Minden idők legsikeresebb téli olimpikonja, a norvég Björn Daehlie nem is futott, szinte szárnyalt a síléccel, ráadásul a nyári játékok elkerülését célzó átállás miatt 1992 után 1994-ben és 1998-ban is rajthoz állhatott, így halmozhatott fel egy tucat érmet, 8 aranyat és 4 ezüstöt. 1988-ban még csak tapasztalatot szerezni, bámészkodni vitték ki a kanadai Calgaryba, az 1990-es évtizedben azonban már őt bámulta a világ. A franciaországi Albertville-ben trónfosztással nyitott – a 15 kilométeres távon legyőzte a sportág svéd királyát, Gunde Svant –, negyedik diadalakor, a 4Ă—10 kilométeres váltó befutó embereként pedig akkora előnyt szerzett, hogy a fél világnak fricskát mutatva háttal araszolt be a célba. Azóta viszont csak előre néz: bár 1999 nyarán, roller skiingben – sírollerként magyaríthatnánk – elszenvedett balesete és hátsérülése a pályafutása befejezésére kényszerítette, sikeres ingatlanügynökként, divatszakemberként és tévéshow házigazdájaként is az élre tört.

A téli olimpiai örökranglista második helyezettje az ugyancsak norvég sílövő, Ole Einar Björndalen, 6 arannyal, 4 ezüsttel, 1 bronzzal, tíz medált pedig két hölgy söpört be. Raisza Petrovna Szmetanyina (4 arany, 5 ezüst, 1 bronz) 1976-ban még szovjetként indult északi összetettben, 1992-ben viszont már a Független Államok Közössége színeiben, negyvenévesen állhatott tizedszer a dobogóra. Éveinek és érmeinek száma is csúcs volt a nők között, utóbbit az olasz Stefania Belmondo beállította, igaz, 5 bronz és 3 ezüst mellett „csupán” 2 arannyal. A téli olimpia históriájának legsikeresebb női versenyzőit nem a sífutók mezőnyében kell keresni.
Sokkal inkább a műkorcsolyázók között. Nagyon nem is kell kutakodni, Sonja Henie neve kiragyog a választékból. Volt innen a tízen norvég bajnok, tizenegy évesen, 1924-ben olimpikon, a következő három olimpián már aranyérmes, emellett remek teniszező, úszó és lovas. Egyidejűleg évi kétmillió dollárt kereső filmsztár lett Hollywoodban, Hitler kedvence – első filmjének németországi útját Goebbelsszel együttműködve egyengette –, ezért honfitársai egy része hazaárulónak tekintette. Kései utódja, Katarina Witt számára az NDK-nak nyert két olimpiai aranynál is többet ért a „kommunizmus legszebb arca” titulus, és hogy nem csupán az arca volt szép, azt a Playboy magazinban kétszer is megmutatta – Marilyn Monroe óta a legnagyobb sikerrel.
A férfi idoloknak nem kellett szépnek lenniük, még okosaknak se feltétlenül. Adott esetben ennek az ellenkezője is megtette, például Matti Nykänen nevét sem csupán négy olimpiai bajnoki címe miatt őrzi a kollektív emlékezet. A finn síugró a jeget főként a whiskyben szerette, s mintha egész élete egyetlen óriási síugrás lenne – a magasból a mélybe. Egy késelésbe torkollt botrány miatt 26, felesége bántalmazásáért 16 hónap elzárásra ítélték, mindkétszer súlyos alkoholos befolyásoltság alatt állt. Hermann Maier két, 1998-as naganói aranya is rég feledésbe merült volna már, ha a kőművesnek tanult osztrák lesikló a diadalai előtt nem bukik akkorát, hogy abba egy átlagember belehalt volna. Ő azonban sértetlenül feltápászkodott, lécet kötött, és kétszer nyert. Akkor kapta a Herminátor becenevet, 2001-es motorbalesete miatt viszont majdnem amputálni kellett a lábát. Ő azonban onnan is visszatért, és nem is csak a normális, civil életbe, hanem még a dobogó tetejére is.
Korszakos klasszisként persze „könnyű” győzni. Na de lesajnáltként, esélytelenként, egyetlenegyszer, a tökéletes formaidőzítésnek vagy a kapitális szerencsének köszönhetően, a legfontosabb pillanatban felülkerekedni mindenkin, az az igazi tudomány. Nem véletlen, hogy az USA hokiválogatottjának a Szovjetunió verhetetlennek hitt alakulata felett aratott 1980-as sikeréről Csoda a jégen címmel film is készült, pedig ismer a sporthistória ennél nagyobb csodákat is. A svájci bobosoké 1924-ben, Chamonix-ban feltétlenül az volt, hiszen a csapat egyik tagja, Eduard Scherrer tombolán nyerte a fából fabrikált járművet, amit, ha már kéznél volt, ki is próbáltak. Éppen az olimpián, és mivel a melegben olvadó jégen sokkal jobban csúszott, mint a modernebb járgányok, végül a svájci himnusz csendült fel a győztes tiszteletére.
Steven Bradbury 2002-ben Salt Lake Cityben még ezt a szenzációt is felülírta. Az ausztrál gyorskorcsolyázó már az 1000 méteres verseny negyeddöntőjében kiesett, de utóbb kizárták előle az 500-as aranyérmest, a kanadai Marc Gagnont, így előlépett másodiknak és továbbjutónak. Az elődöntőben ötödikként haladt, míg az utolsó körben hárman összeütköztek, ő pedig, ismét másodikként, becsusszant a fináléba. Ott pedig a vezető négyes az utolsó kanyarban testületileg bukott, és mivel Bradbury oly messze téblábolt mögöttük, hogy még hátulról sem szaladhatott beléjük, lábon álló vetélytárs híján olimpiai bajnok lett.
BALLAI ATTILA