Pénzügyi elvonókúra

Mit jelent az, hogy fokozatosan? – erre a kérdésre keresik majd a választ az év elején a világgazdaság sorsát mérlegelők. Vagyis azt firtatják, valóban megteszi-e az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed, hogy apró lépésekkel 2016-ban négy, 2018 végéig pedig összesen 11-12 alkalommal följebb viszi az irányadó egynapos lejáratú bankközi kamatlábat (federal funds rate). Vagy a Fed elnöke, Janet Yellen és társai a kamatokról döntő nyílt piaci bizottságban – az amerikai, illetve a világgazdaság pulzusán tartva a kezüket – esetleg hajlandók szünetet is elrendelni az óvatos monetáris szigorításban. Régen múlott ugyanis ennyi minden a Fed viselkedésén, ahogy az is rendkívülinek számít, ami 2008-tól mostanáig történt. Az 1929–1933-as nagy gazdasági világválság óta legsúlyosabb globális recesszió pusztítását mérséklendő és a folyamatot visszafordítandó, előbb az amerikai bank, majd brit, japán és európai társa is mélybe – jellemzően zéróra – vitte a kamatokat, ráadásnak pedig beindították a bankóprést, és olcsó pénzzel árasztották el a világot.

A világgazdasági rengéshullámokat mérő szeizmográfok egyelőre nem jeleztek bajt, amikor a Fed napra pontosan hét évvel az után, hogy lenullázta az irányadó kamatot, annak padlójaként karácsony előtt újra 0,25 százalékot határozott meg. A piacoknak persze volt idejük felkészülni a régóta várt, az amerikai monetáris politikáról határozó nyílt piaci bizottságban az utóbbi időben szokatlan konszenzussal hozott döntésre. Az összhang azért volt teljes, mert a lépésre jóval korábban megszabott feltételek teljesültek: a munkanélküliség a válság mélységén mértnek a felére, 5 százalékra csökkent, az infláció szinte láthatatlan, a gazdaság pedig 78 hónapja, ha nem is a korábban megszokott tempóban, de kitartóan növekszik, és ezzel szép csöndben az USA történetének ötödik leghosszabb expanziója épült fel.

A kivételesen laza monetáris politika, illetve a 2500 milliárd dollárt a pénzpiacokra öntő bankóprés hétéves korszaka ugyanakkor bőven hagyott maga után csapdákat, még ha azok elsőre nem is szembetűnőek. A korábbi kamatcsökkentési időszakkal ellentétben ezúttal nem szaladt el a jelzáloghitelek folyósítása, ami a kölcsönök kockázatos származékos értékpapírokká alakításán keresztül a pénzügyi válsághoz vezetett. A meghozott intézkedések nyomán az amerikai bankrendszer is sokkal stabilabb, mint volt. Ezt jelzi, hogy a harmadik negyedévben a pénzintézetek befagyott hiteleinek aránya a nagy gazdasági világválság óta a legalacsonyabb szinten állapodott meg. Ehhez persze az is kellett, hogy több évtizednyi győzködés után az amerikaiak talán elkezdtek óvatosabban bánni a pénzzel, kevésbé verik magukat adósságba, és még takarékoskodni is megtanultak.

Akadnak persze borúlátók, akik szerint a rendkívül olcsó pénz korszaka valóban újraindította a konjunktúrát, ám fennáll annak a veszélye, hogy közgazdasági értelemben a lakosság részben előrehozta jövőbeni vásárlásait, amivel növelte az amerikai GDP gyarapodásának zömét ösztönző keresletét, a vállalkozások között pedig a könnyen hozzáférhető hitelek miatt nem szelektált eléggé a piac. Az USA-ban emberemlékezet óta nem lehetett a mostanihoz hasonló alacsony költséggel autót venni, ám a lendület alaposan lefékeződhet, amennyiben a Fed – még ha fokozatosan is, de – 3 százalék fölé viszi az irányadó kamatot. Ugyanekkor nehezülhet meg a vállalati kölcsönök visszafizetése, és nőhet meg a csődök száma, s ez a lakosság vásárlási kedvének csillapodásával együtt már káros makrogazdasági hatással lehet. A derűlátók viszont lehurrogják a vészmadarakat, emlékeztetve: azok a baljóslatok sem jöttek be, hogy a példátlan monetáris lazítással és likviditásteremtéssel felpörög az infláció, és felborul a pénzügyi egyensúly.

A Fed bizonyos értelemben önzően, de a maga szempontjából logikusan viselkedik, amikor az amerikai gazdaság érdekeit veszi figyelembe, ami nem egyezik más országokéival vagy a világgazdaságéval. A meghatározó hatalmak a gazdasági ciklus eltérő szakaszában vannak, és ez egyszerre jelenthet feszültséget és előnyt. A kamatcsökkentést és az eszközvásárlást később kezdő Európai Központi Bank és a japán jegybank még javában próbálja újraéleszteni a gazdasági növekedést, illetve elkerülni a konjunktúrát megbénító deflációt, ezért kezelnie kell azt a helyzetet, hogy a megtérülést kereső pénz az eurózónából, illetve Japánból az USA felé veszi útját. Másrészt viszont jól jöhet nekik, ha az amerikai kamatemelés nyomán tovább erősödik a dollár – az amerikai valuta 2002 után az új évben újra paritásba kerülhet az euróval –, az ugyanis saját valutájuk gyengülésén keresztül még segítheti is őket a céljaik elérésében.

A dollár növekvő ereje felbolydíthatja a pénzpiacokat, és cselekvésre ösztökélhet más jegybankokat, mert nem mindenkinek jön jól, ha süllyed valutájának az árfolyama. A mexikói gazdaságnak például semmi szüksége nem volt a kamatemelésre, a jegybank mégis megtette, mert a peso már így is történelmi mélypontra esett a dollárral szemben. Az USA déli szomszédjának esete azt illusztrálja, milyen veszély leselkedik azokra a feljövőben lévő gazdaságokra, amelyek nyersanyagot exportálnak – Mexikó esetében ez az olaj –, és a vállalataik az olcsó dollárban adósodtak el. Kutyaszorítóba kerülhet a legnagyobb latin-amerikai gazdaság, Brazília is, amely az utóbbi negyedszázad legsúlyosabb recessziójával küzd, a korábbi magas olajár bűvöletében nyakló nélkül hitelt felvevő nemzeti olajtársasága, a Petrobras pedig a világ legeladósodottabb vállalatává vált.

Az iparban használt ércek és fémek ára is a mélybe zuhant, az olaj piacán viszont egyenesen drámai a helyzet, miután az egyre gyöngülő befolyású Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) teljesen lebénult, s a rajta kívüli termelők sem hajlandók visszafogni magukat. Emiatt az olaj hordónkénti (1 hordó = 159 liter) ára 40 dollár alá esett, és vannak előrejelzések, amelyek már 20 dolláros szintet vetítenek előre. Márpedig a benzinkutaknál kedvező árú üzemanyag az autósoknak boldogságfaktor, ám a túl olcsó olaj éppúgy instabilitást okoz, mint a túl drága, ezért sokan ezt tartják a világgazdaságra idén leselkedő legnagyobb veszélynek.

A nyersanyagárak esésében a fő bűnös mégis Kína, amely korábban a keresletet magasra pumpálta, lassuló növekedése viszont súlyos zavart idézett elő. Az év nagy kérdése az, a válság idején a világ második legnagyobb gazdaságává erősödött Kína miként reagál a kialakuló folyamatokra. Valutája, a jüan 2015-ben legalább 5 százalékot gyengült a dollárral szemben, amit a Pekinget árfolyam-manipulációval vádoló Washingtonban rossz szemmel néznek. Annak érdekében viszont, hogy a jüan az IMF tartalék valutái közé emelkedjen, Kínának lazítania kellett a központi ellenőrzésen – beleértve a tőkekiviteli korlátozásokat is –, s nagyobb teret adni a piacnak. Ez a Fed kamatemelésével csapdahelyzetet eredményezett. A jüan további értékvesztése jót tenne ugyan az exportnak, de az inflációs hatáson keresztül fenyegetné a kommunista párt által elsődlegesnek tartott társadalmi békét. A közgazdasági logika kamatemelést diktálna Kínában, az viszont a növekedés felpörgetésére tett erőfeszítéseket gyöngítené – így marad a világ legnagyobb, 3600 milliárd dolláros valutatartalékából finanszírozott piaci intervenció.

NAGY GÁBOR