Ki van a kalapban?

Úgy csinálunk, mintha választhatnánk, Angela Merkel német kancellár meg előveszi a kis kalkulátorát, és dönt – így sarkította az Európai Bizottság elnökségéért folyó harc kimenetelét egy sokat látott brüsszeli újságíró kolléga. De aztán gyorsan hozzátette, hogy azért ez többismeretlenes egyenlet, amelynek nemhogy az eredményét, de még a megoldási módját is roppant nehéz megjósolni. Az EU legfontosabb tisztségére, a távozó portugál José Manuel Barroso helyére, a Bizottság elnökének személyére ugyanis az Európai Tanács, tehát a tagországok állam- és kormányfői tesznek javaslatot. Ehhez a testületükben minősített többség kell – ami, bár nem jelent egyhangú döntést, elég jelentős kompromisszumkészséget feltételez, hiszen ha néhány nagy ország összefog, bármelyik jelöltet képes megvétózni.

Ráadásul a lisszaboni szerződés szerint figyelembe kell majd venni a májusi európai parlamenti választás eredményeit is. Hogy ez pontosan mit jelent, azt a szabály alkotói – talán nem véletlenül – nem határozták meg. Így könnyebb adott helyzetben kompromisszumot, kiutat találni. Mindenesetre számos döntéshozó – köztük Merkel is – jó előre úgy nyilatkozott, hogy nincs automatizmus, tehát nem kötelező a Tanács jelöltjének okvetlenül a legnagyobb, legtöbb szavazatot szerzett pártcsaládból kikerülnie. Az már más kérdés, hogy az egyre fontosabbá váló parlamenttel frontálisan szembemenni szintén nem tanácsos – a jelöltet ugyanis végül ott választják meg.

Addig azonban a pártcsaládok előválasztásokat tartanak, és saját elnökjelölteket koronáznak. A szocialistáké lett az első: előbb a parlamenti frakció, majd az Európai Szocialisták Pártja (PES) is elfogadta, hogy Martin Schulz, az Európai Parlament jelenlegi elnöke váljon a pártszövetség jelöltjévé. Schulz nagyon korán rajtolt, nagyon aktív volt, és végül tavaly novemberben egyedüli pályázóként lett az Európai Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének is a jelöltje. A radikális baloldal Alekszisz Cipraszt, az Athéntől a külföldi mentőprogram fejében követelt megszorításokat elutasító görög Sziriza párt vezetőjét nevezte meg. Neki azonban éppúgy nincs valós esélye, mint annak a két politikusnak, akiket a zöldek jelöltek a kampányuk élére az interneten tartott, bázisdemokrata ihletésű szavazás után. Egyikük a 22 éves német Ska Keller, a másikuk pedig a „neoliberális Európa” ellen harcot hirdető, 60 éves francia José Bové, aki a globalizációval szembeni tiltakozások veteránja, s azzal híresült el, hogy 1999-ben háromszáz tüntető élén szétvert egy McDonald's éttermet.

Megtalálták a maguk emberét a parlamentben a harmadik legnagyobb erőt jelentő liberálisok is. Olli Rehn, a Bizottság gazdasági és monetáris ügyekért felelős finn tagja, valamint a legutóbb a posztért folytatott versenyben – a kinevezését ellenző britek manőverezésének hála – alulmaradt Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök még tavaly jelezte, hogy sorompóba áll. A nyílt konfliktus elkerülésére a 2013. szeptemberi választáson a berlini parlamentből kiesett német szabaddemokraták (FDP) elnökét, Christian Lindnert és Mark Rutte holland kormányfőt kérték fel, hogy közvetítsen. A verseny január végén dőlt el a flamand politikus javára, de a két rivális együtt vezeti majd a liberálisok kampányát, Rehnnek pedig „más magas gazdasági vagy külpolitikai posztot” szánnak a májusi választás után.

A jelenleg legnagyobb frakcióval rendelkező Európai Néppárt a március 6–7-ei dublini kongresszusára ígéri a döntést. Ebben a pártcsaládban pályázóból nincs hiány, bár hivatalosan eddig csak a luxemburgi Jean-Claude Juncker – aki 18 év után, ellenzékbe szorulva távozott a nagyhercegség miniszterelnöki posztjáról – dobta be a kalapját a ringbe. Michel Barnier, a belső piacért felelős francia biztos egyelőre csak annyit mondott, hogy ha a párttársai is úgy gondolják, készen áll a feladatra. Az esélyesnek tartott Juncker régi motoros, az EU ügyeiben a maastrichti szerződés tető alá hozásától benne van, az egyszerű képviselők és a déli tagállamok politikusai között egyaránt népszerű. Ám ugyanez szól ellene, hogy a vérében van a politika, és túlságosan önállónak, sőt önfejűnek tartják – ilyen személyiségeknek nem szívesen adnak hatalmat a kezesebb partnerekre vágyó állam- és kormányfők.

A gond csak az, hogy a kompromisszumos lehetőségnek tekintett néppárti politikusok az európai színtéren nem igazán ismertek vagy vonzóak. Donald Tusk lengyel miniszterelnök például az új tagországok sikeres integrációjának élő bizonyítéka lehetne – és külügyminisztere, Radoslaw Sikorski nem először hangsúlyozta, hogy országa megérdemelne már egy magas európai posztot –, ám még támogatói is kissé szürkének tartják, mint ahogy a dublini házigazda, Enda Kenny ír kormányfő nevétől sem jönnek lázba. Így aztán tág tere nyílik az ötletelésnek: Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter például váratlanul bedobta az IMF francia vezérigazgatójának, Christine Lagarde-nak a nevét. Merkel állítólag szintén kacérkodik a gondolattal, hogy nőt favorizáljon, ám nem biztos, hogy a válságtól sújtott déli országok elfogadnának egy IMF-es mumust, akivel eddig a megszorításoktól szenvedő polgáraikat riogatták.

Az elnökjelöltek kiválasztása, majd ezt követő kampányuk, tervezett televíziós vitájuk mindenképpen mozgalmasabbá teszi az átlagembereket amúgy nem túlságosan izgató európai parlamenti választásokat. „Az emberek személyekre, politikusokra szavaznak, nem pedig intézményekre” – mondta Schulz, talán önmagát is biztatva, bár ettől függetlenül pontosan tudatában van a tényleges döntési mechanizmusnak. Egyszer ki is csúszott a száján, hogy akár patthelyzet is elképzelhető. Amelynek feloldása esetleg az is lehet, hogy nem a pártok eredeti jelöltjei közül választanak bizottsági elnököt. A hosszú taktikai huzakodásban ugyanis rengeteg szempontot kell figyelembe venni.

A pártpreferenciák mellett szerepet játszanak nemzeti, sőt regionális tényezők, meg a különböző EU-s, sőt NATO-posztok arányos elosztása is. Hiába számít elvben kiváló jelöltnek Mario Monti volt olasz miniszterelnök, megválasztását gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy jelenleg egy másik olasz, Mario Draghi áll az Európai Központi Bank élén. A színfalak mögötti egyeztetésekben egyébként is rengeteg furcsa üzletet kötnek. 2009-ben például a szociáldemokrata spanyol és portugál miniszterelnök, valamint a munkáspárti brit kormányfő egy emberként odaállt a konzervatív Barroso mögé – pedig lett volna jelölt saját pártcsaládjukból is.

Az EU-n belül külön kategóriába sorolandók az európai szuperhatalommá avanzsált Németország politikusai. Schulznak a végén talán nem is abból lesz problémája, hogy szocialista, hanem hogy német. Az érdemi kérdésekben egyre inkább érezhető német túlsúlyt a tagországok jó része ugyanis nehezen viseli. Ha már a tényleges erőviszonyokon nem tudnak változtatni, akkor legalább a személyi döntéseknél megpróbálják a németeket háttérbe szorítani. Már persze amennyire lehet. Mert még sokan emlékeznek arra, hogy 2004-ben is az akkor odahaza még az ellenzék vezetőjeként politizáló Merkel húzta elő a későbbi győztes Barroso nevét a kalapból.

NEMES GÁBOR / BRÜSSZEL