hvg.hu: Új regényének egyik főhőse, Roland 1941-ben vásárol egy naplót, hogy följegyezze a bolsevikok bűneit. A háború után szeretné azt átadni az utána jövő generáció tollforgatóinak, akik majd megírják a háború és az észt szabadságharc igaz történetét. Ön az az író, akire Edgar számított?

Sofi Oksanen: Miközben anyagot gyűjtöttem a regényhez, rácsodálkoztan, milyen hihetetlenül erős vágy él az emberben nyomot hagyni maga után. Még akkor is, ha minimális esélye van, hogy valaki valaha meghallja a hátrahagyott üzenetét. Például a szibériai deportálásokat bemutató múzeumok gyűjteményeiben számos csoportképet találhatunk a rabokról, és a fönnmaradt feljegyzéseiket, naplóikat is elolvashatjuk. Ezek az emberek még a legkilátástalanabb körülmények közt is azt gondolták, hogy üzenniük kell a világnak, és komolyan hittek benne, hogy az üzenetük eljut valakihez. Mivel ezek szerencsésen bekerültek a múzeumokba, majd onnan a regényembe: kijelenethetjük, hogy igen, célba ért a Rolandhoz hasonló emberek üzenete.

hvg.hu: A regényben személyes sorsokon keresztül mutatja be a XX. század második felének történetét, de ez ugyanúgy igaz a Sztálin tehenei és a Tisztogatás című regényeire. Írás közben volt önben olyan szándék, hogy megváltoztassa az elmúlt évtizedekhez, a történelemhez való hozzáállásunkat?

SO: Írás közben mindvégig igyekeztem a sok évtizedes szabad demokratikus fejlődést megélt nyugati államokban és az elnyomáson keresztülment, fiatalabb demokráciákban élő emberek fejével egyszerre gondolkodni. Tisztában kellett lennem azzal például, hogy azok az emberek, akik szabad országokban nőttek föl, és nem tapasztalták meg a cenzúrát, a sajtó szabadságának korlátozását, azok számára szinte elképzelhetetlen, hogy milyen az, amikor a politikusok meghamisítják a történelmet. Ők nem tudják, milyen, amikor olvasnod kell a sorok között, és óvatosan, kritikusan kell bánnod a forrásokkal, a referenciákkal. Nyilván az elnyomásban élt generációk és országok számára a sajtó vagy a történelem manipulációjának tapasztalata magától értetődő, amiben a mai napig bőven akad mit feldolgozni, helyretenni. Részben ezért is írtam ezt a könyvet, mert kíváncsi voltam arra, hogy képes vagyok-e ezt a két nézőpontot egyszerre megjeleníti, párhuzamosan működtetni egy történetben. Hiszek benne, hogy az íróknak felelősséget kell vállalniuk a jövő generációiért, a jövő olvasóiért, hogy a történelmi eseményeket, a valódi eseményeket a maguk komplexitásában szemlélhessék.

Sofi Oksanen

Fülöp Máté

hvg.hu: Ez a felelősségtudat kiterjedt arra  a szándékra is, hogy jobban megismertesse a szélesebb olvasóközönséggel Észtország és Finnország történelmét?

SO: Amikor 2001-ben az első regényemet, a Sztálin teheneit írtam, ami 2003-ban jelent meg Finnországban, nyilván még nem sejthettem, hogy ilyen sok nyelve le fogják fordítani a műveimet. Azt a regényt első sorban a finn közönségnek szántam, és az volt a célom, hogy a finnek jobban megismerjék Észtország történetét. Furcsának tartottam ugyanis, hogy annak ellenére, hogy a finnek mindig is sokat utaztak a szomszédos Észtországba, sok észtet ismernek, általánosságban szinte semmit sem tudnak a múltjukról. Arról nem is beszélve, hogy mind az észtek, mind a finnek mennyire nem ismerik a Szovjetuniót és a mai Oroszországot. Különösen az én generációm, és az utánam jövők számára lenne fontos, hogy megismerjük a közelmúlt, a második világháború utáni időszak történetét, hogy tisztában legyünk a gyökereinkkel, azzal, hogy honnan jöttünk, mi mindent örököltünk. Ezért is írok erről az időszakról és régióról szóló történelmi könyveket. Egyszer majd lesz más témám is, de egyelőre úgy érzem, még nem lehet.

hvg.hu: Gondolom, ma már más a helyzet, hiszen a Mikor eltűntek a galambok kapcsán már sejthette, hogy a finn és az észt közönségen kívül számos más országban is elolvassák majd a könyvét.

SO: Már csak azért is örülök neki, hogy ez így alakult, mert szerintem az Európai Unió egyik legnagyobb problémája, hogy a Nyugat nem ismeri, és ezért nem érti a Keletet, és fordítva. Úgy látom, hogy a nyugat-európai államok tévesen azt várják el az egykori szovjet elnyomásban élt közép-európai, a kelet-európai és a balti államoktól, hogy máról holnapra hozzájuk hasonló liberális demokratikus államokká váljanak. Mindeközben a Nyugat nem számol azzal, hogy ezek az államok milyen súlyos történelmi örökséget cipelnek magukkal, és valójában úgy tekintenek rájuk, mint a Balkánra. A Nyugat szemében a Balti államok valamilyen balkán-balti mixet jelentenek: valójában azt sem tudják, hogy milyen népek élnek Oroszország szomszédságában. Arról nem is beszélve, hogy az EU valamiért azt sem képes elfogadni, hogy Oroszország nem akar Európa, európai demokrácia lenni, ugyanúgy, ahogy Kína sem. Mindez irreális elvárás azokkal az országokkal szemben, ahol az évszázados, évezredes társadalmi berendezkedés semmiféle hátteret és alapot sem biztosít a demokrácia kialakulásához. Az EU csak beszél erről, de cselekedni már nem cselekszik. Például a Szocsiban zajlott téli olimpia kapcsán felszínre került korrupciós botrányok ellen tett bármit is?

Fülöp Máté

hvg.hu: Mi itt Magyarországon, a mai napig rengeteget küzdünk a múltunkkal: a kommunizmus örökségével, de akár még az első világháború, és Trianon feldolgozatlanságával is. Társadalmi vitáinkat sem tudtuk megnyugtatóan lezárni sem az ügynökkérdésről, sem a holokausztról. Észtország Magyarországhoz hasonló fiatal demokrácia. A szavaiból azt veszem ki, hogy hasonló jellegű feszültségek tapasztalhatóak ott is.

SO: Észtországban ez a fajta múltfeldolgozás főként második világháborús, a szovjet elnyomást, a holokausztot, a szovjet hétköznapokat, a kitelepítést és a munkatáborok világát megörökítő memoárok és életrajzi kötetek kiadásán keresztül történik. Érdekes, hogy míg évente viszonylag sok ilyen dokumentarista mű lát napvilágot, addig a korszakot feldolgozó történelmi regények alig. Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka. Ez azért is különös, mert az észt költészet sokszor rendkívül politikus és sokat foglalkozik a második világháború és a szovjet megszállás emlékeivel. A Mikor eltűntek a galambok című regényemmel egyrészt ezt az űrt szerettem volna pótolni, másrészt a memoár irodalomból hiányzó kollaboráns-naplókat is. Míg a nyugati országokban megszámlálhatatlan folyóméternyi szakirodalom született a CIA és a Gestapo munkásságáról, addig a balti államokban pár könyv kivételével szinte semmit sem írtak a KGB-ről. Ez a magyarázata annak, hogy a regényből megismerhetjük egy szovjet kém lelki világát és legintimebb gondolatait.

hvg.hu: A hiánypótló szándékon túl, feltételezem, kollaboráns főhőse, Edgar karakterén keresztül azt is szerette volna elérni, hogy megértsük, valaki miért válik árulóvá, ügynökké.

SO: Igen: valóban az volt a célom ezzel, hogy megértsük az okokat, a motivációkat. Persze a megértés nem egyenlő azzal, hogy ezeket az árulókat felmentjük a bűneik alól. Hiszen ez az igazságszolgáltatás megtagadását jelentené, és tisztességtelen lenne az áldozatokkal és az áldozatok leszármazottaival szemben. Addig viszont ítélkezni sem ítélkezhetünk, amíg nem vizsgáltuk meg, hogy az emberi psziché hogyan és miért torzul el az elnyomó rendszerek hatására. Ebben sokat segített számomra az egyetlen fennmaradt KGB-ről szóló észt memoár, amit egy egykori hajós kapitány írt. Ő a szibériai fogolytáborban született, ahol a szüleit fogva tartották, és az volt a nagy gyermekkori álma, hogy egyszer megpillanthassa a tengert. Szép álom, de annak, aki ilyen körülmények közt, ilyen családba született, annak alig lehetett esélye ennek megvalósítására. Kivéve, ha kompromisszumot köt, és kollaborál. Bűnt követett el, de élete álmát megvalósította: megértem, de nem tudom elfogadni.

hvg.hu: A regénye részben arról is szól, hogy az áruló sokszor maga is áldozat. Ezt a leginkább Edgar feleségének, Juuditnak a történetén keresztül láthatjuk, aki végül ép elméjének elveszítésével fizet az árulásért.

SO: A megértés azért is fontos, hogy ezzel megelőzhessünk az eljövendő katasztrófákat. Ha ezt az örökséget képesek vagyunk végleg és megnyugtatóan földolgozni, az garancia arra, hogy a második világháború, a holokauszt, a kommunista elnyomás aljasságai soha többé nem ismétlődhetnek meg. Ha nem mutatunk rá kellőképpen, főleg a mai fiatal generációk számára, hogy az opportunizmus bűn, akkor örökké ugyanazt a rossz történetet fogjuk ismételgetni. És az opportunizmusra most általános emberi gyengeségként utalok, amire mindig is hajlamosak voltunk, és hajlamosak leszünk. Az íróknak már csak ezért is, egy szebb jövő érdekében is el kell ítélniük a lopást, az árulást, és arról is beszélniük kell, hogy a gonoszság nem maradnak következmény nélkül.

Fülöp Máté

hvg.hu: A regényben viszont nem szolgáltat maradéktalanul igazságot a saját hőseinek: Roland szenved és meghal, Edgar pedig boldogan él, sikeres kommunista író lesz belőle, és Juudit is boldogan él német szeretőjével a német megszállás alatt.

SO: Az észt olvasók közül már rengetegen feltették ezt a kérdést, amire mindig azt válaszolom nekik, hogy a happy endinget a könyv lapjai, a 60-as években véget érő történet helyett keressék a saját szabad valóságukban, a saját jelenükben. Lehet, hogy az Edgarhoz hasonló egykori besúgók boldog nyugdíjasévek után, elszámoltatás nélkül, békében, jómódban haltak meg, de ezzel ma már nem igazán tudunk mit kezdeni. Annak kell örülni, hogy ma már ismerjük az igazságot, és Észtország 1991-ben visszanyerte a függetlenségét, amiért Roland és még sokan mások feláldozták az életüket.