Viccpártok a világban: demokratikus szatirizmus

Nem találták volna viccesnek, hogy még egy viccpárt is megelőzi őket, ezért az 1990-es évek Nagy-Britanniájában megesett, hogy egyik-másik kis párt visszalépett a jelöltségtől, ha az Őrülten Dühöngő Szörnyek Hivatalos Pártja is indult a választáson. Az óvatosság nem volt indokolatlan. 1990-ben az ŐDSZHP alapítója, David Edward Sutch – művésznevén az Ordító Lord Sutch, egyesek szerint minden idők legrosszabb nagylemezének megalkotója – egy parlamenti képviselői pótválasztáson több szavazatot kapott, mint a szociáldemokrata (SDP) jelölt. Bár a pusztán jelképes 6-7. hely sorsáról volt szó, az amúgy is pártszakadásoktól sújtott SDP-nek, David Owen korábbi munkáspárti külügyminiszter akkori pártjának ez volt az utolsó csepp a pohárban. Owen egy hét múlva feloszlatta a pártot, mondván: nem működhet tovább, ha még a szörnypárt is lekörözi.

 Annak ellenére, hogy létrejötte magán viseli egy 1970-es Monthy Python-jelenet utánérzését, az 1983-ban alapított és mindmáig működő ŐDSZHP nem kizárólag vicc. Több önkormányzati választáson is sikereket ért el, és állítólag ez okozta a pártszakadásokat is: akik komolyabb posztra jutottak, eltávolodtak azoktól, akik továbbra is viccnek tekintették a dolgot. Néhány brit tudós ugyanakkor feltételezi, hogy a pártszakadások is részei az igazi pártokat kifigurázó politikai szatírának.

Ha ekkora hírnévre nem tettek is szert, az angol humor jegyében elég sok hasonló viccpárt működik az angol korona egykori más országaiban: Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon is. Nekik köszönhető, hogy Ausztráliában akadt olyan tartomány, amely előírta, hogy egy pártnak legalább 100 tagot és egy alapszabályt kell felmutatnia, különben nem indíthat jelölteket. A példát Belarusz is követte, ott a helyi sörpárt sorsát pecsételte meg 1998-ban, hogy tagsági statisztika és működési szabályzat nélkül az igazságügy-minisztérium megtagadta a bejegyzést. Nagy-Britanniában ilyesmivel sem lehetett visszariasztani az ŐDSZHP jelöltjeit. A 150 fontról 1985-ben – nem utolsósorban miattuk – 500 fontra emelt fejenkénti letétet (ott kopogtatócédula helyett ezzel a módszerrel szűrik meg a parlamenti képviselőjelölteket) annak ellenére sorra kifizették, hogy egyikük sem érte el az 5 százalékos szavazati arányt, ami fölött visszajár a pénz.

A szatíra folytatása más eszközökkel a Munka, Jogállam, Állatvédelem, Elittámogatás és Bázisdemokratikus Kezdeményezés Pártja (német rövidítésével: Die PARTEI) is, amely 2004 óta ártja bele magát a német választásokba. Alapítói és aktivistái jórészt a Titanic munkatársai. Az 1979 óta működő, napjainkban havi 100 ezer példányban megjelenő szatirikus lap szerzői ettől függetlenül sem ismernek tabukat, ha kampányról van szó. Legemlékezetesebb választási akciójuk az volt, amikor 2002-ben a konzervatív liberális párt, az FDP egy nyugatnémet szervezetének álcázva magukat, kampánystanddal bukkantak föl a keletnémet Eisenachban. Sikerült úgy parodizálniuk a párt legvitatottabb jelszavait, hogy a politikailag nem korrekt mondatokat még az FDP helyi elnöke is jóváhagyólag fogadta – a csőbe húzott politikus hamarosan visszalépni kényszerült. A helyzet paradoxona, hogy éppen a 2002-es parlamenti választási kampányban a polgári FDP úgy próbálta megnyerni a fiatalokat, hogy afféle viccpártként pozicionálta magát (Spasspartei), ám az alighanem példátlan fogás csúfos kudarccal végződött.

A viccpártok mezőnyében Közép- és Kelet-Európában feltűnően népszerűek a kocsmázásra alapuló képződmények, leginkább a sörpártok. Közülük egyedül a lengyel sörözők vitték valamire. A rendszerváltás képlékeny politikai viszonyai közepette kis híján 3 százalékos szavazati aránnyal 16 képviselőt küldhetett 1991-ben a parlamentbe pártjuk, amely hamarosan kettészakadt. A pohár- és a korsófrakció közül a nagyobbik megkomolyodva, Lengyel Gazdasági Program néven egy liberális pártszövetségbe olvadt. A lengyel sörpárt így is csak egyetlen parlamenti ciklust élt meg, csakúgy, mint a rendszerváltás utáni első, 1992-es észt választás után az ottani – részben humoristák által alapított – royalista párt, amelynek a neve azért vicc, mert Észtország sohasem volt királyság. A lengyel és az észt viccpártok komoly sikerét azóta csak a bankcsődtől sújtott Izlandon sikerült felülmúlni, ahol az általános elégedetlenséget meglovagolva Jón Gnarr humorista, a Legjobb Párt alapítója az idén Reykjavík polgármestere lett, és egy friss közvélemény-kutatás szerint az izlandiak 40 százaléka elégedett azzal, ahogyan – koalícióban a szociáldemokratákkal – a fővárost irányítja.

„Ezek a pártok a hivatásos pártpolitikusokkal és pártokkal való állampolgári elégedetlenség vicces, ironikus vagy haragosabb megnyilvánulásai. Összefoglalóan talán a protestpártok kategóriájába sorolhatjuk őket” – értékelte a HVG-nek Körösényi András politológus. A tiltakozásra időnként a választási szabályok miatt is szükség lehet. Belgium flamand területén a nevében is tagadást kifejező Nee (Nem) párt, amely 2005–2007 között próbálkozott, arra építette stratégiáját, hogy Belgiumban kötelező a szavazás, de nehéz tiltakozni, mert az üres szavazólapok nem számítanak bele a választási eredménybe. A Nee egyebek mellett azt tervezte, hogy ha a protestálók rá szavaznak, akkor választott képviselői mindent megvétóznak. Választók tömegei híján ez csupán elmélet maradt.

A viccpártok felbukkanása összefügg a politika elbulvárosodásával is – véli Pesti Sándor politológus, az ELTE docense. Nehéz megvonni a határt a komoly politizálás és az abszurd között – fejtegette –, amikor vezető politikusok, például Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök, úgy viselkednek, ahogyan az korábban elképzelhetetlen volt, vagy olyanok által fémjelzett pártok működnek, mint Torgyán József vagy a szlovák Ján Slota.

„A viccpártok visszacsempészték a modern társadalom és a demokratikus politikai kultúra keretei közé a karneváli hangulat békés konfliktusoldó hagyományát – vélekedett egy szeptemberi blogbejegyzésében Paár Ádám, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa. – A karneválon mindent ki lehetett gúnyolni, és (...) mégis, a résztvevők nem támadták, hanem éppenséggel megerősítették a feudális társadalom struktúráját, hiszen a karnevált követően mindig elérkezett a kijózanodás.” Lényegében ugyanezt fogalmazta meg a lengyel sörpárt alapítója, Janusz Rewinsky egy 1990-es interjújában: szavazóik arra számíthatnak, hogy a politika velük „jobb nem lesz, csak vidámabb”.

BEDŐ IVÁN