Mira!

– mélyen fülembe ragadt a „nézd” spanyol nyelvű felszólítás Angolában. Ez ellentmondásos lehet az egykori portugál gyarmaton eltöltött napok után, ahol a portugál a hivatalos nyelv. Máris érthető azonban, ha ezek a napok – amikor magyarok által fejleszteni kezdett ökoturisztikai projektet mutatták be – egy csapat spanyol természetfotós körében teltek. A projekt célja, hogy nagyobb védelmet biztosítson az itthon is költő szigorúan védett kék vércséknek, több forrást a kutatásukhoz, feledhetetlen élményt a természetrajongóknak, és nem mellesleg, jobb bevételt a helyieknek.

Mira! – talán ezt a szó hangzott el a legtöbbször, függetlenül attól, hogy a lógó ajtajú Toyota-dzsipen zötyögnek Bailundóból vagy vissza – szinte mindig sötétben –, falják a csípős, zöldséges-tésztás ragut, babos-zöldséges-spenótos levest vagy a sült húst répával, jamgyökérrel és kasszavával a helyi vendégház hátsó helyiségében, vagy amikor éppen kint állnak az erdő szélén, banánfák tövében RPG-méretű, égnek szegezett objektívekkel, és kémlelik a látóhatárt, arra várva, hogy kék vércsék százezrei borítsák be.

Mira! – a szót az esetek többségében egy mozdulat követi. A dzsipben zötyögve vagy evés közben ilyenkor előkerül egy mobil, rajta egy egzotikus madárról készült látványos fotó – természetesen saját, többnyire sztori is van hozzá –, vagy kinyílik a madárrajongók helyi bibliája, a Birds of Africa: South of the Sahara, a földrészt madarász-szempontból úttörőként feltérképező, Afrika legkiemelkedőbb madármegfigyelőjeként számon tartott Ian Sinclairtől, majd kérdő tekintet a csoportot vezető Hivekovics Ákos felé. Melyik faj, látta-e már, neki is van-e róla fotója? Ákos szinte minden esetben kapásból löki a madár nevét angolul, latinul, néha spanyolul és magyarul is, és nyugtázza, igen látta, már van / még nincs fotója. 

Itt jöhet még a kép készítésének a sztorija. Hogy hány perc állt rendelkezésre arra, hogy a hóbagoly valószínűtlenül lilás háttér mögött lebbenjen kitárt szárnyakkal – 5-10 percig tart az ibolya-pillanat (a Rayleigh-szórásnak köszönhetően) a kanadai naplementében, amikor a nap már a horizont alatt van, de fénye még visszaverődik a légkör külső határáról. Vagy az, hogy a képen szereplő madárral együtt éppen hánynál tart a beszélő által lefotózott fajok száma.

A madármegfigyelők afrikai Bibliája

Ballai Vince

Mira! – a Bié-plató vörös földútjain vagy kukorica- és maniókaparcellák között bóklászva már nem a mobil vagy a madárhatározó kerül elő, hanem a mellkaspánton lógó látcső, vagy a fotós nehéztüzérség. Esetleg csak lendül egy mutatóujj, hogy merre nézzünk:

Turákó, turákó, turákó*!

– így az egyik pillanatban – „Sunbird!**” – a másikban. Közellátónak nem árt, ha gyorsan fejére tolja szemüvegét, és a látcsőt kapja szeme elé, természetesen úgy, hogy előre akkurátusan kikorrigálta a nézőkét. És akkor sem biztos, hogy meglátja a jelzett madarat, ehhez jó reflex és gyakorlott szem kell: kivenni az alakját a levelek között, felismerni a fajra jellemző röppályát, és persze a megfelelő irányba nézni.

Amikor a spanyol szó is elakad

Spanyolokkal együtt egyébként igazolódnak a déli népekkel kapcsolatos közhelyek: be nem áll a szájuk. Nem csak a jól sikerült képeket és sztorikat osztják meg, de folyamatosan kommentálják az eseményeket, és megy a másik ugratása is. Ez persze abból is fakad, hogy összeszokott csapatról van szó. A nyugdíjasként sólyomtenyésztésbe fogó exrendőr Domingót, a spanyol CAF-vonatok belső tereivel foglalkozó fiatal mérnök Iñigót, az otthon filmes projektek számára kölcsönözhető vad fajokkal foglalkozó állatpark-vezető Ricardót, a fotós-szafari szervező Antoniót, illetve Cesarót és Joant számtalan hasonló kaland köti össze. Még a leghosszabb, legfárasztóbb nap után – amikor egyetlen dél-afrikai útitársunk Noma, a hobbi madárfotós doktornő az anyósülésen szendergett, és a két magyar csoporttag (a szervező Ákos és a tudósító) leghátul kornyadozott – is tőlük volt hangos a lógó ajtajú dzsip. 

A kék vércsék esti érkezésekor viszont még az ő szavuk is elakad. Mira! – a terepen utoljára hangzik fel a felszólítás, amikor a magasban feltűnnek a madarak első csoportjai, ahogy berepülnek a négy égtáj felől. Ezután célszerű csendben lenni, de a százezrével nyüzsgő, az eget horizonttól-horizontig betöltő madár látványát elkerekedő szemmel figyelők torkából csak halk, elragadtatott sóhajok tudnak kiszakadni.

Magasban érkeznek

Ballai Vince

A vércsék kaotikus összevisszaságban hol ide-oda röppennek, hol lassan keringenek, miközben fokozatosan lejjebb ereszkednek a fák lombkoronája felé. Vijjogásuk már elnyomja az embermagas fűben ciripelő tücsköket vagy a lombok között rikoltozó turákók hangját, a sorozatfelvételre állított profi fényképezőgépek halk berregését. A látvány nem evilági hangulatát csak fokozza a jellegzetesen vörös afrikai naplemente:

A Falcopolis kínálta élmény azonban nem adja könnyen magát, és itt ne a távolságra és az odajutásra – legalább egy teljes nap repülővel átszállással, és akkor még csak Luandáig jutunk, jó 600 kilométerre a helyszíntől, aminek megközelítése még legalább egy fél nap  –, hanem a helyszín felkeresésének szabályaira gondoljunk. A szigorú előírásokat nagyobb részben a madarak nyugalma indokolja, bár nem elhanyagolható tényező a fotózás számára optimális fényviszonyok biztosítása sem. 

Pirkadattól szürkületig

A pihenőidő eljövetelekor például nincs mozgás: az este hatos naplemente előtt jó másfél órával el kell foglalni a szigorúan a terület peremén, mangó-  és banánfák tövében kijelölt megfigyelőállást, hogy a pihenőhelyet kereső madarak nyugalma biztosított legyen. Elég nekik egymást kerülgetni az egyre fogyó fényben. Zavarás esetén előfordulhat, hogy a kis területen nagy számban nyüzsgő madarak összeütköznek, vagy nem találnak alkalmas leszállóhelyet, és a nedves fűbe esve, átnedvesedett tollal felszállásra képtelenül bárki könnyű prédájává válhatnak. Ahogy az éjszaka leszáll, a madarak is megpihennek, ekkor már a legkomolyabb 25 ezer eurós fotófelszerelések számára sem elég a fény – vakuzni nyilván tilos –, úgyhogy ilyenkor csendben, osonva célszerű elhagyni a területet.

Reggel is óvatosnak kell lenni. Mivel az éjszakázó helyet délnyugat felől lehet megközelíteni – a másik irányból nagy kerülő és egy gázló is nehezíti az odajutást –, ahhoz, hogy a reggeli napot hátulról kapja a szemlélő, még akkor át kell átkelni a fák alatt, amikor a madarak alszanak. Vagyis az éjszaka sötétjében, pirkadat előtt. A nap ebben az időszakban reggel hat körül kel a térségben, de öt óra magasságában már pirkad. Legkésőbb fél ötkor tehát el kell indulni a területen kívülről gyalog, hogy még sötétben átérjünk a fák alatt. Tekintve, hogy a szállás egy órányi autóútra fekszik a helyszínről, ez fél négyes indulást, hajnali hármas ébresztőt jelent. Így még van idő futtában betolni egy szendvicset, és legurítani egy kávét.

Ballai Vince

A kék vércséket tehát reggel a fás liget keleti oldaláról érdemes figyelni. A madaraktól úgy néznek ki a fák, mintha az éjjel hatalmas kék és barna virágbimbókat növesztettek volna. Csakhogy ezek a bimbók nem egyszerűen kinyílnak a nap első sugarai – és a fák alatt földjeikre igyekvő helyiek mozgása – nyomán, hanem 

ezrével kapnak szárnyra másodpercek alatt. Áramvonalas testük betölti az eget, evezőtollaik surrogásától visszhangzik az egész fás liget, és a szemlélő is beleborzong. 

Pláne annak tudatában, hogy a világ összes kék vércséje itt lehet: a tavasszal majd alföldi költőládákban tojást rakó hazai példányoktól kezdve a belső-ázsiai sztyeppékre hazatérni készülődő egyedekig. 

Baromfiszag és termeszek

A fák alá besétálva mindenütt találkozunk a madártömegszállásra utaló félreérthetetlen jelekkel: pehelytollak szerteszét a fűben, az aljnövényzet levelei fehérek az ürüléktől, a levegőnek nehéz, baromfiudvarra emlékeztető szaga van. Napfelkelte után már nyugodtan közel lehet menni a fákhoz: a madarak kirepültek, vagy arra készülnek, a világosban könnyebben elkerülik egymást, és ha felzavarnánk őket, legfeljebb kissé korábban indulnak termeszvadászatra. 

A termeszvadászat kínálhat még különleges élményt. Errefelé ugyanis nagy számban tenyészik egyik, föld alatt élő, várat nem építő fajuk. Ezek a nedves időben gyakran rajzanak, és törnek fehér felhőként az ég felé. A rovartömeg mágnesként vonzza a madarakat, akik minden óvatosságot félretéve lakmároznak belőlük. Ha valaki véletlenül belekeveredik egy ilyen rovarfelhőbe, jó eséllyel közvetlen fizikai kapcsolatba is kerülhet egy-egy kék vércsével – legalábbis ezt mesélte a szervező Hivekovics Ákos, személyesen ehhez a jelenséghez nem volt szerencsénk. Pedig órákat talpalt a csapat napközben is a dombokon fel-alá, hol a tűző napon, hol zuhogó esőben.

Vércsepihe a fűben

Ballai Vince

A termeszek jelenléte lehet az egyik fő oka annak, hogy a madarak itt gyülekeznek. A fehérjében gazdag rovarok elfogyasztásával egy kék vércse akár harmadával is képes lehet megnövelni testtömegét. Egy 160 grammos hím így bőven 200 grammosra is hízhat itt tartózkodása pár hete alatt. Ezt a gyarapodást talán könnyebb átélni, ha magunk elé képzelünk egy 90 kg-os embert aki pár hét alatt 120 kilósra hízik. Persze nem elhanyagolható különbség, hogy ezután ő nem kap szárnyra és repül bő két két alatt jó 6500 km-t, mondjuk az Alföldig. 

A madarakkal foglalkozó hazai kutatók, akik a faj védelme és a további kutatások segítése érdekében ökoturisztikai fejlesztést is kezdeményeztek a térségben, a kék vércséken kívül a jövőben a termeszek viselkedését is szeretnék feltárni. Szeretnének választ kapni arra a kérdésre, hogy pontosan mi hozta ide a madarakat, akik helyi információk szerint jó tucatnyi évvel korábban még a Zambiával közös határ közelében készültek a hazaútra, és hogy vajon meddig fognak még itt gyülekezni tavasszal, meddig állhat itt Mungó-külsőn a kék vércsék fővárosa, Falcopolis.

* angolai turákó, színpompás tollazatú, az ország nyugati részén honos madárfaj;

** nektármadár.