A kijevi "narancssárga forradalom" résztvevőinek szervezettsége és fegyelmezettsége ámulatba ejtette a világot. Pedig nincs benne semmi meglepő, hiszen a Viktor Juscsenkót támogató ellenzék jó előre felkészült arra az eshetőségre, hogy a hatóságok meghamisítják az elnökválasztás eredményeit, és kidolgozta egy nagyszabású polgári engedetlenségi mozgalom tervét. Felhasználták a 2000 őszén Szlobodan Milosevics jugoszláv, tavaly pedig Eduard Sevardnadze grúz elnököt megbuktató belgrádi és tbiliszi tömegmegmozdulások, valamint az idén októberi, kudarcba fulladt minszki tüntetések tapasztalatait.

Narancssárga forradalom © AP

Az elsősorban a fővárosi és a nyugat-ukrajnai középiskolai és egyetemi diákságot mozgósító hálózatszerű ifjúsági civil kezdeményezés, a jelképéül a hamarosan tizenkettőt ütő órát választó Pora (Itt az idő) "forradalmi technikái" annyira emlékeztettek mindarra, ami nemrég Szerbiában, Grúziában és Belaruszban történt, hogy Juscsenko ellenfele, Viktor Janukovics miniszterelnök és az őt nyíltan segítő orosz politikai elit azonnal összeesküvést szimatolt. Szerintük az ukrán ellenzéket nyugati, főleg amerikai kormányzati és magánintézmények irányítják és szponzorálják. A Pora képviselői nem tagadják, hogy kaptak tanácsokat szerb, grúz és belorusz kollégáiktól, ám cáfolják, hogy akár direkt utasításokat, akár pénzt fogadtak volna el külföldről. Ugyanakkor a minap a washingtoni kongresszusban Ron Paul texasi képviselő is vizsgálatot kért annak megállapítására, nem vándorolt-e különböző áttételeken keresztül amerikai adófizetők pénze az ellenzéki ukrán elnökjelölt mögött álló szervezetekhez.

Az utóbbi hetek kijevi eseményeinek egyik előzménye az, ami a kilencvenes évek végi Jugoszláviában történt. Miután a szerb parlament törvényt hozott az egyetemi autonómia felszámolásáról, válaszul 1998 végén megalakult a legaktívabb hallgatókat tömörítő Otpor (Ellenállás), amely az első pillanattól kezdve messzebbre mutató politikai célt tűzött maga elé: a Milosevics-rezsim megdöntését. A jugoszláv vezetőt akkor már a délszláv rendezés fő akadályának tartó Nyugat is fantáziát látott a radikális diákszervezetben, és - főként a határ közelében lévő Szegeden, illetve a romániai Temesváron szervezett tanfolyamokon - amerikai és nyugat-európai szakértők megkezdték az otporosok képzését.

A szerb ellenzékiekkel való kapcsolat megteremtésében közreműködő, neve mellőzését kérő egyik magyar illetékes a HVG-nek elárulta, az Otpor tagjainak és más szerbiai ellenzékieknek tartott előadásokon elsősorban az erőszakmentes ellenállás formáiról, a párhuzamos szavazatszámlálás fortélyairól, illetve a választási visszaélések kiszűréséről volt szó. A felkészítés koordinálásában állítólag fontos szerep hárult William D. Montgomery zágrábi amerikai nagykövetre, aki Milosevics bukása és az amerikai-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele után egy évvel, 2001 végén foglalta el helyét a belgrádi misszió élén. Elődje egyébként az a Richard M. Miles volt, aki a grúziai "rózsás forradalom" idején már Tbilisziben volt nagykövet.

Otpor!

Az ideológiai alapozást a bostoni Albert Einstein Intézetre (AEI) bízták, amelynek jelenlegi elnöke, Robert Helvey, az amerikai hadsereg nyugalmazott ezredese és volt burmai katonai attasé 2000 márciusában és áprilisában a budai Hilton Szállodában tartott szemináriumokat az Otpor-vezetőknek. Májusban pedig az "erőszakmentes hadviselés Clausewitzeként" számon tartott Gene Sharp, az AEI alapítója (lásd A főideológus című írásunkat) adott elő Belgrádban, Krusevacban és Milosevics szülővárosában, Pozsarevacban. Ő ekkor már Jugoszlávia-szerte ismert volt, hiszen az erőszakmentes ellenállási mozgalmak alapművének számító A diktatúrától a demokráciáig című könyvét az 1999 tavaszi NATO-bombázások után 5500 példányban kinyomtatták, és a szerb nyelvre lefordított kiskátét ingyen osztogatták az ellenzékiekkel szimpatizálók körében.

A rezsimbuktatás gyakorlati útmutatója a békés ellenállás közel kétszáz módszerét - például a jelképek alkalmazását, a polgári engedetlenség formáit, az erőszakmentes zaklatást, a nyilvános beszédek összeállítását és elmondását, a humoros, performansz jellegű tiltakozási elemek beépítését, alternatív tájékoztatási lehetőségeket - írja le, de a szerző ahhoz is tanácsot ad, miként lehet megtalálni a diktatúrák Achilles-sarkát, és miképpen lehet aláásni az önkényuralkodók társadalmi bázisát. Az Otpor finanszírozásában az amerikai külügyminisztérium és az USAID nevű amerikai kormányzati fejlesztési ügynökség, a demokrata és a republikánus párthoz közel álló Nemzeti Demokrata Intézet, illetve Nemzetközi Republikánus Intézet, továbbá magánalapítványok által pénzelt szervezetek, a Freedom House és a Soros György-féle Open Society Institute játszottak meghatározó szerepet. Így volt ez később a Grúziában létrejött Kmara (Elég), a belorusz Zubr (Bölény) vagy legutóbb a Pora esetében is.

Az Otpor emberei kiválóan elsajátították az - utóbbi években egyébként részben Zimbabwéban és Venezuelában is kipróbált, illetve burmai, iráni és iraki emigránsoknak is oktatott - elméletet. Az októberi forradalom idejére a példájukat követő szerbiai polgárok legyőzték félelmüket, és rutinos nyugati közvélemény-kutatók segítségével - Vojiszlav Kostunica személyében - azt a politikust is sikerült megtalálni, aki mögött végre egyesíteni lehetett a korábban széttöredezett ellenzéket Miloseviccsel szemben.

Hatalmas feltűnést keltettek Belgrádban az Otpor bátorságról, kitartásról és humorérzékről tanúskodó akciói, százak nevették ki például a rendőröket, amikor azok lecsaptak a hatalmas dobozokat hurcoló Otpor-aktivistákra, ám kiderült, hogy az ellenzékiek becsapták őket: a remélt röplapok helyett üres papírt találtak az elkobzott dobozokban, így nem volt ok az előállításukra. Ugyancsak népszerű volt az a "happening", melynek során a belgrádiak egy kartonból készített "távcsőbe" tekintve láthatták, miként zuhan le a jobb sorsra érdemes "Slobotea" hullócsillag. A szerb ellenzéket addig ügyesen kezelő Milosevics nem tudott mit kezdeni az Otporral: a hivatalosan be sem jegyzett szervezet hálózatszerűen épült fel, nem voltak egyszemélyi vezetői, így az őrizetbe vett aktivisták helyett azonnal mások vették át a tiltakozó akciók szervezését.

Az Otpor hamar eltűnt a történelem süllyesztőjében Milosevics távozása után: bár némi huzavona után párttá alakult, és az új hatalom ellenőrzését ígérte, a 2003-as választásokon egyetlen képviselője sem került be a parlamentbe. 2004-ben végül beolvadt a Borisz Tadics szerb elnök vezette Demokrata Pártba (DSZ). Az egykori Otpor-aktivisták közül néhányan a DSZ-ben folytatták pályafutásukat, míg mások, köztük Ivan Marovics, Sztanko Lazendics és Alekszandar Marics inkább külföldi ellenzékieknek szerették volna továbbadni a megszerzett tudásukat. Így jött létre Belgrádban az Erőszakmentes Ellenállás Központja, amely azóta - nyugati partnerszervezetek által kiközvetített profi politikai és választási konzultánsok bevonásával - szolgáltatások széles körét nyújtja az éppen esedékes kelet-európai "bársonyos forradalom" kirobbantóinak.

Nem kellett sokáig várni az első "megrendelőkre": 2003 nyarán már gőzerővel folyt a grúziai Kmara diákszervezet tagjainak a kiképzése. A HVG-nek nyilatkozó egykori Kmara-vezető, Georgi Kandelaki büszkén ismerte el, hogy felkészítésükben döntő szerepet játszottak a volt otporosok, akik Grúziában és Szerbiában tartottak fejtágítókat, tréningeket az egyre népszerűtlenebb Sevardnadze ellen küzdő ellenzékieknek. Munkájukat megkönnyítette, hogy 2003 januárjában megjelent Sharp "tankönyvének" orosz fordítása, amelyet az AEI közlése szerint az egykori Szovjetunió egész területén, még Türkmenisztánban is terjesztettek. Sevardnadze későbbi utóda, Mihail Szaakasvili 2003 nyarán maga is megfordult Belgrádban, ahol első kézből kaphatott ötleteket.

Nem is igen leplezhette volna a Kmara, hogy honnan merítette szellemi munícióját: a grúzok is az ellenállást szimbolizáló összeszorított öklöt tűzték a zászlajukra, és a Kmara kampányától sem volt idegen a viccelődés. Nem változott a forgatókönyv sem: az exit pollokra és az alternatív szavazatszámlálásra hivatkozva az ellenzék megkérdőjelezi a választás hivatalos eredményét, ezzel magához ragadja a kezdeményezést, majd a hatásos propagandával kísért békés, ám annál látványosabb tüntetésekkel kikényszeríti az odahaza és külföldön egyaránt hitelét vesztett elnök lemondását.

A Kmara egyik legemlékezetesebb akciója az volt, amikor bárki lefényképezkedhetett egy olyan tabló előtt, amely azt ábrázolta, miként húzzák le a grúzok a vécén Sevardnadzét és szövetségeseit. Egy másik alkalommal - hogy emlékeztessék honfitársaikat a Sevardnadze és a múltat megtestesítő Szovjetunió közti kapcsolatra - a Kmara aktivistái olyan, szovjet időkben használt grúz köztársasági zászlókkal vonultak végig Tbiliszi utcáin, amelyek másik oldalán az államfő képe díszelgett. A 2003 áprilisában gründolt Kmara Sevardnadze távozása után, az Otporhoz hasonlóan, nem sokáig hallatott magáról. "A Kmara olyan rövid ideig létezett, hogy nem volt alkalmunk a párttá alakulás feltételeinek megteremtésére, de az is igaz, hogy egyikünk sem törekedett igazán a pártalapításra. A szervezet fő figurái azonban ma is láthatóak: több volt Kmara-vezető a különféle nem kormányzati szervek élén áll" - mondta Kandelaki, aki ma ismert újságíró.

Keményebb diónak bizonyult Belarusz a forradalmi technológiák exportőrei számára. A szintén az Otpor mintájára megszervezett, a szovjet utódállam egyik nemzeti jelképének, a bölénynek a nevét felvett ellenállási hálózat tagjait a szomszédos Litvániában készítették fel, ám szerb és grúz tanácsadók több ízben jártak Belaruszban is. A Zubrnak azonban Sharp módszereivel sem sikerült megdöntenie Alekszandr Lukasenko hatalmát. A Zubr az elnök által kezdeményezett október 16-ai népszavazást, illetve az akkor elkövetett csalásokat kívánta ugródeszkaként felhasználni, ám az erőszakszervezetek egyelőre magabiztosak: addig verték szét újra meg újra az ellenzékiek néhány száz fős tüntetéseit, amíg a Zubr-vezetők és az ellenzéki pártok - legalábbis átmenetileg - feladták a harcot. A Zubr kudarca megmutatta az erőszakmentes ellenállás technológiájának korlátait is: ha nincs meg a társadalmi elégedetlenség kritikus tömege, az ellenzék megosztott, és nincs olyan karizmatikus politikus, aki mögött egységesen felsorakozhatna, jóval nehezebb megingatni a rendszert.

A kijevi "narancssárga forradalomban", a Hrescsatik sugárúton felhúzott sátorváros rendjének fenntartásában "testvérszervezetek" képviselői is részt vesznek. A Kijevbe tartó Kandelakit az ukrán hatóságok december elején több órára feltartóztatták a határon, és csak az után engedték el, hogy őrizetbe vétele kitudódott. Másfél hónappal korábban visszaültették viszont a repülőgépre a Kijevbe érkező otporos Maricsot. Megfordultak Kijevben a Zubr aktivistái is, és egyszer nemcsak megállították, hanem bántalmazták is őket a mobiltelefonjuk névjegyzéke iránt érdeklődő ukrán rendőrök. A Zubr egyébként abban bízik, hogy az ukrajnai események a belorusz ellenzéknek is lökést adnak. Ezt a veszélyt talán Lukasenko is érzi: miután leváltott néhány kevésbé megbízhatónak tartott csinovnyikot, kijelentette: Minszkben nem lesz semmiféle Kostunica.

A belorusz fiaskó ellenére az erőszakmentes ellenállás Közép-Ázsiában is felütheti a fejét. Kandelaki néhány hónappal ezelőtt Kazahsztánban járt, ahol Nurszultan Nazarbajev államfő, illetve a hozzá hű pártok uralják a volt szovjet tagköztársaság politikai életét és gazdaságát. "Az elnyomás miatt nagyon nehéz életben tartani Kazahsztánban egy demokratikus mozgalmat. Az is nagy baj, hogy az országban rengeteg olajat termelnek, ezért a kazahsztáni jelenlétben érdekelt nyugati cégek nemcsak szemet hunynak a jogsértések fölött, hanem kenőpénzekkel maguk is erősítik a rezsimet" - fejtegette Kandelaki.

Gyengébb láncszemnek tűnik Moldova, ahol jövő tavasszal rendeznek parlamenti választásokat, ami - a már bevált recept szerint - lehetőséget kínál a hatalom megrendítésére. Moldovában a törvényhozás választja az államfőt, és erre a tisztségre a 2001 óta már elnökként tevékenykedő Vlagyimir Voronyin is pályázik. A politikus népszerűsége azonban alaposan megcsappant, és a jelek szerint az Európai Unió sem tartja szalonképesnek a kommunista politikust. Még Moszkvában is megorroltak rá, mert az elnök az idén - az utolsó utáni pillanatban - visszatáncolt a Moldovából kiszakadt Dnyeszter Menti Köztársaság jövőjét és az ott szolgáló orosz békefenntartók sorsát szabályozó orosz rendezési javaslat elfogadásától.

NÉMETH ANDRÁS / MOSZKVA

VIDA LÁSZLÓ