Kalandtúra

A kevés beavatottat kivéve állítólag a Kremlben és a moszkvai védelmi minisztériumban is meglepetést keltett a bejelentés, hogy Oroszország megkezdi csapatai kivonását Szíriából. Ez a lépés legalább olyan kiszámíthatatlan volt, mint a beavatkozás, amely tavaly szeptember végén kezdődött Basar Asszad szír elnök rendszerének védelmében. De a kivonás mértékét és jellegét is homály fedi, hiszen a tartuszi kikötő és a Latakia melletti légibázis orosz kézen marad. Néhány harci gép, bombázó és a kisegítő személyzet egy része nem távozik, vagyis bármikor lehetséges az orosz visszatérés.

A visszavonulás időzítése sok mindent elárulhat. Először is talán azt, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnöknek esze ágában sem volt a hosszú, költséges és kockázatos katonai elkötelezettség. Olyan semmiképp, mint az 1989-es szégyenteljes kivonulással véget ért, tízéves afganisztáni szovjet megszállás volt. Putyin elérte azt a célját, hogy a tavaly már-már vesztésre álló Asszad-rezsimet sikerült megmentenie a bukástól. Az orosz légi támogatás segítségével a damaszkuszi kormányhadsereg több térséget is visszafoglalt az ellenzéki erőktől. De elmaradt a katonai áttörés, az orosz visszalépésre például Aleppó teljes elfoglalása előtt került sor.

Könnyen lehet, hogy Putyin elvesztette a türelmét, és már nem bízott abban, hogy Asszad erői képesek elfoglalni az északi várost. A kivonulás egyúttal azt is jelezheti, hogy Moszkva így akar nyomást gyakorolni Asszadra: a Genfben folyó béketárgyalásokon legyen engedékenyebb. Az oroszok nem ragaszkodnak a szír elnök személyéhez, számukra elfogadható lehet valaki más is a rezsimből, akit esetleg az ellenzék is elfogad átmeneti figurának. Ha Putyint valóban a békefolyamat vezérelte, akkor így az is érthetővé válik, hogy az USA-val együttműködve miért volt hajlandó a február 27-én kezdődött tűzszünetre, amelynek eredményeképpen a harcok kétségkívül alábbhagytak.

Az orosz kivonulás másik egyértelmű következménye, hogy Moszkva nem igazán akar szembeszállni az Iszlám Állammal (IS). Az orosz gépek alapvetően a mérsékeltnek mondott, a Nyugat és a szunnita arab országok által támogatott ellenzéket bombázták, és csak ritkán lőtték az ország keleti felét ellenőrző, kvázi államot létrehozó dzsihádistákat. A damaszkuszi kormányerők megindultak az IS kezén lévő Palmüra felé is, de Moszkva ugyancsak nem várta meg, amíg esetleg a légi támogatásával Asszad visszafoglalja az ókori várost és környékét. Az IS-szel szemben senki, az USA sem lép fel határozottan, Putyin pedig nyilván úgy gondolhatta, miért éppen Oroszország vállalja a kockázatot.

Vagyis az orosz visszavonulás egyértelmű helyi nyertese az IS, Asszadnak pedig nincs más választása, mint hideg békében elfogadni a szervezet kalifátusának létezését. Ráadásul a többi szunnita lázadó csoport gyengülésével egyre inkább az IS marad az alternatíva az Asszadot ellenzők számára: a szíriai szunnitáknak és a szunnita arab országoknak, köztük Szaúd-Arábiának. A status quo az IS szempontjából is kedvező, hiszen a szélsőséges szunnita szervezet aligha akarna olyan további területeket elfoglalni, ahol a vele ellenséges, Asszadhoz lojális alaviták élnek. Az IS amúgy sem szeretne még több frontot nyitni, elég neki, hogy Irakban délről a bagdadi kormány erői támadják, és mind az iraki, mind pedig a szíriai kurdok szorongatják.

Az orosz lépés az Iránhoz közeli regionális lapok szerint Teheránt is meglepte. Kérdés, okoz-e törést az orosz–iráni kapcsolatokban, hiszen a síita Irán és a Hezbollah libanoni síita szervezet milíciái szárazföldi erőkkel támogatják a damaszkuszi rezsimet. Teherán számára ráadásul sokkal fontosabb Asszad személye. Irán a genfi tárgyalásokon mindig is ellenzett valamiféle hatalommegosztási paktumot vagy közös kormányzást, ami egyértelműen az Asszad-rezsim végét jelentené. Még az sem kizárt, hogy végül Irán kivonul Szíriából, hiszen hiányozni fog neki az orosz légi támogatás, a szaúdiak segítségével pedig feltámadhat a mérsékelt szunnita ellenzék.

Moszkvát az sem billentette ki a saját játszmájából, hogy a török légierő tavaly lelőtt egy orosz vadászgépet. Válaszul telepítette az S400-as, föld-levegő rakéták kilövésére alkalmas légvédelmi rendszert, gyakorlatilag kizárva a törököket a szír légtérből. Oroszország jelentős csapást mért a törökök által támogatott szíriai ellenzékre, és előhúzta a kurd kártyát. Támogatni kezdte a szíriai kurdokat, azaz a Népi Védelmi Egységeket (YPG), amelyek Ankara szerint a törökországi szeparatista Kurd Munkapárthoz (PKK) állnak közel. A szíriai kurd pártok pedig a múlt héten bejelentették, hogy Szíria északi részén szövetségi autonóm területet hoznak létre, ami Ankara számára maga a rémálom. Oroszország a cári időktől kezdve rendszeresen felhasználta a kurdokat, hogy gyengítse az Oszmán Birodalmat, majd a török köztársaságot, és úgy fest, hogy a NATO-tag Törökországot most a kurdok akadályozhatják meg a komolyabb szíriai beavatkozásban.

De függetlenül attól, hogy Putyin megmentette Asszadot, és csak az országa afganisztánihoz hasonló kudarcát akarta elkerülni, sikerült elérnie egy számára sokkal fontosabb célt. A beavatkozás fél éve alatt a Krím félsziget elcsatolásával és a kelet-ukrajnai lázadók támogatásával páriává vált államból a Nyugat partnere lett Szíriában. Vagyis Asszad „megmentése” csak ürügy, jó alkalom volt arra, hogy az oroszok újra a világpolitika asztalánál foglaljanak helyet. És bár az USA és az EU szankciói egyelőre továbbra is érvényben vannak, a szíriai tűzszünet és a genfi tárgyalások kérdésében Moszkva megkerülhetetlen kulcsszereplővé vált. A 700–800 millió dollárba kerülő katonai beavatkozással, mintegy 9 ezer bevetéssel és csekély emberi veszteséggel elérte, hogy Washington együttműködjön vele, és ne próbálja meg elszigetelni. Továbbá – megint csak a kétoldalú egyeztetéseknek köszönhetően – azt is elkerülte, hogy a szíriai légtérben orosz és amerikai gépek között incidensre kerüljön sor.

A menekültválságot nem Oroszország indította el, de a beavatkozással Moszkva kétségkívül erősítette a folyamatot – Aleppó ostromával két hét alatt százezren menekültek el a városból –, amivel az EU-ra gyakorol nyomást. Moszkvában nyilvánvalóan nem sajnálják, ha az amúgy is gazdasági válságban lévő EU-t gyengíti a menekültáradat, lazul az unión belüli összetartás, összeomlik a Schengen-zóna, vagy a legszélsőségesebb esetben felbomlik az EU.

Az USA és az EU számára egyébként maga az orosz katonai fellépés is igen figyelemre méltó lehetett. Moszkva a balul elsült afganisztáni megszállás óta nem vállalkozott a mostanihoz hasonló katonai akcióra. Szakértők szerint komoly harci képességről tettek tanúbizonyságot az Szu–24-es vadászgépek és az őket kiszolgáló szárazföldi egységek, amelyek hónapokon át ezrével hajtották végre a támadásokat. Az orosz bázisokról induló bombázók bevetése a légi tankolás hatékonyságának javulását mutatta. Az orosz hadvezetés bepillantást engedett az Mi–35M harci helikopterek csapáserejébe, és azt is megmutatta, hogy a Kaszpi-tengeren lévő hadihajókról, illetve a Földközi-tengerre vezényelt tengeralattjáróról is képes robotrepülőgépek kilövésére. A „bemutató” nemcsak a fegyverek iránt érdeklődő potenciális vásárlóknak szólt, de nyilvánvalóan az USA-nak és szövetségeseinek is.

Persze a rendkívül ügyes reálpolitikusnak mutatkozó Putyin jövőbeni mozgásterét nagymértékben csökkenti az orosz gazdaság sebezhetősége, az egyre növekvő belpolitikai elégedetlenség és feszültség, a belső hatalmi harc. Az elnökként és kormányfőként Oroszországot 2000 óta irányító és a jelek szerint a nyugdíjba vonulásáról távolról sem gondolkodó Putyin következő szíriai lépését több minden is befolyásolhatja. A pakliban ott a megoldatlan ukrajnai válság és a NATO jelenlétének tervezett erősítése az orosz érdekszféra mentén, például északon a Baltikumban vagy délen Romániában. A szovjet időkre emlékeztető szuperhatalmi játékot űző Putyinnak így a szíriai kártyalap csak egy a sok közül, de eddig kétségkívül sokat ért.

KERESZTES IMRE