Fontosak ugyan a tartományi választások Németországban, de nem sorsdöntőek. A föderatív berendezkedésű szövetségi köztársaságban a 16 országrész önállóan intézi oktatásügyét, kultúráját, helyi közigazgatását. De országos dolgokba, külpolitikába, honvédelembe csak akkor és úgy van beleszólásuk, ha azok a kétkamarás törvényhozás felsőháza elé kerülnek. A most vasárnap Szászországban és Brandenburgban (majd október 27-én Türingiában) megtartandó választásoknak azonban könnyen lehet országos kihatásuk.
Pedig az újraegyesítés óta eltelt három évtizedben mindkét helyen szinte természeti törvényszerűséget követtek a tartományi voksolások. Az emberek szavaztak, aztán Szászországban a kereszténydemokrata unió (CDU), Brandenburgban pedig a szociáldemokraták (SPD) vezetésével alakult kormány. Ennek most vége – akkor is, ha a szavazás végkimenetele és a várhatóan hosszas koalíciós alkudozások után a szász miniszterelnök végül továbbra is CDU-s, a brandenburgi pedig SPD-s lesz.
Michael Kretschmer
AFP / Sebastian Kahner
A tartományi határokon messze túlterjedő hatás indoka a szélsőjobboldali populista Alternatíva Németországnak (AfD) párt előretörése. A legfrissebb, augusztus 19–21. között készült közvélemény-kutatások szerint az AfD Szászországban 24, Brandenburgban 22 százalékos eredményre számíthat, ami messze túlhaladja minden eddigi választási teljesítményét.
Vagyis akár az is előfordulhat, hogy egyik vagy másik, esetleg mindkét helyen az AfD nyeri, ha nem is abszolút, de relatív többséggel a választást. Ami még távolról sem jelenti azt, hogy bárhol is a kormányalakítás közelébe kerülhet. Ehhez ugyanis koalíciós partnerekre lenne szüksége, s azt már az összes többi, a tartományi parlamentekbe várhatóan bekerülő párt, tehát a CDU és az SPD mellett a Zöldek, a Baloldal és a liberális FDP is leszögezte, az AfD-vel semmiféle együttműködésre nem hajlandó. Megpróbálnak és létre is hoznak majd saját többséget.
Az AfD-vel szembeni összezárás már most is érezhető – meséli a HVG-nek a szászországi politikai viszonyokra jól rálátó egyik elemző. Olyannyira, hogy bár formális visszalépések az egyéni képviselői helyekért folytatott versenyben nincsenek, a helyi körülmények között legesélyesebbnek tűnő jelöltet a többi párt annyiban támogatja, hogy saját kampányát nem tolja teljes erőből – nehogy már az egymás elől elvitt szavazatok miatt végül az AfD-s győzzön –, másutt meg visszakapja az effajta segítséget. Ez is nyilván hozzájárul majd ahhoz az eredményhez, hogy mindkét tartományban elmarad az a fordulat, amit politikai közhelypufogtatók előszeretettel szoktak „földindulásnak” nevezni.
AFP / John Macdougall
Hogy most mégis kiemelt figyelem kíséri az AfD szereplését, annak kettős oka van. Az egyik az a kérdés, hogy miért éppen az egykori NDK-ból létrejött keleti tartományokban sikeres ennyire az AfD? Mit találnak ennyire vonzónak a programjában, politikájában az ottani választók? A néhány éve a pártból azóta már kiszorult vagy távozott euroszkeptikus közgazdászok mozgalmaként indult AfD esetében nehezebb azt megmondani, miért is áll ki, mint azt, hogy mi ellen. Legfőbb jellemzője, hogy élesen szemben áll a bevándorlással, a multikulturális társadalomképpel, az európai integrációval, a „brüsszeli diktátumokkal”, ellenzi az európai egyesült államok ideáját, helyteleníti az Oroszországgal szembeni uniós gazdasági szankciók fenntartását, viszont egyes képviselői politikai kapcsolatokat ápolnak Moszkvával.
Már ezen pontok között is van jó néhány, ami megszólítja a keletieket, akiknek például az NDK-s időkben alig kellett külföldieket, vagyis idegeneket elviselniük, a legnagyobb létszámú idegen csoport, a vietnámi vendégmunkások jószerivel zárt gettókban laktak. 2015 óta, a menekültek elosztása következtében, ott is megjelentek a más bőrszínűek, más nyelven beszélők. Akik ráadásul – legalábbis a szájpropaganda szerint – még több pénzt is kapnak, mint a keletnémet rászorulók. Ami nem felel meg a valóságnak, de jól jön az áldozatszerep érzésének erősítéséhez.
Mert bár az általános gazdasági mutatók szerint az egykori NDK területén a munkanélküliségi ráta, a jövedelmezőségi viszonyok az újraegyesítés óta a legkedvezőbb mutatókat érték el, mégis sokan érzik vesztesnek magukat. Nem csak azok, akiknek egykori munkahelyét az újraegyesítés után megjelent nyugati befektetők gazdaságtalanság címén azonnal bezárták. Azok is, akik aktívak maradtak ugyan, de azt kellett látniuk, hogy a „keleti újjáépítés” jórészt nyugati vezénylettel zajlott és zajlik. Mégpedig minden területen.
Csak két példa erre a Lipcsei Egyetem kutatási eredményei közül. Németországi átlagban a gazdasági felső vezetők között mindössze 1,7 százalék a keletiek aránya – miközben a népességen belül éppen tízszer ekkora az ottani populáció. És a 81 német felsőoktatási intézmény közül egyetlenegynek az élén sem áll keleti származású rektor. Vagyis az elégedetlenek, a magukat a vesztesek között érzők csoportjában nemcsak a bezárt vegyipari nagyüzemek munkásai, hanem értelmiségiek is megtalálhatók.
Frauke Petry, az AfD volt vezetője Drezdában kampányol. Keleten erősek
AFP / DPA / Robert Michael
Az AfD pedig ügyesen rájátszik erre, egészen addig, hogy az egykori NDK demokratikus ellenzékéből kiindult, majd utcai demonstrációk hitvallásává emelkedett jelszót, az annak idején tízezrek által a lipcsei utcákon skandált „Wir sind das Volk” (Mi vagyunk a nép) szlogent is kisajátítja – a harminc éve a veszélyt is vállalók nem kis megrökönyödésére. Mindez annál is bizarrabb, hogy tudni való: az AfD országos vezetői, mind a frakció, mind a pártelnökség élén egytől egyig tősgyökeres nyugatiak.
Az AfD-előretörés másik lehetséges hatása az országos politikát befolyásolhatja, méghozzá közvetlenül. Mindkét nagy néppártban vannak, akik a jelenlegi vezetés számlájára írják, hogy nem tudott időben megfelelő választ találni arra, miért fordulnak el tőlük a választók. A CDU-ban ez még úgy-ahogy kezelhetőnek tűnik, de az amúgy is vezetési válsággal küzdő szociáldemokraták az esetleges súlyos visszaesést végleg úgy könyvelnék el, hogy az a berlini nagykoalícióban való részvételükért járó „büntetés”, itt az ideje tehát kilépni, s ellenzékből újra felépíteni a pártot. Különösen az SPD balszárnyához tartozó politikusok szorgalmazzák ezt, és szerintük erre a koalíciós szerződésben amúgy is tervezett félidős felülvizsgálat megfelelő alkalom lenne. A szocdemek kilépése egyben a Merkel-kormány végét is jelenthetné, ami kevéssé valószínű ugyan, de azért „benne van a pakliban”.
WEYER BÉLA / BERLIN
