Székfoglalót és Széchenyi-emlékbeszédet tartott Alföldi Róbert a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia hétfő esti rendezvényén. A jubileumi emlékesten önreflexiót tartott, saját és a színházi emberek felelősségéről beszélt, elbizonytalanodott, végül kiegyezést sürgetett, hogy tegyünk egy lépést egymás felé. Itt is lehet demokratikus, boldog, nyitott ország – mondta.

Alföldi Róbertről tavaly novemberben írtuk meg, hogy akadémiai tag lett, méghozzá a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) tagja. Hétfőn meg is tartotta székfoglaló beszédét, ami egyben a SZIMA Széchenyi-emlékestje is volt, ugyanis április 8-a Széchenyi István halálának évfordulója. (Ráadásul a harmadik Orbán-kétharmad évfordulója is, a hvg.hu erről több közéleti személyiséggel együtt emlékezett meg, Alföldi is elmondta véleményét.)

Alföldi előadásának címe az volt, hogy:

Vizsgálat – (önvizsgálat) – csak merre és hogyan… az előre…

Beszéd a beszédről

Megtisztelő, hogy itt most én beszélhetek. Nehéz most itt beszélni. Nehéz, mert általam nagyra tartott és mélyen tisztelt kollégák kerülhetek most egy társaságba – kezdte Alföldi. Ugyanis előtte olyan emberek tartottak már Széchenyi-emlékbeszédet, mint Nádas Péter, Kornai János, Lovász László és Ferge Zsuzsa. „És ez szorongással tölt el” – tette hozzá.

A rendező hosszan beszélt a beszédről úgy általában, ugyanis szakmája abban áll, hogy sose ő beszél, egy közvetítő útján adja át gondolatait. „Soha nem én beszélek, holott persze, hogy én beszélek. Talán nem is az én gondolataimat mondom, miközben persze, hogy az én gondolataimat mondom.” Ugyanis nincs más eszköze, mint a saját beszéde, még ha azt verbálisan mások is fogalmazzák meg.

A magamét mondom, mondom a magamét. Nem tudok mást mondani, mint azt, ami én vagyok. Ami az én fájdalmam, ami az én bűnöm, ami az én hibám.

Alföldi őszinte helyzet- és valóságérzékeléssel azt mondta, itt él ő is, mint bárki más, ebben az országban indulatos, szerelmes, elkeseredett, boldog, szerencsés és szerencsétlen. Mégis, az a dolga, az a munkája, hogy amit lát és érez, amit gyűlöl és szeret, ami zavar és amitől fél, amitől szorong, amiről kérdése van, és amire nem tudja a választ, azt elmondja és megmutassa. „Bízva abban, hogy mások is ugyanúgy félnek, szoronganak, kérdeznek, zavarodottak, mint én magam.”

Máté Péter

Küldetés

Nem tudja, mitől választódnak ki ők, színházi emberek, nem különlegesség vagy előjog ez, sokkal inkább feladat és felelősség ez. „A dolgomat el kell, el kellene végeznem.” A hivatásának alapvető feladata az, hogy beszéljen arról, amit lát, amiben él, ami fáj neki, ami jó. „Az évek előrehaladtával ez a feladat mindennél fontosabb lesz.”

Nem az a fontos már, mint kamaszként, mondta, hogy sikeres és ismert legyen, hanem egy szorongató belső késztetés, hogy azzal foglalkozzon, ami a valóság. Az a fontos ma már a számára, hogy valahogy felelősséget vállaljon azért, amiben él, az országért, az emberekért, „akik elvesztek ebben a nehéz valóságban”. És minél zűrzavarosabb, érthetetlenebb a valóság, annál inkább beszélnie kell. „Mert valahogy ez a dolga a színháznak.”

Nincs színház valóság nélkül.

Alföldi azt mondta, ezért nem lehet kérdés, hogy miről szóljon a színház, miről beszéljen a színház, biztos benne, hogy ez valóban nem kérdés. „De mostanság, amikor semmi sem az, aminek látszik, és ami látszik, az is csak egyféle módon létezhet, na jó, vagy kettő, de tudjuk, nálunk a két dolog teljesen kizárja egymást.”

Máté Péter

Nincs nap, amikor az ember ne kerülne olyan válaszút elé, ami alapvető lelkiismereti válaszokat kényszerít ki, egy ilyen valóságban, mi az a valóság, amiről a színháznak beszélnie kell. Ilyenkor vetődik fel a kérdés, hogyan mutat példát a színház.

Ettől vagyunk emberek

Számomra nem kérdés, hogy minél zavarosabb a valóság, annál inkább hangosan, szenvedéllyel, mindenféle félelem nélkül és harcosan kell beszélni a valóságról. Ezt is teszem, hangosan, szenvedéllyel, néha csapkodva, felhevülve, próbálok beszélni a valóságról. Mondhatni, kiabálni.

A rendező meg van győződve róla, ez a helyes út, ez visz előre, ez rázza fel az embereket. „Mert valamiféle reménynek kell maradnia.” Függetlenül attól, hogy ki milyen Istenben hisz, ki milyen filozófia szerint éli, vagy szeretné élni az életét, függetlenül attól, hogy a magyar történelem mely viharos epizódja mászott bele egy család életébe, és nyomorította meg évtizedekre, létezniük kell minimumoknak, amiben nem lehet vita, ahol nincs kérdés – mondta. Ugyanis nem lehet kérdés Alföldi szerint: a kíváncsiság, a nyitottság, a szolidaritás, az önálló gondolkodás, a másik alapvető tisztelete, a hazugság, a becstelenség elítélése, a szolidaritás, a kultúra és gondolkodás teljes szabadsága.

Mert ettől vagyunk emberek, ettől vagyunk keresztények is, és ettől vagyunk magyarok, és ettől vagyunk történelmükkel tisztában lévő, önazonos, XXI. századi kultúrnép.

Azonban néha előfordul – folytatta –, hogy a hatalmon lévők eltévesztik, hogy mi a dolguk, túlpörögnek, „vagy egyszerűen csak cinikusan kihasználják félelmeinket, szorongásainkat, nyomorunkat”. Talán most is ez fordul elő – tette hozzá. De számukra, színházi emberek számára nem lehet kérdés, hogy az előbb általa sorolt minimumok tényleg minimumok. „És ebben nem ismerhetünk kompromisszumot. Nem lehet mérlegelni, nem lehet fű alatt tárgyalni, nem lehet közösségért való felelősségre hivatkozni, mert nem létezik közösségi felelősség egyéni felelősség nélkül.”

Máté Péter

A Magyar Tudományos Akadémia épületében elhangzott beszédében üzent az MTA-nak is a kormánnyal folytatott harca ügyében: nem lehet engedni a zsarolásnak, mert akkor örökre elveszítjük a lehetőséget arra, hogy bármikor érdemlegesen bele tudjunk szólni életünk alakulásába. Szerinte meg kell akadályozni, hogy a hatalom már óvodában, iskolában arra készítsen fel, hogy soha ne kérdezzünk, csak engedelmeskedjünk, hogy belemásszon a fejünkbe, a lelkünkbe, hogy a belső szabadságunkat tartsa kordában, hogy az alkotói szabadságunkat vegye górcső alá, és döntse el, hogy minek van létjogosultsága, és minek nincs. Hogy pártszimpátiától függjön a tehetség, a lehetőség, az elismerés, a teljesítmény és minden.

Egyedül maradt

Szerinte a színházi emberek nem hagyhatják, hogy az emberek ne találkozzanak a valósággal, hogy „ne érzékeljék, hogy becsapják őket, hogy hazudnak nekik, hogy elhiggyék, hogy nem kell félniük, hogy van lehetőségük, sőt kötelességük, hogy változtassanak azon, amiről azt gondolják, hogy nem lehet rajta változtatni”. Nem hagyhatják, hogy visszafelé lépjünk a történelemben, hogy elhiggyük,

itt is lehet valódi, demokratikus, állampolgárait felnőtt, önálló, szuverén személyiségként kezelő, nem pedig alattvalóként kihasználó, gyarapodó, biztonságos, szolidáris, nyitott boldog ország.

A színházi társadalom nem lehet gyáva, hitelesen és őszintén kell ezt képviselniük. Mondani kell, hangosan kell mondani.

És ő mondta. Alföldi itt magába nézett, érezni lehetett, elbizonytalanodik.

Mélyen hiszem, hogy jól tettem, mélyen hiszek abban, hogy így kell tennem, és hiszem, hogy így kell tennünk. És én tettem. Hangosan, és erővel és meggyőződéssel. És mégis. És mégsem.

Telt az idő, mondta a magáét, most se gondolja másként, ma is ugyanezt mondaná. „És közben mégis valahogy egyedül maradtam a furcsa világ közepén. És ezzel nagyon nehéz szembenézni, nehéz önvizsgálatot tartani, és nagyon nehéz megőrizni azt a termékeny, valós és nem dühös figyelmet.” Tehát valami nem stimmel. Mert nagyon nehéz belőni a határt, hogy ne legyünk gyávák, miközben nem biztos, hogy bátornak kell lenni. „Nem tudom belőni ezt a határt. És nem tudom máshogy látni azt, amit látok.”

Kiegyezés

Világosan látja, egyedül semmit sem lehet elérni, muszáj lenne elkezdeni gondolkodni azon, hogyan és miként tudjuk legyűrni a másik iránti megvetésünket, hogy hogyan tudjuk megbocsátani, vagy elfelejteni emberi és szakmai sérelmeinket, sértődéseinket, hogy hogyan tudnánk valóban figyelni a másikra. „Muszáj lenne valahogy közelednünk.”

Nem lehet, hogy ne teljesen nyíltan és kimondva, néven nevezve a dolgokat beszéljünk egymással, mert nem lehet, hogy ne bízzunk annyira egymásban, hogy kimondjuk a dolgokat.

Azonban nem tudja, milyen esélye van egy béketárgyaláson a gyengébbnek, de nincs már mit veszíteni. Tegyünk egy lépést egymás felé – mondta. „És ha az első nem sikerül, akkor addig legyen második, harmadik vagy annyi lépés, amennyi kell. De nem lehet félelemből, számításból, rettegésből, barátkozni.”

Máté Péter

Színházi kiegyezést is sürgetett, akkor talán jobban megismerik egymást. „És akkor végre szembesülünk azzal, hogy nincs kétféle haza, hogy nincs kétféle művészi minőség. Mert ugyanazt tartjuk fontosnak. És valahogy lényegében azt hiszem, az emberek a lelkük legmélyén ugyanazt tartják igaznak.”

Mindannyian egy szabad, nyitott, gyarapodó, gyereket nevelő, hithű, boldog országban szeretnénk élni. Még akkor is, ha most sértődünk és gyűlölködünk, és ordítunk és reszketünk.

(Alföldi Facebook-oldalán közzétette a teljes szöveget.)