Kertész, Capa, Brassai monumentális monográfiáinak kiadóiban valahogy fel sem merül, hogy a mi tájékunkon nézzenek szerzők után. A most végre Pestre érkező Martin Munkacsit értékelő, pár évvel ezelőtti vaskos német, majd angol nyelvű kötet szerzőit is úgy hívják: Klaus Honnef és Enno Kaufhold. Mindkét kutató jelentős a maga szakmájában, azaz szerzőségük aláhúzza a téma fontosságát: Munkacsi a legnagyobbak közé tartozik. Persze jobb lett volna, ha Munkácsiként rögzül a név a köztudatban, hiszen Marmelstein Márton ragyogó pályája során mindkét névváltozatot használta. A nemzeti busongás immár hiábavaló, fölösleges turkálni az elszalasztott lehetőségek kincsestárában.

Martin Munkácsi: Napernyők a strandon. Magyarország, 1923/1927. A Martin Munkácsi Hagyaték tulajdona

Műértő

Szóval Munkacsi megjött. (Utolsó pikírt megjegyzés: azt azért közzé lehetett volna tenni, hogy magyar oldalról kik készítették elő a tárlatot, hisz a Ludwig az egészet szinte ajándékba kapta.) Képek százai, jó minőségű kópiák, változatos témák, nagy életműnek kijáró nagy kiállítás. Hogy mindez együtt van, mindenekelőtt F. C. Gundlachnak (1926), a jeles divatfotósnak és fotógyűjtőnek köszönhető, aki szenvedéllyel hordta egybe Munkacsi vintázsait, az életmű töredékeit, még mielőtt a rég keresett, nagy negatívhagyaték előkerült. Ezek a leletek, az elveszettnek hitt negatívok - mint Capa esetében a „mexikói bőrönd” - Munkacsinál vezető hírré válhatnak, és ez jó. Hisz a fotóriporternek, mint minden újságírónak, ez a célja: címoldalra kerülni. Capa is jól csinálta, elképesztő kockázatokat vállalva, s Munkacsi is jól csinálta - igaz, egészen más eszközökkel.

Martin Munkacsi (1896-1963) „wiki”-életrajzát most a nagy kiállítás kapcsán sok helyen végigolvashattuk. Az indulást Erdélyből, szegény sorból, a pesti rátalálást az újságírásra és a fotóra, ahogy a legjobbak közé kerül a Pesti Napló képes mellékletében, aztán a szorgos munkát Berlinben, a diadalmenetet New Yorkban, a csillogást, majd a háború után a mellőzést és a bizonytalan próbálkozásokat az árnyékban. Újra s újra elolvashattuk, hogy „nélküle a sajtó- és divatfotó egész biztos nem itt tartana, ahol most”. De itt az alkalom, hogy közel lépjünk a képekhez. A közellépés, a személyes megtekintés a fotóműtárgy esetében sem nélkülözhető. A kinyomtatott változat: reprodukció. Ugyanakkor a sajtófotós eleve a reprodukálhatóság és tipografálhatóság igényével gondolkodik. A klasszikus fotóriport Munkacsi idejében a képes lapok számára készült, a lapszerkesztőkkel együttműködve fejtette ki hatását. Ezt már észrevehettük a korábbi Capa-kiállításokon, s remek, hogy a mostani Munkacsi-tárlat is számos megjelenést társít a képek mellé. Nem csak azért, hogy megfigyelhessük, hogyan tünteti el a képszerkesztő ollója az egyértelmű hatáskeltés kedvéért Greta Garbo alkalmatlan kísérőjét a kinyomtatott fotóról. Hanem hogy lássuk azokat a kompozíciós változásokat, képpárosításokat, kép--szöveg-összefüggéseket, amelyek a riport életét jelentik.

Tudható, Munkacsi előszeretettel tolta maga elé az anekdotákat, s színezte fotós kalandjait. Szerette a találónak tűnő megállapításokat is: Think while you shoot! Gondolkodj, amikor exponálsz! Jól hangzik, még ha ez a szentencia képeinek kis részét jellemezte is csupán. Ugyanakkor szakmai és életrajzi szövegei nem igazán szólnak azon képi forrásokról, előzményekről, receptekről, amelyeket szivacsként szívott magába a húszas évek avantgárdjából. Munkácsi (hogy az itthoni pályaszakaszt ékezettel jelöljem) a festői fotográfia gyakorlatát kapta örökségül, de 1929 körül (ez az új látásmód antológiájának, az Es kommt der neuer Fotograf!-nak - Jön az új fényképész! - a megjelenési éve) hirtelen elsajátította a merész kivágások, az extrém felül- és alulnézetek, a sorolások, a tömegfotózás adta ritmusok, a fehéren fehér, feketén fekete tónusjátékok, a szigorú tárgyiasság esztétikáját.

Amit Munkacsi nagyon jól csinál: az imént felsorolt eszközök közül éppen azt és épp olyan mértékig alkalmazni, amit és amennyit az erős képi hatás megkíván. Azon a (nyilvánvalóan beállított, gondosan bepróbált) képén, amelyiken tíz táncos lány lebeg egyszerre a levegőben (1932 körül), a könnyedség, a fegyelem, a képi tréfa és a kompozíciós bravúr olyan együttállásával szolgál, amelytől megakad a szemünk a fotón az újságot lapozva, s aztán vissza is térünk rá - legalább azért, hogy a „hogyan csinálták ezt” kérdés miatt vizsgálgassuk a részleteket. Éppen ez az, amire szüksége volt Munkácsinak: a figyelmünkre. (S ha már bejött, ugyanezzel az ötlettel él, amikor Halmay Tibort, Bársony Rózsit, Fred Astaire-t fotózza.)

Martin Munkacsi: Százzal. Magyarország, 1929. Az ullstein bild tulajdona

Műértő

Másik biztos hatást kiváltó eszköze: a drámát a képen kívül hagyni. Ez inkább a film, mint a fényképezés területén bukkant föl eredetileg. Fotósorozata az emeletes busz tetején utazó férfiról és nőről (1932 körül), akik magukba omolva ülnek egymás közelében, csak testbeszéddel válaszolnak egymásnak - sejtetve, hogy a dráma bennük zajlik -, asszociációkat, belelátásokat mozgató. Akárcsak azon képei, amelyeket bikaviadal vagy futballmérkőzés nézőiről készített, arcvonásaikra, átélésükre koncentrálva.

Aztán a híres 1933-as, első amerikai divatfotója, amelyen a modellt - angoltudás nélkül is - rávette, hogy pózolás helyett egyszerűen csak fusson. Több más hasonló szaladós, ugrós, gyaloglós, kissé életlen, de nagyon dinamikus képet is készített a későbbiekben: s ezzel életet vitt egy merev és arisztokratikus műfajba.
Utolsó éveiben elkezdte albummá összeszerkeszteni a képeit The Fabulous World of Munkacsi hangzatos címmel. Stefan Lorant módjára oldalpárokat szerkesztett egyszerű ellentétekből: fekete és fehér madarak, fekete és fehér anyák, kutyák és macskák, emberi és gépi erő, bőség és ínség, emberi test és aktszobor. Lorant szerkesztő úrnál a képpárosítások váratlan tartalmakat hoztak felszínre, gyakran leleplezők voltak. Munkacsinál ez már mindössze valamilyen bizonytalan értelmezéskeresés fáradtan, aztán abbahagyva. Egy nagyszerű fényképész egyszerű gondolatainak gyűjteménye.

Ami Munkacsi hozadéka: az avantgárd, az új látás átemelése a szűk szakmai beszédből, alkalmazása a képkészítés napi gyakorlatában. S még valami, ami valóban az övé: a képek intenzitásának növelése. Arra jött rá, hogy a riportfotózás folyamatos versengés azért, ami egyre drágább a sűrűsödő világban: az emberek figyelméért. A folyamat már rég, Daguerre idejében elkezdődött, de a képes sajtóval léptéket váltott. Munkacsi a legjobb pillanatban lépett be: az addigi statikus, keresett, távolságtartó fotókhoz képest elsöprő lendülete, ötletessége, képi változatossága ismertté tette a nevét, sikert hozott. Sok éven át szenvedélyesen licitált, egyre merészebb képi eszközökkel élve. Licitált, nyert. Mégis valamikor, negyven nem sokkal múlt, elfogytak a zsetonjai. (A kiállítás megtekinthető 2011. január 9-ig.)

Bán András