Grúziában télen is van mit csinálni: Sztálin korából megmaradt bádog felvonókon utaztunk a mangánérc egykori fellegvárába, majd éjszakai vonattal Azerbajdzsánba mentünk, ahol a rendőr segítségével váltottunk pénzt egy sarki zugárusnál. Harminc forint egy metrójegy, olcsó a taxi is, kedvesek az emberek, Grúziába és Azerbajdzsánba is megy fapados repülő Budapestről. Mire vár még, menjen Ön is Grúziába a télen.
Rosszfogú, nagy darab taxis lépett elénk a grúz Kutaisi repterén, ottani idő szerint fél 6-kor, amikor egy éve a családdal Grúziába mentünk. 5 perc múlva már az autójában ültünk, az országot korábban megjárt ismerőseink ugyanis azt javasolták, hogy taxit kerestünk Tbiliszibe, hiszen tömegközlekedés az országban nem nagyon van, a benzin ellenben nagyon olcsó.
Amikor viszont minden cuccunkkal a fedélzeten haladtunk a kietlen grúz tájon valamerre, ahol még reggel 7-kor is sötét volt, hó mindenütt, semmilyen közvilágítás, aggódva néztünk egymásra, hogy minden rendben lesz-e. De minden rendben volt. Első állomásunk Chiatura volt, ahol a még Sztálin idejében épített, azóta is eredeti valójában álló kis felvonókat akartuk megnézni.
Sztálin nyomában
Chiatura egykoron egymaga adta a világ mangánérctermelésének 60%–át, de a rendszerváltás az itteni iparnak is betett – azóta a kitermelés lényegesen lecsökkent. A kis, rozsdás fémkoporsók az ’50-es évek óta lényegében változatlan állapotban közlekednek föl és le a hegyoldalakon, és használatuk még mindig ingyenes.
Meglepődve tapasztaltuk, hogy riasztó látványuk ellenére nem is félelmetes rajtuk utazni. A kis ablakon ugyanis alig lehet kilátni, és nagyon gyorsak is, mire tehát az ember elkezdene tisztességesen félni, fel is ér. A felvonók statisztikája is kifogástalan: még sosem történt rajtuk baleset.
A következő állomásunk Gori volt, Sztálin szülővárosa. Természetesen ellátogattunk a város főterén álló Sztálin-múzeumba, ahol rengeteg képet láttunk az egykori népvezérről és az épület lépcsőjén ülő bácsitól Sztálinos gyufából, hűtőmágnesből és ifjúkori Dzsugasvili-képekből is bevásároltunk. Ezután folytattuk utunkat Tbiliszi felé, ahova este érkeztünk.
A főváros elsőre szürkének tűnt és cseppet sem barátságosnak, majd megtaláltuk a rendezett, modern belvárosi negyedeket is. A központot is átszelő kétszer három sávos Rustaveli avenue túloldalára azonban ahogy a mondás tartja, „születni kell”, másképp ugyanis csak a néhány aluljáró egyikén lehet élve átjutni. Délután felkerestük a Tripadvisoron nagyon ajánlott hegyoldali Szentháromság katedrálist, ahova a parlament szomszédságában található iszonyatos állapotú, gerendákkal kitámasztott, romos negyeden át vezetett az út.
A templomról pedig kiderült, hogy 2004-ben épült, noha Grúzia tele van kora-középkori templomokkal. Másnap már ügyesebbek voltunk, és az V. századi Mtskheta templomot is megtaláltuk egy másik hegy tetején - természetesen oda is taxival mentünk. Onnan hazafelé még bevásároltunk a churchkhela nevű különleges, szexuális segédeszközre emlékeztető hosszú, vékony grúz nemzeti édességből, aminek a közepén dió van, arra pedig mustból készült szirupot öntenek rá.
Az ülés alá is benézett az aranyfogú katona
Ezután éjszakai vonatra szálltunk, és Bakuba vettük az irányt. Igazi orosz hálófülkés kocsiban, lehajtható, kényelmes ágyakon aludtunk, a hőmérsékletről a fatüzelésű kazán gondoskodott, és teát is kaptunk a 7000 forintos jegyért cserébe. A határon jó két és fél órát állt a vonat, mindkét ország határőrei alaposan átnézték a fülkét, az ülések alá is benéztek, megvizsgálták az e-vízumunkat, begyűjtötték útleveleinket, majd egy aranyfogú katona elvitt minket lefotózni a vagon másik végén kifejezetten erre a célra fenntartott fülkébe.
Másnap reggel már Bakuban is voltunk - úgy tűnik, a kaukázusi országokban minden kezdet nehéz, míg ugyanis álmosan bolyongtunk a vadiúj bakui pályaudvar aluljárójában a fényesre sikált márvány falak között, feltűnően kevés utas, és annál több rendőr jött szembe. Az enyhén despotikus Alijev-rendszer azonnal be is mutatkozott, amikor ugyanis lefotóztam egy vonatot, az egyik járőr azonnal kérdőre vont, hogy
Where are you from? What are you doing here? Where do you live?
– majd elkérte az útlevelemet. Nehezen, de megértettem vele, hogy nem terrorista, hanem turista vagyok, és talán felidéződhetett benne az emlék, amikor kormányunk a baltás gyilkost rendelkezésükre bocsátotta, mert mikor meglátta útlevelemben, hogy magyar vagyok, azt mondta, hogy
Sorry.
és békénhagyott.
Eközben a tanácstalanul álldogáló családtagjaimhoz is percenként lépett egy rendőr, hogy mit keresnek itt, egyikük viszont kifejezetten segítőkész volt, az én minimális török és rokonaim valamicske orosz tudását, illetve a telefonján levő Google translete erejét összedobva megbeszéltük, hogy pénzt szeretnénk váltani. Erre a rend őre odahívott egy zugárust a pályaudvar szegletéből, mondván, hogy pénzt csak bankban lehet váltani, az meg nincs a közelben. Ahogy egyre ijedtebben néztünk, a rendőr úgy ismételgette egyre megnyugtatóbban, hogy „no problem, no problem”, az árus pedig secperc alatt kicserélte az euróinkat azeri manatra, talán annyira nem is rossz árfolyamon.
A metróban a mi 3-as vonalunkról ismerős régi, csak szuperül karbantartott kocsikkal találkoztunk, az állomások pedig a híres moszkvai metró díszítésével vetekszenek. Bakuban 30 forint egy metrójegy, viszont ilyen zsúfoltságot mint ott, még sehol nem láttam metróban. A helyi Deák téren élet-halál harcot kell vívni a felszállásért, és ha elhangzik a „kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak” azeri változata, akkor tényleg érdemes vigyázni – engem kétszer is maguk közé fogtak a derék szovjet ajtók, volt hogy az utastársaknak kellett kiszabadítania a táskámat.
Alijev utca, Alijev tér, az Alijev Központtól balra
Kis pihenőt tartottunk a szállásunkon, majd nyakunkba vettük a várost, ahol hamar minden előítéletünket elfelejtettük. Baku olyan ütemben fejlődik, és annyi újépítésű, ízléses modern épület áll a közponban, amit mi, történelmi óvárosokhoz szokott európaiak alig tudunk elképzelni.
Rövid tengerparti séta után felkerestük a világhírű Zaha Hadid által tervezett – sok más helyszínhez hasonlóan - Heydar Alijevről, a mostani elnök édesapjáról, az egykori azeri SZSZK pártfőtitkáráról - elnevezett kulturális központot. Az épület belül még elég kihasználatlan, az Alijev-kiállításon kívül kevés dolog kapott benne helyet, de pont ez tette lenyűgözővé.
Ekkora, fehér, üresen tátongó tereket templomokban sem lát az ember, az pedig Hadid zsenialitása, ahogy a hatalmas beton formák belül lágy, ovális aulát alkothnak, kívül pedig vakítóan fénylenek, amikor süt a nap.
Ezután estebédelni mentünk, és megállapítottuk, hogy az azeri konyha ismeretlenségének ellenére zseniális, talán jobb is, mint a grúz: a bárányból készült helyi specialitást, „Ptyí” levest ettünk egy külvárosi kis étteremben, és a tulaj tanácsára kicsit sangriára hasonlító azeri gránátalma bort vettünk hozzá a szomszéd közértben.
Másnap az óvárosi turistáskodás közben minket lerohanó taxisnak ismét nem tudtunk ellenállni, mikor fortyogó sárvulkánokat mutogatott telefonján, így délelőtt már a kősziklás azeri vidékre tartottunk autójával. A sárvulkánnak nincs köze az „igazi” vulkánossághoz, mégis nagyon látványos, ahogy különböző folyamatok hatására buborékok formájában felbugyog a talajból a sár.
Rövid túránk során láttuk a Kaszpi-tenger partjainál jellemző félsivatagos, köves tájat, melyet csak egy-két száraz növény takar. A partot végigkísérő szögesdrótra rákérdezve taxisofőrünktől megtudtuk, hogy a tenger nem arra való, hogy fürödjünk benne: a tenger „biznisz”, hiszen abban van az olaj, az pedig az elnöké, és ami az elnöké, az érinthetetlen.
Éjszaka már a Grúziába visszafelé tartó vonaton ültünk, ahol, mint az igazi urakat, a már megismert taxisunk várt az állomáson és a híres Kazbégi 5000 méteres hegyei felé indultunk.
Az egésznapos kirándulás után ismét Tbiliszibe mentünk, majd másnap vonattal Kutaisibe, és onnan repülővel hazafelé vettük az irányt. A téli Azerbajdzsán és Grúzia autentikusságában, vendégszeretetében minden elvárásunkat felülmúlta, ráadásul nagyon olcsó is. Na és a hegyek, azok mindenhol lenyűgözőek.
Mázsaszám pakolta, porciózta, leltározta a drogot, miközben a megfelelő légcserélő nélküli helyiségekben marta a szemét, bőrét a sokféle vegyi anyag – így nézett ki B.I. átlagos munkanapja a magyar rendőrség központi kábítószer-raktárában.
Új helyzet van.
Orbán Balázs és az MCC hazugsággal vádolja a HVG-t, pedig saját számaikkal állnak konfliktusban.
Budapest hozzászürkült az országos átlaghoz. A legjobb teljesítményt ugyan a belvárosi iskolák diákjai nyújtották, de átlagban Budapest már nincs az élen.
Molnár Áron és Rainer-Micsinyei Nóra csavartak még egyet az amúgy is abszurd alapanyagon.
A több mint másfél millió gyorshajtónak mintegy hatoda nem fizetett.
Még lakat sincs a kapun.
Az irániak most Izrael közepét támadták, Haifa volt a fő célpont.
