Carlos Ghosn Nissan-vezér is megtapasztalhatta a sajátos japán igazságszolgáltatást, amely a Nyugaton megszokottnál kevesebb jogot ad a gyanúsítottaknak, és bizarr kegyetlenséggel bánik a kivégzésre várókkal.
A november közepi meglepetésszerű letartóztatása óta először jelent meg bíróság előtt és kért magyarázatot az őrizetben tartására Carlos Ghosn, a francia Renault, valamint a japán Nissan és Mitsubishi autógyárakat összefogó csoport volt vezetője. A brazil, francia és libanoni állampolgársággal is rendelkező csúcsmenedzsert akkor vették őrizetbe, amikor a magángépe leszállt a tokiói Haneda repülőtéren, és több pénzügyi törvénysértéssel gyanúsították meg.
Ghosn kedvezményként a tokiói cellájában fekhelyül szolgáló tatamira matracot is kapott, de egyebekben ugyanúgy bánnak vele, mint azokkal, akik hazájuk állampolgáraként kerülnek be a nyugati jogalkalmazáshoz képest szigorúbb elveket valló és gyakorlatot követő japán igazságszolgáltatás rendszerébe.
Az évi 17 millió dollárt kereső exvezér éppúgy rendkívül korlátozottan találkozhat az ügyvédjével, mint bármely köztörvényes gyanúsított – a családtagjait pedig még nem is láthatta –, és a kommunikációját nehezíti, hogy a törvények szerint minden beszélgetés csak japán nyelven folyhat, hogy lehessen monitorozni.
Azt is megtapasztalhatta, hogy az ügyészek rutinszerűen kérik és kapják meg az őrizet meghosszabbítását. Míg erre a nyugati országokban rövidebb időt adnak, Japánban akár 23 napig lehet megalapozott gyanúval alátámasztott előzetes letartóztatás elrendelése nélkül rács mögött tartani az embert (Magyarországon erre 72 óra áll rendelkezésre).
A japán ügyészek, ahogy Ghosn esetében, másoknál is azzal élnek, hogy a határidő közeledtével újabb bűncselekmény gyanúját fogalmazzák meg, amivel a delikvenst ismét őrizetbe veszik, és az óra újraindul. Az emberölések esetében például általában a holttest elrejtésével kezdődik a gyanúsítás, és csak fokozatosan érnek el a gyilkosságig.
A külvilágtól való elszigetelés célja, hogy beismerő vallomást csikarjanak ki. A kihallgatás idején nem kötelező az ügyvéd jelenléte – és az Ghosn esetében csak japán lehet, mert a szigetországban külföldi jogász nem képviselhet ügyfelet bűnügyekben –, így nem is erőltetik a nyomozó hatóságok. Az elhangzottakat csupán kivételesen kell rögzíteni, s azt is csak a büntetőeljárási törvény 2016-os módosítása óta.
Az amerikai krimiken edződöttek számára ismerős módon a Japánban őrizetbe vetteknek is joguk van hallgatni, csak nem éri meg, azt ugyanis a bírók hajlamosak úgy értékelni, hogy az illetőnek titkolnivalója van. Az egész igazságszolgáltatási rendszer a beismerő vallomáson alapul, aminek történelmi hagyománya a hatalom előtti behódolás szokása. A tárgyalásra kerülő ügyek mintegy 90 százaléka ilyen vallomásra épül, aminek a bírók néha nagyobb bizonyító erőt tulajdonítanak, mint a helyszínelők által begyűjtött és elemzett nyomoknak. Beismerés nélkül a bírók hajlamosak megtagadni az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezési kérelmet is.
A vádemeléssel tárgyalásra kerülő ügyek 99,7 százalékában a bíró kimondja a bűnösséget, és ítéletet hoz – esküdtszéknek 2009 óta van korlátozott szerepe –, azaz ügyvédek hada tölti el úgy a karrierjét, hogy egyetlen védencét sem sikerül felmentetnie. Az ügyészek – akik nem kötelesek megosztani a tudomásukra jutott minden bizonyítékot a védőkkel, még akkor sem, ha azok segítenének a vádlotton – ezzel szemben az abszolút sikerben érdekeltek, minden ártatlannak minősített ember arcvesztést okoz számukra, amit az ázsiai társadalmakban mindenképp kerülni kell. Ezért az eléjük kerülő ügyek nagyjából felét – az elítélés esélyét kevesellve – vádemelés nélkül zárják le, és különösen ódzkodnak a nemi erőszak bíróság elé vitelétől.
A vallomás kicsikarása pedig törvényszerűen visszaélésekre ragadtatja a nyomozó hatóságokat és az ügyészeket. A fizikai erőszak ma már nagyon ritka, annál gyakoribb a lelki tortúra, elsősorban az ismétlődően napi 8–12 órán át, egymást váltó, agresszív nyomozókkal folytatott kihallgatás, valamint az alvásmegvonás.
Egy 2016-os dokumentumfilmben szólaltatták meg Aoki Keikót, akit 1995-ben a férjével együtt hosszú börtönre ítéltek, mert bevallották, hogy szándékosan gyújtották fel a házukat, megkaparintandó a lányuk után járó életbiztosítási összeget. Mint kiderült, az asszonyt 12 órán keresztül üvöltve vallatták, majd azt mondták, a férje már beismerte a bűnösségét, mire ő is megtört, és aláírta, amit elé tettek. Húsz évet töltöttek börtönben, mire perújrafelvétellel be tudták bizonyítani, hogy a tűz véletlenül lobbant lángra, őket pedig rákényszerítették a vallomásra.
Miközben a japán igazságszolgáltatás a kisebb bűnügyekben előszeretettel alkalmazza az enyhe ítélettel járó rehabilitációt, amivel akár a börtön is elkerülhető, halálraítéltről is bebizonyosodott már, hogy ártatlan volt. Menda Szakae volt az első, akit Japánban kiengedtek a halálsorról, mert 1983-ban kiderült, hogy 1948-ban az analfabéta földművesből kiverték egy gyilkosság beismerő vallomását. Hakamada Ivao 2014-ben szabadult, miután 46 évet töltött a halálos ítélet árnyéka alatt, mert mindent bevallott azt követően, hogy 23 napig naponta 11 órán át vallatták, gumibottal ütötték, s amikor elaludt, tűkkel szurkálták.
Az ilyen justizmordok sem ingatják meg a japánoknak a halálbüntetésbe vetett hitét, a felmérések szerint a megkérdezettek négyötöde támogatja a legsúlyosabb büntetést, amit a fejlett ipari országok közül Japánon kívül már csak az USA alkalmaz. Az eltörlést sürgetőknek kevés az esélyük, mert csak 10 százalék állna melléjük, igaz, ez 38 százalékra nőne, ha opció lenne a tényleges életfogytig tartó börtön.
A halálbüntetést hosszú időn át titoktartás övezte, évtizedekig csak a legfelső bíróság éves beszámolójából lehetett megtudni, hányat hajtottak végre. Az 1868-ban indult Meidzsi-reformok keretében a korábbi lefejezés helyett elrendelt akasztásra az utasítást kiadó igazságügy-miniszter 1998-ban megengedte, hogy utólag bejelentsék, hogy megtörtént, de mást nem közöltek, a kivégzett személy nevét csak kiszivárogtathatták a jellemzően az esemény után értesített ügyvédek és hozzátartozók. 2007-től utólag nyilvánosságra hozzák a kivégzettek nevét, s azt, hogy a Japánban működő hét helyszín közül melyikben érte őket a vég.
Az akkori demokrata párti igazságügy-miniszter – aki ellenezte a halálbüntetést, és csak a vita felszításának szándékával adott utasítást kettő elvégzésére – 2010-ben egy látogatás erejéig megnyitotta a tokiói kivégzőszobát a média előtt. Az intézmény a japán letisztultságot és minimalizmust tükrözi, a falakat ciprusfa borítja, a bejáratnál Kannon bódhiszattvának, az irgalom buddhájának szobra áll. A szoba közepén egy piros festékkel jelölt négyzet adja meg a helyet, ahová a bekötött szemű, megbilincselt kezű és lábú elítéltnek állnia kell. A csapóajtót három kapcsoló nyitja, nem lehet tudni, aznap melyik, s a börtönőrök – akiknek állásvesztés terhe mellett kötelességük a gombnyomást vállalni – 20 ezer jen (50 ezer forint) díjazást kapnak a közreműködésükért.
A halálos ítéletet annak jogerőre emelkedése után hat hónapon belül végre kell hajtani, ám ez soha nincs így. 2000-től tavaly július 26-áig – amikor az 1995-ös tokiói szarintámadást elkövető Aum Sinrikjó szekta hat tagjával végeztek, miután húsz nappal korábban az előző hetet felakasztották – 89 halálbüntetést hajtottak végre. A legrövidebb idő egy év, a leghosszabb 19 év és öt hónap volt, amíg az elítélt a magánzárkákból álló siralomházban várt.
Az emberjogi szervezetek által bírált japán sajátosságként senkivel nem közlik előre a kivégzés időpontját, azt a delikvens az élete végső napján tudja meg, s nemritkán egy órája van az utolsó ételét elfogyasztani, egy pap segítségét igénybe venni és felkészülni a halálra. A beszámolók szerint még ezt is lehet fokozni: mivel az akasztófa alá rendeltek cellájának ajtaján reggel kopogtatnak, lelki terrorként előfordul, hogy az őrök rövid időre megállnak a magánzárkánál, majd továbbmennek.
NAGY GÁBOR
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
