A politikától a távolság megtartását olyan komolyan gondolja II. Erzsébet brit uralkodó, hogy hiába van joga szavazni a parlamenti választáson, a lehetőséggel soha nem élt, és az alkotmányjogászok is így tartják helyesnek. A napokban pedig az udvar környezetéből arra figyelmeztették a két nagy politikai pártot, a konzervatívokat és a Munkáspártot, hogy ha a május 7-ei voksolás után egyikük sem képes többséget maga mögött tudó kormányt alakítani, akkor pozícióharcukba ne akarják bevonni a királynőt. A menetrend szerint ugyanis május 27-én II. Erzsébet olvassa fel a kabinet programját, aminek elfogadása bizalmi szavazást is jelent, s az ottani kudarc kínos helyzetbe hozná az uralkodót. Ezért fölmerült, hogy bizonytalan többségű kormányfő esetén a Lordok Házának elnöke tolmácsolja a kormányprogramot a kötelességtudó II. Erzsébet helyett, aki eddig csak egyszer hagyta ki az alkalmat: 1963-ban, amikor negyedik gyermekével, harmadik fiával, Edward herceggel volt várandós.
A szokatlan helyzet latolgatása abból következik, hogy Nagy-Britannia generációk óta a legbizonytalanabb kimenetelt ígérő – és ezért a legizgalmasabb – választásokra készülődik. A kampány finisében hol a 2010 óta a liberális demokratákkal koalícióban kormányzó toryk, hol a hatalomba visszatérni igyekvő Munkáspárt előnyét mutatják a felmérések. Az ugyanakkor biztosnak tűnik, hogy egyikük sem szerzi meg a 650 fős alsóházban a 326 mandátumos többséget – ami valójában inkább 323-324, mert az Ír-sziget újraegyesítéséért küzdő, és a brit korona uralmát elutasító északír Sinn Féin párt megválasztott képviselői hagyományosan nem vesznek részt a brit parlament munkájában. Nagy-Britanniában már előfordult kisebbségi kormányzás – az 1970-es években, a munkáspárti Harold Wilson és James Callaghan idején, illetve a tory John Major kabinetjének utolsó hónapjaiban, 1997 elején –, koalícióra pedig épp az utóbbi öt évben volt példa, ám elemzők szerint valójában elérkezett a kétpárti berendezkedés alkonya.
A konzervatívok a válságkezelés sikerességével, a fejlett ipari országok között az egyik leggyorsabb gazdasági növekedéssel s a látványos munkahelyteremtéssel kampányoltak, élükön David Cameron miniszterelnökkel, akit elitistának, de az ország irányítására riválisánál, Ed Miliband munkáspárti vezérnél alkalmasabbnak tartanak. A mindennapi emberekhez közelebb állónak mondott Miliband – akinek sokan nem bocsátják meg, hogy a párt vezetéséért folytatott párbajban 2010-ben legyőzte rátermettebbnek ítélt bátyját, Davidet – erre azzal vág vissza, hogy a konjunktúra gyümölcseiből nem részesül mindenki egyenlően, a győzelme esetére az EU-tagságról népszavazást ígérő Cameron pedig szerinte aláásta Nagy-Britannia renoméját a nemzetközi porondon.
A két nagy párt közötti patthelyzethez az is hozzájárul, hogy a britek egyre nagyobb részének elege van a politikai elitből, amelynek tagjai – mint a befolyása dobra verésével februárban lépre csalt két volt külügyminiszter, a konzervatív Sir Malcolm Rifkind és a munkáspárti Jack Straw – szerintük gyakran előbbre tartják saját zsebük megtömését, mint a közjó szolgálatát. A jövedelmi különbségek mellett a kampány másik fontos témájává a bevándorlók ügye emelkedett, amelyben Cameron és Miliband egymással versengve ígér nagyobb szigort. A pálmát ebben a kérdésben mégis a problémát a politika napirendjére emelő Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) és annak túlmozgásos vezére, Nigel Farage viszi el. Aki egész politikai karrierjét a bevándorlók ostorozására építette, amit mostani – néha úgy tűnik, mintha pubról pubra haknizva, söröskorsóval a kezében folytatott – kampányában is a középpontba állított.
A Farage vezette UKIP 2010-ben még mindössze 3 százalékot szerzett, ám a 2014-es európai parlamenti választásokon már a szavazatok 27,5 százalékát besöpörve az első helyen végzett. Akkori sikerét annak köszönhette, hogy a britek büntetni akarták a politikai elitet, illetve listára szavaztak, miközben a londoni parlamentbe kizárólag egyéni választókerületből küldenek képviselőket. A westminsteri rendszer kegyetlenségét – a győztes viszi a mandátumot, a többiek hoppon maradnak, s nincs kompenzációs pártlista – jól mutatja, hogy hiába a harmadik legnépszerűbb párt Nagy-Britanniában a UKIP, s a támogatottságát a 13–15 százalékos sávban mérik, örülhet, ha hat egyéni mandátumot szerez, s abból az 1999 óta EP-képviselő Farage-nak is jut egy.
A rendszer abszolút haszonélvezője viszont a Skót Nemzeti Párt (SNP), amely kizárólag Skóciában indul, ott viszont az egész országban leadott voksok 3–5 százalékával akár 50 mandátumot is szerezhet. Az öt éve még csak hat londoni parlamenti helyig jutott SNP támogatottságát éppen a tavaly szeptemberi skót függetlenségi népszavazás növelte meg, melyet a Nagy-Britanniából kiszakadást követelő párt elvesztett. Utána viszont a támogatottsága az egekbe ugrott, és az SNP a mérleg nyelve lehet. Vezetője, Nicola Sturgeon már fel is ajánlotta a Munkáspártnak – amely skóciai mandátumai zömét elveszítheti –, hogy kössenek szövetséget a liberális demokraták mélyrepülése miatt potenciális koalíciós társak hiányától szenvedő Cameron megbuktatására.
Miliband egyelőre nem kér az SNP ajánlotta koalícióból – Sturgeon a Skóciának járó támogatások növelésében és az északi kikötőkben állomásozó, nukleáris csapásmérésre alkalmas tengeralattjáró-flotta leszerelésében jelölte meg az árat –, mert attól tart, hogy ráég a Munkáspártra, hogy a skótok foglya. A helyzet fonákságát mutatja, hogy az az SNP garantálhatja a londoni kormány működését, amely nem adta fel a függetlenségi terveit. Ez pedig az ország berendezkedésének olyan változtatási igényét vetíti elő, ami a kisebb pártok megerősödése mellett a mostani választás legfontosabb következménye lehet. És amihez édeskevés Cameron azon kijelentése, hogy ha nyer, az angolok is megkapják azokat az önrendelkezési és adókivetési jogokat, amilyeneket a skótok, illetve kisebb mértékben a walesiek és az északírek is élveznek.
NAGY GÁBOR
