Törökmézes madzag

A párizsi terrortámadás másnapján Francois Hollande francia elnök Angela Merkel német kancellár után rögtön török kollégájával, Tayyip Erdogannal egyeztetett telefonon. Az elsőre talán kicsit meglepő választás előrevetíti, mire számíthatunk a következő hónapokban az Európát egyre súlyosabb kihívás elé állító menekültválság kezelésekor. Már az érzelmeket még inkább felkorbácsoló párizsi támadások előtt eldőlt, hogy az EU állam- és kormányfői néhány héten belül asztalhoz ülnek a hatalmát frissen megszilárdító Erdogannal, hogy Törökországot rábírják a menekülthullám mérséklésére – legalábbis kétes csereügylet keretében.

Ebben a feszült helyzetben jön a képbe Erdogan Törökországa, amelyen keresztül az idén Európába érkezett a 800 ezer bevándorló túlnyomó része, nagyjából 650 ezren. A 75 milliós ország területén jelenleg is 2,2 millió szíriai és több százezer iraki menekült tartózkodik, jórészt a szír–török határ mentén felállított táborokban. Az EU és tagállamai pedig egyre nagyobb erővel fáradoznak azon, hogy rávegyék Erdogant a menekültek helyben tartására. Az ellátásukra Ankara ez idáig közel nyolcmilliárd eurót költött, az országot tíz éve irányító – s a hatalma megtartásáért semmitől vissza nem riadó – Erdogan nem szándékozik azonban olcsón üzletet kötni.

A tárgyalásoknak ugyanakkor éppen az anyagi része tűnik a legkevésbé kényesnek. A minapi máltai konferencián – ahová az Európai Bizottság második embere, a menekültügyeket koordináló holland Frans Timmermans éppen Ankarából érkezett – az EU állam- és kormányfői informálisan elvben megegyeztek arról, hogy hárommilliárd eurót adnak Törökországnak a migrációs nyomás kezelésére. Ebből 500 millió érkezhet a Bizottságtól, a többit pedig várhatóan a tagállamok dobják össze. Azt, hogy az EU politikusai mennyire szeretnék a kontinensen kívül tudni a problémát, jól mutatja, hogy David Cameron brit miniszterelnök már meg is ígérte: országa 400 millió euróval járul hozzá a tetemes támogatáshoz. De Orbán Viktor magyar kormányfő is régóta szorgalmaz olyan megoldást, ami anyagi hozzájárulás fejében az Égei-tenger túlpartján tartaná a menekülteket.

A török oldal számára azonban nem a pénz a legfontosabb. Ankara elsősorban vízummentességet szeretne elérni állampolgárai számára, méghozzá lehetőleg 2017 előtt. Ez nyilvánvalóan nagy sikert és jelentős belpolitikai tőkét jelentene az egyre inkább autoriter eszközökkel kormányzó Erdogannak és az általa irányított Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP). Ezenfelül a régóta parkolópályán álló EU-csatlakozási tárgyalásoknak is szeretnének új lökést adni, hiszen bár az ország 1999 óta hivatalosan tagjelölt, a 35 tárgyalási fejezetből – amelyek az EU jogrendszeréhez való alkalmazkodásról szólnak – eddig mindössze egyet sikerült lezárni. Törökország most öt új fejezet valós tárgyalásra megnyitását szeretné elérni. A növekvő kétségbeesést jelzi, hogy miközben ezt Merkel még pár hónapja is egyértelműen elutasította, egy ideje egyetlen európai vezető sem hangoztat ellenérveket, a német kancellár pedig nemrégiben Ankarába látogatott előkészíteni a küszöbönálló menekültügyi megállapodást.

Mindezért cserébe a török oldal vállalná határai szorosabb ellenőrzését, szigorúbban lépne fel az embercsempészekkel szemben, visszafogadná a területéről Európába érkező menekülteket, jelentősen javítaná táboraiban a humanitárius helyzetet, valamint megszervezné az oktatást a menekültek számára, és bizonyos mértékig a munkaerőpiacát is megnyitná előttük. A cél tehát az volna, hogy a körülmények viszonylagos javítása mellett a török kormány még a görög partok előtt megállítsa a menekülthullámot.

Egyre látványosabban felértékelődik az EU számára Törökország stabilitása. Olyannyira, hogy Európa vezetői az utóbbi hónapokban könnyedén szemet hunytak Erdogan illiberális törekvései felett. Miután a júniusi parlamenti választásokon az AKP nem tudott abszolút többséget szerezni, a hadsereg ismét támadni kezdte az Iszlám Állam ellen is harcoló Kurd Munkáspártot (PKK), és kemény rendőri akciókat szervezett a független média kevés megmaradt bástyája ellen. A hangulatkeltés és a cenzúra meg is hozta a várt eredményt, és a novemberben megismételt választásokon a stabilitás és béke ígéretével már megszerezte a kényelmes többséget az AKP.

Jól mutatja a menekültválság kapcsán közösen fellépni egyelőre képtelen EU-államok hajlandóságát érdekvezérelt kompromisszumra, hogy a tagjelöltekről kiadott éves országjelentések eredetileg októberben esedékes közzétételével a Bizottság előzékenyen megvárta a novemberi megismételt török választást. A végül nemrég megjelent irat egyébként nem meglepő módon „jelentős hiányosságokat”, valamint „komoly visszaesést” talált az igazságszolgáltatás függetlensége, a sajtószabadság és a korrupció témájában. Ennek ellenére a jelek szerint érik a politikai döntés a csatlakozási folyamat újraindításáról, ami jól jön Erdogan számára – aki egyes vélemények szerint tárgyalási taktikaként szándékosan kevesebb figyelmet fordított a menekülttáborokban uralkodó helyzetre és a határellenőrzésre –, még akkor is, ha országa uniós tagsága belátható időn belül nyilvánvalóan elképzelhetetlen.

A csendben alakuló egyezséget elemzők egyenesen a Moammer Kadhafival kötött alkuhoz hasonlítják, aminek köszönhetően a néhai líbiai diktátor évtizedekig volt remek alkupozícióban az EU-val szemben mint Afrika határainak vaskezű őrzője. A legnagyobb probléma azonban az, hogy bár az akcióterv megvalósítása enyhítene Európa égető migránsproblémáján, valójában csupán tüneti kezelés: a menekülthullám gyökereit jelentő komoly gondok rendezése érdekében mit sem tesz.

CSICSAI MÁTÉ / BRÜSSZEL