Hogyan csinálna turisztikai attrakciót milliónyi madárból néhány magyar Angolában?
Miért emlegetik lelkesen Budapestet egy félreeső angolai faluban a helyiek? Miért ültetnek mangófát spanyol fotósok egy helyi kukoricaföldjén? Miért érzi közelinek a magyarokat a soba grande? Egyáltalán, ki az a soba grande? Megnéztük, mit lehet kezdeni magyar madarászok világra szóló felfedezésével Angola központi fennsíkján, ahol kék vércsék milliói nyüzsögnek minden tavasszal.
„Budapest you, me” – rossz angolsággal próbál valamit magyarázni egy fiatalember, amint lefulladt motorját lábbal lökdösve félrehúzódik egy mangó- és eukaliptuszfák határolta kukoricás, és egy embermagasságúra nőtt fűvel borított terület között húzódó jellegzetesen vöröses színű földúton. Váratlan szavak egy ovimbundu etnikumhoz tartozó afrikaitól itt, Angola közepén az 1500-2000 méteres magasságban húzódó Bié-platón élénkülő napfényben, jó órányi autózásra Bailundo nem szuverén királyságának székhelyétől.
„Mangó” – mutogat egy láthatóan frissen elültetett 30 centis csemete felé, miközben motorjáról lekötözi szélesfejű kapáját. Mutogatással, egyszerű angol szavakkal végül zöld ágra vergődünk: Rodriguesnek hívják, boldog, hogy kiderül, budapesti vagyok, és örömmel újságolja, hogy ő ültette a fát, és még fog ültetni további kilencven darabot, társaival – akik lassan maguk is befutnak.
De mi ez a Budapest-megszállottság, és minek ültet fákat itt a vizét – a Cutatón és Kwanzán, Angola legnagyobb folyóján keresztül – végül az Atlanti-óceánba ürítő Luvhulo folyócska jobb partja feletti dombtetőn?
A magyarázatért jó 16 évet kell visszamenni az időben, egészen 2009-ig, amikor először észleltek a környéken addig nem megszokott fajú madarakat a helyiek. Az egyik földre hullott példány lábán pedig furcsa karikát találtak, rajta egy szám és néhány betű: Budapest.
Az esemény nagy izgalmat keltett, amire máig emlékszik a közel 160 ezres helyi közösség hagyományos elöljárója, Florentino Gabriel Sambundo, a soba grande (kb. nagyfőnök). Ő az, aki eljár a környéken kicsiny parcelláikon kézi eszközökkel maniókát, kukoricát, babot termelő emberek apró-cseprő, az állami közigazgatás által jelentéktelennek tekintett ügyeiben, vitás kérdéseket rendez, renitenseket rendszabályoz. Nem véletlen, hogy először hozzá vitték a madarat, de ő is csak tanácstalanul állt a furcsa jelzéssel ellátott, ismeretlen színes tollas teremtmény fölött, meséli. A rejtélyes feliratot végül a helyi plébános segítségével értelmezték, aki megnyugtatta az izgatott közösséget: a madarat a távoli Európában fekvő Magyarországon látták el jelzéssel az ottani madarászok, bármiféle ártó szándék nélkül.
A madár pedig egy kék vércse volt, a Magyarországon őshonos költöző madarak egyike, egyben a legkisebb és legszínesebb ragadozó, ami ebben az itthon tavaszi, Angolában inkább már őszi – a csapadékos forró nyarából a szárazabb, hűvösebb telébe forduló – időszakban a közelben töltekezik számos társával együtt a hazaútra, többek között magyarországi költőhelyei felé.
Ez utóbbit akkor még nem tudhatták. Sem a helyi plébános, sem a soba grande, sőt, még a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Kékvércse-védelmi Munkacsoportjának ornitológusa, a madarat meggyűrűző Palatitz Péter sem. Ő társaival otthon ekkor már évek óta dolgozott a intenzívebb mezőgazdasági művelés eluralkodása, az élőhelyek visszaszorulása, a költőhelyeket biztosító vetési varjak irtása miatt egyre fogyatkozó egyedszámú vércsefaj megmentésén. Ők éppen ebben az évben – amit a kék vércse és a vetési varjú közös évének is nyilvánítottak – kezdték műholdas jeladókkal ellátni a madarakat. Azért, hogy a hazai erőfeszítések – költőládák, élőhelyeik, a tágas fás legelők megőrzése, a társfaj varjak (amelyek telepei a saját fészket nem építő vércsék tojásrakásához kellenek) alföldi jelenlétének visszaállítása – mellett feltárják a madarak telelőhelyeit Afrika egyenlítőtől délre eső területein, hogy ottani védettségüket is biztosítani tudják.
Ennek a munkának az eredménye 10 évvel később érett be, és túlzás nélkül világraszóló felfedezés lett: a GPS-adatok elemzésével jöttek rá, hogy itt, Angola középső felföldjén, Huambo tartományban, egy helyen gyülekezik ebben a tavaszi időszakban a világ összes kék vércséje, milliós egyedszámban. A 2019-es felfedezés után két éve a National Geographic Magazin fotósával és természetfilmesekkel indítottak ide expedíciót, idén pedig a madarak táplálkozási, viselkedési szokásainak kutatása mellett már egy új ökoturisztikai projekt alapjait is elkezdték lerakni a helyi Orbis Angola alapítvánnyal azért, hogy még jobban kiterjesszék a madarak védelmét. Ez a Falcopolis, ami nem véletlenül kapta az elnevezést: a betelepített mangók mellett őshonos mupanda és mumue fák csoportjaival, manióka és kukorica-parcellákkal, magasra nőtt fűvel borított rétek nagyjából kétszer két kilométeres mozaikos területén napi szinten 300-500 ezer vércse éjszakázik (ennek egyébként töredéke magyarországi, itthon nagyjából 1300 pár költ).
És itt kanyarodunk vissza Rodrigueshez, aki a csemetéket ülteti. A faültetés már a helyi természetvédelem szervezésében zajlik. A fák a vércsék éjszakai pihenésére szolgálnak, majd ha megnőnek, tehát élőhelyfejlesztésről van szó. Pár száz méterre már egy nagy, színes információs tábla is áll egy mangófacsoport szélén, amin portugál felirat figyelmeztet, hogy a terület innentől a kék vércsék védett területe, mindez az angolai környezetvédelmi minisztérium (Ministério do Ambiente) pecsétjével nyomatékosítva.
Ez már a magyar madarászok erőfeszítéseinek is az eredménye, akik felfedezésére sokan felfigyeltek Angolán belül és kívül is. A különleges jelenséget övező figyelem azonban kockázatokat is rejt magában: félő, hogy ha a világtól sokáig elzárt, évtizedekig polgárháború dúlta, meglehetősen fejletlen régióra kontrollálatlanul szabadul rá a turizmus, tönkreteheti a kék vércsék élőhelyét, és kedvezőtlen hatással lehet a helyi társadalomra is – magyarázza Hivekovics Ákos hazai bogyósgyümölcs-termesztő, egyébként ökoturizmusban utazó szakember. Ő vezeti az első csoportok egyikét, akik már a Falcopolis projekt keretein belül utaztak ide bő három napos teszt-fotószafarira, fejenként ezerdolláros díjért.
A zömében spanyol (plusz egy dél-afrikai) természetfotósokból álló csoport ekkor már túl van a hajnali vércsefotózáson, és a terület határán húzódó úton fotózza a mezítláb, fejükön jellegzetes csomagokat, eszközöket, kapákat egyensúlyozva földjeikre igyekvő színes ruhás, mosolygó helyieket, aztán beszállnak a faültetésbe is Rodrigues és társai segítségével. „Soha nem mosom le magamról, hogy ezt nem direkt így szerveztük, pedig szó sincs róla. Afrikában vagyunk, látod, hogy működik itt minden.”
A kilencfős csoport, amelynek szerencsés tagja lehetett a HVG tudósítója is, ugyanis ekkor már túl van egy késve induló és a tartományi fővárosban, Huambóban csak másodjára, átstartolás után leszállni tudó légcsavaros repülővel megtett belföldi repülőúton; két napja zötyög oda-vissza a kék vércsék tömeges gyülekezőhelye és az onnan egy órányi autóútra lévő szálláshely között egy lógó ajtajú Toyota-dzsip padjain, mivel az eredetileg beígért busz valahol a főváros, Luanda és Bailundo között megállt, mert kimerült a sofőr. Hozzászoktak, hogy az angolai projektpartner mindenes (fordító, szervező, kormányzati kontakt és sofőr) időnként rendőrségi ügyekre hivatkozva indulás előtt tűnik el; és egykedvűen nyugtázzák, hogy rendre csúsznak az elvileg a vércsék legkisebb zavarása miatt tartandó szigorú napirend érdekében pontos időpontra megrendelt étkezések.
Persze sokadrangú kérdés a kényelem, ha valaki elhivatott hobbista vagy profi természet-, vad- és madárfotós, és egyetlen (vagy ha úgy tetszik egymillió) céllal érkezett ide: a legelsők között készítsen minél jobb képeket a kék vércsék világtalálkozójáról, az egyedülálló jelenségről, amit mindeddig csak keveseknek volt szerencséje saját szemmel élőben látni. Nincs is rossz szava egyiküknek sem.
Nincs még egy ragadozómadár-faj, amelynek minden egyes egyede megforduljon egy jól behatárolható szűk földrajzi helyen, ilyen szűk idősávban. Vannak hasonló gyülekezőhelyeik gyümölcsevő-denevéreknek Afrikában, vagy más ragadozó madaraknak Indiában, de hogy egy faj teljes világpopulációja egy helyen legyen közel egy időben, az példátlan
– mondja Hivekovics Ákos, aki eredendően maga is madarász, személyes jó kapcsolatban az MME projektvezetőjével. Így nem véletlenül őt kérték meg, hogy dolgozza ki a turisztikai projektet.
Hivekovics az 1990-es évek végén populációbiológiai kutatásokkal kezdett (endemikus, vagyis sehol máshol nem megtalálható fajokat keresett és jelölt például a Kamerun-hegyen), mielőtt a turizmus beszippantotta volna: óceánjárók hivatásos madarásza, antarktiszi pingvinmegfigyelő, majd ökoturizmus- és fotoszafari-szervező és -fejlesztő lett, a sarkvidéktől az egyenlítőig, Costa Ricától Botswanáig terjedő projektekkel, a legvipebb VIP-ügyfelekkel. Hogy aztán jó 15 év után családalapítás céljából mindent eladjon, és bogyósgyümölcs-termesztésbe fogjon otthonában, Zalában.
A Falcopolis projekttel tér vissza, legalábbis részben, az agrárvállalkozói létből az ökoturizmus és a fotószafarik felé.
Vajon milyen evolúciós előnye lehet ennek a faj számára? Nekem inkább a kockázatok jutnak eszembe: elég egy rosszkor érkező vihar, betegség, néhány gondatlan ember, és máris hatalmas, helyrehozhatatlan veszteséget szenved a világ kékvércse-állománya
– töpreng a szakállas, piknikus alkatú, maga is amatőr természetfotós Hivekovics, aztán sorolni kezdi az ökoturisztikai projekt hármas célkitűzését:
- a madarakat fenyegető kockázatok minimalizálása, élőhelyük védelme, kiterjesztése, anyagi forrás a kutatásukhoz;
- a különleges jelenség iránt érdeklődők kíváncsiságának kielégítése szabályozott keretek között, szakértő kísérettel, a madarak minél kisebb zavarásával;
- a helyi közösség aktív bevonása – enélkül egyik fenti cél sem tud megvalósulni –, oktatása, felkészítése. Ennek segítségével képzett kísérőként, szállásadóként, más kapcsolódó szolgáltatások nyújtása révén juthatnak komolyabb bevételhez, magasabb életszínvonalhoz annál, mint amit most a kukorica- és maniókakapálással elérhetnek.
Vagyis a helyiek is jól lakhatnak, a kék vércsék is megmaradhatnak, és a – jól fizető – érdeklődők, természetfotósok, madarászok, világjárók is megkapják, amiért jönnek.
A projektnek persze vannak nehézségei és buktatói: a jelenség évente egyszer, nagyjából egy hónapig tart, és nem látni, hogy bármivel ki lehetne tolni ezt a szűk szezont – ennél fogva kétséges, hogy megéri-e állandó szálláshelyet fenntartani egész évben, a szakember egyelőre ideiglenes sátortáborban gondolkozik. Ráadásul mindez az esős évszakban, ami idején bármikor elmoshatja a madárnézést és a madarakat egy-egy kiadós zivatar – ezen védett megfigyelőtornyok segíthetnek. A váratlanul felcsillanó, a helyi viszonyok között busásnak ígérkező bevételi lehetőség könnyen kísértésbe hozhat, és a madarak potenciális zavarásával végződő túrák szervezésére csábíthat bárkit. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nagy esti tülekedésben földre pottyanó, a nedves fűben elázott tollal felröppenni képtelen madarak könnyű prédái lehetnek embernek, vadnak egyaránt.
A kék vércsék egyébként már egy ideje színesítik a helyiek fehérjében nem épp túltengő étrendjét: az Orbis Angola 2023-as adatai szerint évente akár tízezer példány is piacra kerülhet. Egy kék vércse értéke négy csirkével ér fel a helyi piacon, ami meglehetősen drágának tűnik, tekintve hogy a pompás – a hímek kékesszürke, a nőstények vörösesbarna – színekben tündöklő madarak méretben inkább egy jól megtermett galambhoz hasonlítanak.
A projekthez nem árt az országos és helyi politikai elit támogatását sem megszerezni, no, nem mintha nem lenne rá érdeklődés és nyitottság. Melyik polgármester, helyi képviselő ne örülne, ha települése mellett a világ minden tájáról jól fizető érdeklődőket odavonzó látványosság teremne egyik pillanatról a másikra? Pláne egy olyan országban, ahol évtizedek polgárháborúja szívta le az erőforrásokat, vérrel öntözött kátyúba ragasztva az országot.
Angolában épphogy a húszas évei elején jár az első, békés viszonyok között felnőtt nemzedék, bár a lakosság fele szegénységi küszöb alatt él, és az ország olajbevételei – az ország Afrika legnagyobb olajtermelőinek egyike – a kiváltságos kevesek körében összpontosulnak. A kormányzat azért keresi a kitörési lehetőséget, hogy differenciálja a gazdaságot, és a turizmustól sokat várnak. A kék vércsék látványos gyülekezőhelyének turisztikai potenciálját az ország leghíresebb látványosságához, Afrika második legmagasabb vízeséséhez, a 105 méteres Kalandula-vízeséshez mérik. Ennél fogva érthető a kiemelt a figyelem.
Az első este elkísérte a csapatot vércsét nézni motorján Pedro Villinga „Papandula”, a helyszínhez legközelebbi közösség sobája. Azt, hogy a fotósok betartják-e a szabályokat (például este nem merészkednek-e túl mélyre a vércsék területére) a környezetvédelmi minisztérium illetékesei is lecsekkolták. Máskor Joao Kalupeteka Chieva, a közeli település hivatalos tisztviselője jelent meg kíséretével madarakat és madarakat fotózó fotósokat nézni.
A Falcopolis egyik első turnusának így tehát volt egy politikai oldala is. Fogadást adott a csoport tiszteletére a soba grande színes ruhákba öltözött asszonyokból álló énekkarral, táncra invitáló dalokkal, kosárba pénzdobálással – helyi szokás, a vendég így járul jelképesen hozzá a költségekhez –, beszédekkel a kerek közösségi kunyhóban (ekkor mesélt a nagyfőnök a Budapest felirattal gyűrűzött madárról). Nem maradt el lelkesedésben (talán kicsit a külsőségekben), a kisebb közösség sobája, Papandula sem, amikor fogadást adott, mindkét alkalommal szóba került, a madarak védelme, a helyiek bevonása, és hogy a madarak révén milyen különleges kapcsolat köti össze Magyarországot és a helyieket, de nem lehetett visszautasítani a helyi hivatalvezető ebédre invitálását sem, sőt még az egyik angolai rádió is készített interjút a magyar szervezővel.
„Fontosak ezek az események. Az emberek látják, hogy itt vagyunk, hallanak a madarakról, jobban odafigyelnek rájuk, jó jel, hogy a főnökök is tájékozottak, tudják, mire kell figyelni, van mire építeni” – mondta Hivekovics Ákos a találkozók után.
Az alapozó munka a vércsék távozásával is folytatódik: a helyiek bevonását, részletesebb tájékoztatásukat, a szemléletformálást önkéntes program segítségével végzik év közben, amikor a madarak otthon költenek. Már tudják melyik globális önkéntes-toborzó társaságot mozgósítják, megvannak a szállásaik, és jövőre, a következő évi nagy kékvércse-dzsemborin még jobban előkészített terep várja majd az érdeklődőket.
A vércsenézés élményéről, arról, hogy vajon miért pont itt gyülekeznek, hogyan repülnek haza, mire kell odafigyelni látogatásukkor, és milyen egy csapat elhivatott természetfotóssal vércselesre menni, a következő cikkünkben lesz szó.
Nyitóképünkön a fotós csoport, a kép bal szélén Hivekovics Ákos. Fotó: Ballai Vince
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
