szerző:
Ferge Zsuzsa

A közfeladatok ellátását megtagadó állam asszisztálása mellett mélyülő szegénység a társadalmi békét veszélyezteti. A politikai rendszer okozta demokráciadeficit pedig a mindennapi kapcsolatokat mérgezi – véli írásunk szociológus szerzője.

Az az érzésem, hogy visszafelé rohanó időgépben ülök, ami az „európai civilizáció” irányába eddig nagyon keservesen megtett úton megy hátrafelé. Hogy ilyen civilizáció van-e? Amikor Gandhit megkérdezték, mit gondol a nyugati civilizációról, azt válaszolta: „Úgy vélem, jó ötlet lenne.” Igen, ez a civilizáció részben álom maradt. Ami megvalósult belőle, az törékeny, hiányos, de azért mégis kellett ahhoz, hogy a társadalmak legalább bizonyos, olykor nem is rövid időszakokban ne állandó harcban éljenek, a szemet szemért törvényei alapján. Meg ahhoz is, hogy létrejöjjenek azok a művészeti alkotások, zenék, szobrok, könyvek, képek, tudományos munkák, vallási és jogi intézményrendszerek, amelyek miatt mégsem csak sárkányfog-vetemény az ember, és mégsem csak anarchiában vagy zsarnokságban él.

Ma legalább két folyamat miatt érzem úgy, hogy rükvercbe tették a civilizációt előrevinni akaró időgépet. Az egyik, hogy az állam lemond számos civilizációs közfeladatáról. A másik, hogy a mai kormány intézkedéseinek és szemléletének horizontja nem a jövő, hanem a kevésbé civilizált, ha tetszik, barbárabb régmúlt, szigorú büntetésekkel szabályozott félfeudális-keresztény-konzervatív világ.

Sokat írtam arról – jórészt Norbert Elias nyomán –, hogy az államnak a katonai, védelmi, rendőri, igazgatási, gazdasági funkciói mellett az is dolga, hogy terjessze, sőt sulykolja a társadalmi együttélést lehetővé tévő normákat, erősítse a demokratikus magatartásmódot és a „civilizációs páncélt”. A jóléti kiadások ilyesmit szolgálnak. Magyarországon is volt – sokak szerint koraszülött – jóléti állam. Ám számos okból nem teljesítette civilizációs funkcióit. A demokráciadeficit nemcsak a politikai intézményekre, hanem mindennapi kapcsolatainkra is jellemző. Az alacsony foglalkoztatás, a mélyülő szegénység és a növekvő – szavakban elítélt, tettekben megtűrt – cigánygyűlölet ma már a társadalmi békét veszélyezteti.

©

A megoldatlan problémák ellenére két oldalról érik további támadások az állam jóléti-civilizációs tevékenységét. Egyfelől a magyar kormány más politikai céljaihoz szerez forrást a jóléti kiadások elfogadhatatlan, nemzetközileg szokatlan mértékű csökkentésével. Másrészt a globális pénzügyi szervezetek és az EU követelnek megszorításokat. Az uniót elsősorban a 3 százalékos költségvetési hiánycél tartása izgatja, viszont egyáltalán nem bánja, ha ez akár létfontosságú közkiadások csökkentése árán történik. Nem kell populistának lenni ahhoz, hogy valaki merevnek, olykor gazdaság- vagy társadalomellenesnek tartsa a 3 százalékos maastrichti kritérium fetisizálását – ám ha kell is takarékoskodni, nem csak a jóléti kiadásokat lehet beáldozni. A következmény mindenesetre az, hogy nő a centrum és a periféria, a Kelet és a Nyugat közti jóléti szakadék.

A kormány magára vállalta a társadalmi szerkezet átalakítását: tudatosan csoportosít át – például az egykulcsos adóval – több száz milliárdos forrásokat a szegényektől, sőt a legszegényebbektől a múltból ideálmodott „közép-”, illetve inkább felső osztályhoz. A tágabb cél azonban a háború előttihez hasonlító világ felélesztése, mindenekelőtt bizonyos külsőségeiben. A mélyülő szegénység mellett milliárdok folynak el közterek átnevezésére, átépítésére, a fél belváros feltúrására, azzal a hamis ürüggyel, hogy vissza kell állítani az 1944. március 19. előtti képet, mert azon a napon „hazánk elveszítette állami önrendelkezését”.

Súlyos probléma, hogy a 80 évvel ezelőttit úgy remélik visszahozni, hogy a közbülső 60-70 esztendőt kiiktatnák a történelemből, kisöpörnék az emberek tudatából. A múlt megtagadtatása 1949 után egyszer már megtörtént – az ország lelki egészségének tönkretételével. Most újra ez történik.

Az időgépet tudatosan irányítják visszafelé az ország közigazgatási megszervezésénél, a megyék, járások újraalakításánál. Az oktatásban a tankötelezettség 16 éves korhatárra csökkentése, a gyerekek esélyeit rontó szerkezeti és pedagógiai merevségek, a korán kiépülő hierarchiák és a mindenkit átfogó tudásalapú társadalom céljának megtagadása 100 év vissza a múltba. A segélyezésnél a visszalépés inkább 200 év: szintje siralmas, sokakat kizár, kegyként és méltóságtipróan osztják. A sor folytatható. Egyedül a totális centralizálás és a szélesedő államosítás áll meg az időben Rákosi diktatúrájának mintájánál.

A múlt megtagadása azonban ennél többet jelent. A mai civilizáció alapjait az írástudók rakták le – mondjuk az Ó- és Újszövetséggel kezdve. Ők építették fel a művészet és a tudomány világát is. A mai kormány ezzel a világgal és örökséggel is szembefordul. Minden eszközzel rombolja az „írástudó” értelmiség hitelét. Képzett, autonóm és tapasztalt szakemberekre még a kormányzáshoz sem tart igényt, sorra érzékelteti a leghagyományosabb és legtöbb felkészülést igénylő szakmákkal, az orvosokkal vagy a karmesterekkel, a zenészekkel is, hogy nélkülözhetők. Anyagilag és szimbolikusan egyaránt a „látványsportokat”, ezen belül a futballt minden művészet és a tudományok többsége fölé helyezi.

Ezzel egyidejűleg kiszélesíti, megerősíti és keményíti büntetőpolitikáját. A civilizációs Rubicont akkor lépte át, amikor törvényerőre emelte a hajléktalanság elzárással büntetését. Két évtizede mondják velem együtt jó néhányan, hogy a jóléti állam lerombolása az adott feltételek mellett csak régi típusú rendőrállamhoz vezethet. Most ezen az úton haladunk – szintén visszafelé.