© Bánkuti András

Ami konfliktust is okozott, mert amikor a család egyetlen, akkor már a budapesti cisztereknél tanuló gyermeke 13 évesen Párizsba szökik, a kevéssé liberális szombathelyi premontreiekhez íratják, és a felügyeletével megbízott nagynéni azonmód el is tiltja a bűnös rajzolástól. De ő nem elégszik meg e földhözragadtsággal: érettségi után, 1940-ben a repülő-műszaki főiskolára iratkozik be, majd Messerschmitt gépeken teljesít felderítő szolgálatot. A lehetséges kimenetelek közül csak az amerikai hadifogságot nem ússza meg. 1948-ban, 25 évesen Pesten autószerelőként kezdene új életet, ám "a rajzaimat már ismerő Pátzay Pál szobrász rábeszélt, hogy felvételizzek a főiskolára". Még növendék, amikor az új idők új igényeit megértő, Vasmunkás című szobrát már ki is állítják, 1956-ban azonban rossz időben jár rossz helyen, minek nyomán öt évig csak segédkezhet mások mellett. Az 1965-ben krómacélból készített Prométheusszal azonban felhívja magára a kultúrpolitika figyelmét, attól kezdve szépen kiteljesedik köztéri jelenléte is: 1969-ben Munkácsy-, négy évre rá Kossuth-díjat is kap, kiváló művésznek is nyilvánítják. Az idő őt is formálja. 1980-tól tíz éven át a díszletparlament képviselője, és a - főművek mellett - vidéken felállított Lenin-szobrok után csinálhat Kun Bélát, a vatikáni Szent István-kápolna főalakját, és Wallenberg-, Károlyi Mihály-, de Churchill-emlékművet is. "A művész lehet a politika kiszolgálója, de a mű soha" - ad reneszánsz ars poeticát a feleségével többnyire Budán, az Orbán téren élő szobrász, akinek fiai, "Tamás 51, Mátyás 43 éves, és mindketten szobrászok". Ha vendégei érkeznek, rendszerint a siófoki nyaralóban szállásolja el őket, "olyankor hazajövök Pestre aludni".

- Budapest friss díszpolgáraként olyan társaságba került, amelyből egyes értelmezések szerint nem törölték Sztálint, miközben a jobboldali sajtó többször is felhánytorgatta, hogy bedolgozott a generalisszimusz '56-ban ledöntött Felvonulás téri szobrába is...

- A díszpolgárságot nem államférfiúi státusra adják, hanem bizonyos emberi értékeket kell felmutatni hozzá. Sztálintól is csak abban az esetben lehetne visszavonni ezt a címet, ha ezeket az emberi vonásokat bizonyítottan meg lehetne tagadni. És ez szerintem még a legismertebb Sztálin-kutatóknak is komoly lecke volna.

- És mi még csak kevéssé ismert Sztálin-kutatók sem vagyunk. Egyébként ön mit készített Mikus Sándor egykori szobrán?

- Mikus, aki tanárom volt a főiskolán, anélkül hogy ismerte volna már a képességeimet, állandó fizetést biztosított. Egyébként másodévesen a Sztálin-szobor domborműveinek különböző jeleneteit raktuk össze... De most mondjam azt, hogy első szabad kompozícióm egy, a még élő Rákosi elvtárs számára készített síremlék volt? Nekem meg magyarázkodnom kellett, hogy nincs abban bizony semmi gúny, hiszen végső soron mindenki meghal egyszer...

- Lehetett volna baja repülőtiszti múltja okán is. Azon a területen mit alkotott?

- Nem titok, hogy megkaptam a signum laudist, de megkaptam a német vaskeresztet is, igaz, azt nem teszem ki, mert tiltott jelkép van a közepén. Az viszont tény, hogy ezeket a kitüntetéseket nem libatömésért kaptam.

- A repülés - mondják - szenvedély is. Abba tudta hagyni?

- Elhatározás kérdése minden. Miután több száz repült órám volt az akkor legmodernebb gépekkel, egyszerűen kielégültem.

- Másképp szárnyalt: bejutott a főiskolára. Ám jött az említett 1956 utáni eltiltás. Sokan évekig magyarázgatták, ok nélkül, mások helyett büntették őket, ön most már nyugodtan bevallhatja: kommunista szemszögből nézve volt-e indokoltsága a retorziónak.

- Égett az Iparművészeti Múzeum, mondták, menjünk oltani, az utcán a vállunkra akasztottak egy puskát. Később, novemberben pedig, hogy mentsem egy barátomat, kiszedtem a zsebéből néhány kikandikáló röpiratot, amit elégettem. Két hétre rá letartóztattak, de hamar elengedtek. Nem maradt el viszont a fegyelmi: öt évig nem kaptam munkát.

- De aztán megcsinálta a különös sorsú Prométheuszt, ami végül nem eredetileg tervezett helyén a rossz emlékű veszprémi párttitkárt, Papp Jánost gyönyörködtette, hanem 25 ezer dolcsiért ment el Belgiumba. Mennyi lett abból az öné?

- Hiába vitték el a szobrot, a kivitelező vállalat főnökei az állam számára sajátították ki a pénzeket. Én talán csak a szokásos másodpéldánydíjat, 18 ezer forintot kaptam.

- Ez tényleg méltánytalan, még ha az átlagember számára akkoriban nagy pénz volt is. Viszont felfigyelt önre a korabeli kultúrpápa, Aczél György, aki feladattal is ellátta...

- Aczélnak eszébe jutott, hogy Kádárt valahányadik születésnapjára meg kellene ajándékozni egy portrészoborral. El is készítettem olyannak, amilyennek magam gondoltam, és Aczél átadta Kádárnak. Mire Kádár írt egy köszönőlevelet. Aczél olvasta fel. Nem adta oda, mert gyűjtötte az ilyesmiket. Az állt benne, igazán örül, hogy nagyon hasonlít rá, de azért nem hízelgő. Aztán, mint utóbb megtudtam, a feleségének végképp nem tetszett.

- Ez jelentős enyhítő körülmény. Nem lehetett könnyű akkoriban a művészi önállóság megőrzése, hiszen a rendszer utolsó évtizedére még a parlamentbe is bekényszerítették...

- A szó szoros értelmében. Tegyem hozzá, akkoriban nem a parlament irányította a törvényhozást. Amikor például Romány Pált leváltották a miniszteri posztról, megkérdeztem Kádárt, hogy lehetséges ez. Kitérő választ kaptam. "Egy miniszterelnöknek nem lehet megszabni, kivel dolgozzék együtt", meg ilyesmi. Erre föl egy pb-tagot is meginterjúvoltam, aki azt mondta: "Mielénk már kész határozatot hoztak." Kérdem én, ha így mentek a dolgok, akkor mi befolyása lehetett egy képviselőnek a politikára?

- Szerencsére ezek csak mellékkörülmények, hiszen vagy negyven szobra áll Európa-szerte. Idehaza viszont Károlyiját és Churchilljét rendszeresen festékkel öntik le. Milyen érzés?

- Aki megbecsteleníti a szobrokat, azt teszi, mint aki eléget egy könyvet. De hát fáj az íróknak, hogy a könyvégetők mit csinálnak? Aligha. Ez nem az alkotók gyalázata. Sajnáltam, amikor a Radnótit letépték a helyéről, és nyomorult pár fillérért beolvasztották.

- "Tábornok vagyok" - nyilatkozta egyszer, ami nyilván művészi magányosságát is jelentette. Hogy tekint ugyancsak szobrásszá lett fiaira? Névváltoztatást nem kért még tőlük?

- A müncheni Alte Pinakothekben van vagy negyven Brueghel. De ha nem látják az aláírást, nehezen lehet megkülönböztetni a fiatalt az idősebbtől. Ugyanazok a kékek, okkerek...

- Annyi mindent és mindenkit megszobort már: önmagát még sosem mintázta meg?

- Egyszer csináltam egy portrét, de ki kellett dobnom, mert nem volt neki helyem. Különben is, igazából soha nem éreztem rá késztetést, hogy magamat megörökítsem.

LINDNER ANDRÁS - HORVÁTH ZOLTÁN