hatalom – az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország –, valamint Irán diplomatái, köztük John Kerry amerikai és Mohamed Zarif iráni külügyminiszter, gratuláltak egymásnak a Genfben vasárnapra virradóra tető alá hozott előzetes megállapodásért. A kedélyes jelenet még pár hónappal ezelőtt is szinte elképzelhetetlennek tűnt, az öröm pedig annak szólt, hogy az iráni atomprogram korlátozásáról és cserébe a szankciók enyhítéséről kötött alku megnyitja az utat a végleges kiegyezéshez.

John Kerry amerikai külügyminiszter bejelenti az alkut. A puding próbája

AFP

 A fél évre szóló egyezség értelmében Irán leállítja az 5 százalékosnál tisztább urán dúsítását, és a meglévő, 20 százalékos tisztaságú készletét semlegesíti, azaz visszakonvertálja alacsonyabb szintűre, nem állít üzembe új centrifugákat, és a két dúsítólétesítményben, Natanzban és Fordovban a meglévők legalább felét leállítja. Felfüggeszti továbbá az Arakban lévő nehézvizes reaktor építését, ahol atomfegyverhez használt plutóniumot lehetne előállítani. Teherán vállalta azt is, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szakemberei naponta ellenőrizhetik nukleáris létesítményeit.

A nagyhatalmak cserébe korlátozott, átmeneti és célzott könnyítéseket tesznek az Irán elleni szankciókban, és nem hoznak újabb büntetőintézkedéseket. Az engedmények főként az arany és más értékes fémek kereskedelmére vonatkoznak, és felfüggesztik egyes autó-, illetve a repülőgép-ipari alkatrészek embargóját. Az olajbevételekből nyugati számlákon lévő, de befagyasztott összegekből feloldanak 4,2 milliárd dollárt, amit részletekben fizetnek ki. Enyhítik az olajszállításokra vonatkozó biztosítási tilalmat, aminek révén az októberi napi 715 ezer hordónyi iráni kőolajkivitel az USA által felső határnak tartott egymillióra ugorhat. A könnyítések összesen 7 milliárd dollárt jelentenek, ami nem sok Teherán 100 milliárd dollárnyi befagyasztott külföldi követeléséhez képest.

A részletekből kiderül, hogy a vállalt kötelezettségek egyik oldalon sem olyanok, amelyekről ne lehetne könnyűszerrel visszatáncolni. De mindkét fél úgy értékelte, hogy a több évtizednyi ellenségeskedés után a bizalmat is helyre kell állítani, így aztán az igazán izgalmas kérdések az átfogó rendezésről szóló alkudozásokra maradtak. Például az araki erőmű sorsa és a legfőbb vitapont: Irán joga a dúsításhoz. A mostani megállapodásban ez konkrétan nem szerepel, de mivel az iráni atomprogram teljes leállításáról szó sincs, Teherán is úgy érezheti, hogy a jogai nem csorbulnak.

A genfi áttörés az első komoly enyhülés a bő három évtizede ellenséges viszonyban lévő USA és Irán között. A két ország diplomáciai kapcsolatai azt követően szakadtak meg, hogy az 1979-es iráni iszlamista forradalom eseményeként aktivisták elfoglalták a teheráni amerikai nagykövetséget, és 444 napig 52 túszt tartottak fogva. Azóta Teherán Nagy Sátánnak nevezte az USA-t, Washingtonban a gonosz tengelyének tagjaként aposztrofálták Iránt. Ezért mindkét oldalon komoly erők akadályozhatják a kibontakozást. Iránban az alkuhoz Ali Khamenei vallási vezető áldása mindenképpen kellett, és bár a konzervatív mullah a gazdasági befolyása révén óriási hatalommal rendelkezik (lásd Gazdálkodj okosan! című cikkünket a Nemzetközi Gazdaság rovatban), a keményvonalas erők – köztük is a Forradalmi Gárda – alááshatják a békülést. Washingtonban Barack Obama elnöknek a kongresszussal gyűlhet meg a baja, ahol demokraták és republikánusok egyaránt rossznak tartják az előzetes megállapodást. Viszont úgy tűnik, esélyt adnak a további egyezkedésre, hiszen a szenátusban többségben lévő demokraták befolyásos vezetői – köztük Robert Menendez, a külügyi bizottság elnöke – közölték, hat hónapig kivárnak a szankciók tervezett további szigorításával.

A kedvező folytatás záloga lehet a megállapodás-kényszer. Irán folytathatja a dúsítást, de csak az erőművekhez szükséges 5 százalékos szintig, és megőrizheti az atomprogram teljes vertikumát. Az USA és partnerei viszont átlátható betekintést és ellenőrzést kapnak cserébe. A nagyhatalmak számára – mindenféle fenyegetés ellenére – a tárgyaláson kívül más opció nem nagyon létezik. A katonai csapás beláthatatlan következményekkel járhat ugyanis az amúgy is forrongó térségben, és legfeljebb néhány évre vetheti vissza az iráni atomprogramot. Teheránt a szankciók késztethetik megfontolásra, hiszen valutája, a riál elvesztette értéke majdnem kétharmadát, az olajbevételek a korábbinak kevesebb mint a felére estek vissza, a munkanélküliség egyre nagyobb. A teljes kibékülés komoly üzletet is jelenthet, hiszen a szankciók sújtotta iráni gazdaság elavult, és Teherán nemrég 100 milliárd dollárnyi külföldi befektetési lehetőséget pendített meg csak a szénhidrogéniparban.

A síita Irán rehabilitálása átrajzolhatja a közel-keleti hatalmi erőviszonyokat. A szunnita vezetésű arab országok – élükön Szaúd-Arábiával – ezért visszafogottan vagy sehogy sem reagáltak a megállapodásra. Izraelt nem nyugtatja meg, hogy nem számolják fel teljesen az iráni atomprogramot. Benjamin Netanjahu kormányfő igen élesen úgy fogalmazott, hogy történelmi hiba a megállapodás, és azt nem tartja magára nézve kötelezőnek.

Az USA térségbeli szövetségesei egyre ijedtebben szemlélik, ahogy a hagyományos arab hatalmi központok – Egyiptom, Szíria és Irak – gyengülésével Irán hegemóniája nő. A vele szembeni nemzetközi nyomás gyengülésével Teherán még bátrabban beavatkozhat a síita többségű szomszédos Irak ügyeibe, Basar Asszad elnök oldalán a szíriai polgárháborúba, valamint a libanoni felekezeti konfliktusba. Az arab tavasz folyamán többnyire diplomáciai fiaskókat elszenvedő Obamát a külpolitikai siker éhsége is hajtja. Nem utolsósorban pedig az a felismerés, hogy – mint például Szíriában – az al-Káida ideológiáját követő, szélsőséges szunnita erőkben Irán és az USA közös ellenséget talált.

KERESZTES IMRE