Hogyan csinálna turisztikai attrakciót milliónyi madárból néhány magyar Angolában?

Miért emlegetik lelkesen Budapestet egy félreeső angolai faluban a helyiek? Miért ültetnek mangófát spanyol fotósok egy helyi kukoricaföldjén? Miért érzi közelinek a magyarokat a soba grande? Egyáltalán, ki az a soba grande? Megnéztük, mit lehet kezdeni magyar madarászok világra szóló felfedezésével Angola központi fennsíkján, ahol kék vércsék milliói nyüzsögnek minden tavasszal.

Hogyan csinálna turisztikai attrakciót milliónyi madárból néhány magyar Angolában?

Budapest you, me” – rossz angolsággal próbál valamit magyarázni egy fiatalember, amint lefulladt motorját lábbal lökdösve félrehúzódik egy mangó- és eukaliptuszfák határolta kukoricás, és egy embermagasságúra nőtt fűvel borított terület között húzódó jellegzetesen vöröses színű földúton. Váratlan szavak egy ovimbundu etnikumhoz tartozó afrikaitól itt, Angola közepén az 1500-2000 méteres magasságban húzódó Bié-platón élénkülő napfényben, jó órányi autózásra Bailundo nem szuverén királyságának székhelyétől.

„Mangó” – mutogat egy láthatóan frissen elültetett 30 centis csemete felé, miközben motorjáról lekötözi szélesfejű kapáját. Mutogatással, egyszerű angol szavakkal végül zöld ágra vergődünk: Rodriguesnek hívják, boldog, hogy kiderül, budapesti vagyok, és örömmel újságolja, hogy ő ültette a fát, és még fog ültetni további kilencven darabot, társaival – akik lassan maguk is befutnak.

De mi ez a Budapest-megszállottság, és minek ültet fákat itt a vizét – a Cutatón és Kwanzán, Angola legnagyobb folyóján keresztül – végül az Atlanti-óceánba ürítő Luvhulo folyócska jobb partja feletti dombtetőn? 

Rodrigues és társai facsemetéket pakolnak
Ballai Vince

A magyarázatért jó 16 évet kell visszamenni az időben, egészen 2009-ig, amikor először észleltek a környéken addig nem megszokott fajú madarakat a helyiek. Az egyik földre hullott példány lábán pedig furcsa karikát találtak, rajta egy szám és néhány betű: Budapest. 

Az esemény nagy izgalmat keltett, amire máig emlékszik a közel 160 ezres helyi közösség hagyományos elöljárója, Florentino Gabriel Sambundo, a soba grande (kb. nagyfőnök). Ő az, aki eljár a környéken kicsiny parcelláikon kézi eszközökkel maniókát, kukoricát, babot termelő emberek apró-cseprő, az állami közigazgatás által jelentéktelennek tekintett ügyeiben, vitás kérdéseket rendez, renitenseket rendszabályoz. Nem véletlen, hogy először hozzá vitték a madarat, de ő is csak tanácstalanul állt a furcsa jelzéssel ellátott, ismeretlen színes tollas teremtmény fölött, meséli. A rejtélyes feliratot végül a helyi plébános segítségével értelmezték, aki megnyugtatta az izgatott közösséget: a madarat a távoli Európában fekvő Magyarországon látták el jelzéssel az ottani madarászok, bármiféle ártó szándék nélkül. 

A madár pedig egy kék vércse volt, a Magyarországon őshonos költöző madarak egyike, egyben a legkisebb és legszínesebb ragadozó, ami ebben az itthon tavaszi, Angolában inkább már őszi – a csapadékos forró nyarából a szárazabb, hűvösebb telébe forduló – időszakban a közelben töltekezik számos társával együtt a hazaútra, többek között magyarországi költőhelyei felé.

Ez utóbbit akkor még nem tudhatták. Sem a helyi plébános, sem a soba grande, sőt, még a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Kékvércse-védelmi Munkacsoportjának ornitológusa, a madarat meggyűrűző Palatitz Péter sem. Ő társaival otthon ekkor már évek óta dolgozott a intenzívebb mezőgazdasági művelés eluralkodása, az élőhelyek visszaszorulása, a költőhelyeket biztosító vetési varjak irtása miatt egyre fogyatkozó egyedszámú vércsefaj megmentésén. Ők éppen ebben az évben – amit a kék vércse és a vetési varjú közös évének is nyilvánítottak – kezdték műholdas jeladókkal ellátni a madarakat. Azért, hogy a hazai erőfeszítések – költőládák, élőhelyeik, a tágas fás legelők megőrzése, a társfaj varjak (amelyek telepei a saját fészket nem építő vércsék tojásrakásához kellenek) alföldi jelenlétének visszaállítása – mellett feltárják a madarak telelőhelyeit Afrika egyenlítőtől délre eső területein, hogy ottani védettségüket is biztosítani tudják. 

Ennek a munkának az eredménye 10 évvel később érett be, és túlzás nélkül világraszóló felfedezés lett: a GPS-adatok elemzésével jöttek rá, hogy itt, Angola középső felföldjén, Huambo tartományban, egy helyen gyülekezik ebben a tavaszi időszakban a világ összes kék vércséje, milliós egyedszámban. A 2019-es felfedezés után két éve a National Geographic Magazin fotósával és természetfilmesekkel indítottak ide expedíciót, idén pedig a madarak táplálkozási, viselkedési szokásainak kutatása mellett már egy új ökoturisztikai projekt alapjait is elkezdték lerakni a helyi Orbis Angola alapítvánnyal azért, hogy még jobban kiterjesszék a madarak védelmét. Ez a Falcopolis, ami nem véletlenül kapta az elnevezést: a betelepített mangók mellett őshonos mupanda és mumue fák csoportjaival, manióka és kukorica-parcellákkal, magasra nőtt fűvel borított rétek nagyjából kétszer két kilométeres mozaikos területén napi szinten 300-500 ezer vércse éjszakázik (ennek egyébként töredéke magyarországi, itthon nagyjából 1300 pár költ). 

A nyugovóra térő kék vércsék kisebb része
Ballai Vince

És itt kanyarodunk vissza Rodrigueshez, aki a csemetéket ülteti. A faültetés már a helyi természetvédelem szervezésében zajlik. A fák a vércsék éjszakai pihenésére szolgálnak, majd ha megnőnek, tehát élőhelyfejlesztésről van szó. Pár száz méterre már egy nagy, színes információs tábla is áll egy mangófacsoport szélén, amin portugál felirat figyelmeztet, hogy a terület innentől a kék vércsék védett területe, mindez az angolai környezetvédelmi minisztérium (Ministério do Ambiente) pecsétjével nyomatékosítva. 

Ez már a magyar madarászok erőfeszítéseinek is az eredménye, akik felfedezésére sokan felfigyeltek Angolán belül és kívül is. A különleges jelenséget övező figyelem azonban kockázatokat is rejt magában: félő, hogy ha a világtól sokáig elzárt, évtizedekig polgárháború dúlta, meglehetősen fejletlen régióra kontrollálatlanul szabadul rá a turizmus, tönkreteheti a kék vércsék élőhelyét, és kedvezőtlen hatással lehet a helyi társadalomra is – magyarázza Hivekovics Ákos hazai bogyósgyümölcs-termesztő, egyébként ökoturizmusban utazó szakember. Ő vezeti az első csoportok egyikét, akik már a Falcopolis projekt keretein belül utaztak ide bő három napos teszt-fotószafarira, fejenként ezerdolláros díjért. 

A zömében spanyol (plusz egy dél-afrikai) természetfotósokból álló csoport ekkor már túl van a hajnali vércsefotózáson, és a terület határán húzódó úton fotózza a mezítláb, fejükön jellegzetes csomagokat, eszközöket, kapákat egyensúlyozva földjeikre igyekvő színes ruhás, mosolygó helyieket, aztán beszállnak a faültetésbe is Rodrigues és társai segítségével. „Soha nem mosom le magamról, hogy ezt nem direkt így szerveztük, pedig szó sincs róla. Afrikában vagyunk, látod, hogy működik itt minden.”

A kilencfős csoport, amelynek szerencsés tagja lehetett a HVG tudósítója is, ugyanis ekkor már túl van egy késve induló és a tartományi fővárosban, Huambóban csak másodjára, átstartolás után leszállni tudó légcsavaros repülővel megtett belföldi repülőúton; két napja zötyög oda-vissza a kék vércsék tömeges gyülekezőhelye és az onnan egy órányi autóútra lévő szálláshely között egy lógó ajtajú Toyota-dzsip padjain, mivel az eredetileg beígért busz valahol a főváros, Luanda és Bailundo között megállt, mert kimerült a sofőr. Hozzászoktak, hogy az angolai projektpartner mindenes (fordító, szervező, kormányzati kontakt és sofőr) időnként rendőrségi ügyekre hivatkozva indulás előtt tűnik el;  és egykedvűen nyugtázzák, hogy rendre csúsznak az elvileg a vércsék legkisebb zavarása miatt tartandó szigorú napirend érdekében pontos időpontra megrendelt étkezések. 

Kék vércsék
Ballai Vince

Persze sokadrangú kérdés a kényelem, ha valaki elhivatott hobbista vagy profi természet-, vad- és madárfotós, és egyetlen (vagy ha úgy tetszik egymillió) céllal érkezett ide: a legelsők között készítsen minél jobb képeket a kék vércsék világtalálkozójáról, az egyedülálló jelenségről, amit mindeddig csak keveseknek volt szerencséje saját szemmel élőben látni. Nincs is rossz szava egyiküknek sem.

Nincs még egy ragadozómadár-faj, amelynek minden egyes egyede megforduljon egy jól behatárolható szűk földrajzi helyen, ilyen szűk idősávban. Vannak hasonló gyülekezőhelyeik gyümölcsevő-denevéreknek Afrikában, vagy más ragadozó madaraknak Indiában, de hogy egy faj teljes világpopulációja egy helyen legyen közel egy időben, az példátlan

– mondja Hivekovics Ákos, aki eredendően maga is madarász, személyes jó kapcsolatban az MME projektvezetőjével. Így nem véletlenül őt kérték meg, hogy dolgozza ki a turisztikai projektet. 

Hivekovics az 1990-es évek végén populációbiológiai kutatásokkal kezdett (endemikus, vagyis sehol máshol nem megtalálható fajokat keresett és jelölt például a Kamerun-hegyen), mielőtt a turizmus beszippantotta volna: óceánjárók hivatásos madarásza, antarktiszi pingvinmegfigyelő, majd ökoturizmus- és fotoszafari-szervező és -fejlesztő lett, a sarkvidéktől az egyenlítőig, Costa Ricától Botswanáig terjedő projektekkel, a legvipebb VIP-ügyfelekkel. Hogy aztán jó 15 év után családalapítás céljából mindent eladjon, és bogyósgyümölcs-termesztésbe fogjon otthonában, Zalában. 

Így lett a zalai madárvédőből pingvinszakértő, majd sikeres áfonyatermesztő

A Zala megyei Nagyrécsén nőtt fel természetrajongó fiatalként, és innen indult világkörüli útjára Hivekovics Ákos, hogy aztán több, mint 20 év és rengeteg kaland után térjen haza szülőföldjére. 2014-től olyan gyümölcsöket termeszt, amik évek óta nem csak a nagy áruházak polcairól, de Magyarországról is hiányoztak.

A Falcopolis projekttel tér vissza, legalábbis részben, az agrárvállalkozói létből az ökoturizmus és a fotószafarik felé.

Vajon milyen evolúciós előnye lehet ennek a faj számára? Nekem inkább a kockázatok jutnak eszembe: elég egy rosszkor érkező vihar, betegség, néhány gondatlan ember, és máris hatalmas, helyrehozhatatlan veszteséget szenved a világ kékvércse-állománya

– töpreng a szakállas, piknikus alkatú, maga is amatőr természetfotós Hivekovics, aztán sorolni kezdi az ökoturisztikai projekt hármas célkitűzését: 

  • a madarakat fenyegető kockázatok minimalizálása, élőhelyük védelme, kiterjesztése, anyagi forrás a kutatásukhoz;
  • a különleges jelenség iránt érdeklődők kíváncsiságának kielégítése szabályozott keretek között, szakértő kísérettel, a madarak minél kisebb zavarásával;
  • a helyi közösség aktív bevonása – enélkül egyik fenti cél sem tud megvalósulni –, oktatása, felkészítése. Ennek segítségével képzett kísérőként, szállásadóként, más kapcsolódó szolgáltatások nyújtása révén juthatnak komolyabb bevételhez, magasabb életszínvonalhoz annál, mint amit most a kukorica- és maniókakapálással elérhetnek.

Vagyis a helyiek is jól lakhatnak, a kék vércsék is megmaradhatnak, és a – jól fizető – érdeklődők, természetfotósok, madarászok, világjárók is megkapják, amiért jönnek. 

A projektnek persze vannak nehézségei és buktatói: a jelenség évente egyszer, nagyjából egy hónapig tart, és nem látni, hogy bármivel ki lehetne tolni ezt a szűk szezont – ennél fogva kétséges, hogy megéri-e állandó szálláshelyet fenntartani egész évben, a szakember egyelőre ideiglenes sátortáborban gondolkozik. Ráadásul mindez az esős évszakban, ami idején bármikor elmoshatja a madárnézést és a madarakat egy-egy kiadós zivatar – ezen védett megfigyelőtornyok segíthetnek. A váratlanul felcsillanó, a helyi viszonyok között busásnak ígérkező bevételi lehetőség könnyen kísértésbe hozhat, és a madarak potenciális zavarásával végződő túrák szervezésére csábíthat bárkit. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nagy esti tülekedésben földre pottyanó, a nedves fűben elázott tollal felröppenni képtelen madarak könnyű prédái lehetnek embernek, vadnak egyaránt.

A kék vércsék egyébként már egy ideje színesítik a helyiek fehérjében nem épp túltengő étrendjét: az Orbis Angola 2023-as adatai szerint évente akár tízezer példány is piacra kerülhet. Egy kék vércse értéke négy csirkével ér fel a helyi piacon, ami meglehetősen drágának tűnik, tekintve hogy a pompás – a hímek kékesszürke, a nőstények vörösesbarna – színekben tündöklő madarak méretben inkább egy jól megtermett galambhoz hasonlítanak. 

Aki nem gyalogosan talpal, felkapaszkodik egy Keweseki-háromkerekűre
Ballai Vince

A projekthez nem árt az országos és helyi politikai elit támogatását sem megszerezni, no, nem mintha nem lenne rá érdeklődés és nyitottság. Melyik polgármester, helyi képviselő ne örülne, ha települése mellett a világ minden tájáról jól fizető érdeklődőket odavonzó látványosság teremne egyik pillanatról a másikra? Pláne egy olyan országban, ahol évtizedek polgárháborúja szívta le az erőforrásokat, vérrel öntözött kátyúba ragasztva az országot.

Angolában épphogy a húszas évei elején jár az első, békés viszonyok között felnőtt nemzedék, bár a lakosság fele szegénységi küszöb alatt él, és az ország olajbevételei – az ország Afrika legnagyobb olajtermelőinek egyike – a kiváltságos kevesek körében összpontosulnak. A kormányzat azért keresi a kitörési lehetőséget, hogy differenciálja a gazdaságot, és a turizmustól sokat várnak. A kék vércsék látványos gyülekezőhelyének turisztikai potenciálját az ország leghíresebb látványosságához, Afrika második legmagasabb vízeséséhez, a 105 méteres Kalandula-vízeséshez mérik. Ennél fogva érthető a kiemelt a figyelem.

Az első este elkísérte a csapatot vércsét nézni motorján Pedro Villinga „Papandula”, a helyszínhez legközelebbi közösség sobája. Azt, hogy a fotósok betartják-e a szabályokat (például este nem merészkednek-e túl mélyre a vércsék területére) a környezetvédelmi minisztérium illetékesei is lecsekkolták. Máskor Joao Kalupeteka Chieva, a közeli település hivatalos tisztviselője jelent meg kíséretével madarakat és madarakat fotózó fotósokat nézni.

Papandula hétköznapi öltözetben, a háttérben egy mangófával
Ballai Vince

A Falcopolis egyik első turnusának így tehát volt egy politikai oldala is. Fogadást adott a csoport tiszteletére a soba grande színes ruhákba öltözött asszonyokból álló énekkarral, táncra invitáló dalokkal, kosárba pénzdobálással – helyi szokás, a vendég így járul jelképesen hozzá a költségekhez –, beszédekkel a kerek közösségi kunyhóban (ekkor mesélt a nagyfőnök a Budapest felirattal gyűrűzött madárról). Nem maradt el lelkesedésben (talán kicsit a külsőségekben), a kisebb közösség sobája, Papandula sem, amikor fogadást adott, mindkét alkalommal szóba került, a madarak védelme, a helyiek bevonása, és hogy a madarak révén milyen különleges kapcsolat köti össze Magyarországot és a helyieket, de nem lehetett visszautasítani a helyi hivatalvezető ebédre invitálását sem, sőt még az egyik angolai rádió is készített interjút a magyar szervezővel.

„Fontosak ezek az események. Az emberek látják, hogy itt vagyunk, hallanak a madarakról, jobban odafigyelnek rájuk, jó jel, hogy a főnökök is tájékozottak, tudják, mire kell figyelni, van mire építeni” – mondta Hivekovics Ákos a találkozók után.

Egy fogadás a soba grandénál, táncoló kórussal
Ballai Vince

Az alapozó munka a vércsék távozásával is folytatódik: a helyiek bevonását, részletesebb tájékoztatásukat, a szemléletformálást önkéntes program segítségével végzik év közben, amikor a madarak otthon költenek. Már tudják melyik globális önkéntes-toborzó társaságot mozgósítják, megvannak a szállásaik, és jövőre, a következő évi nagy kékvércse-dzsemborin még jobban előkészített terep várja majd az érdeklődőket. 

A vércsenézés élményéről, arról, hogy vajon miért pont itt gyülekeznek, hogyan repülnek haza, mire kell odafigyelni látogatásukkor, és milyen egy csapat elhivatott természetfotóssal vércselesre menni, a következő cikkünkben lesz szó.

Nyitóképünkön a fotós csoport, a kép bal szélén Hivekovics Ákos. Fotó: Ballai Vince

Útmutató cégvezetőknek

Útmutató cégvezetőknek

Mikor jó egy céges hitelajánlat?

Már párszáz milliós hitelnagyság esetén is – akár több tízmillió forinttal – többe kerülhet cégünknek, ha csupán a kamatszint alapján döntünk.