Kevés filmesnek, vagy mondhatjuk, kevés embernek adatott meg mozgalmasabb 81 év, mint Roman Polanskinak. Annak a rendezőnek, akit legtöbb pályatársával ellentétben képtelenség egy mondatban jellemezni, mert ha csak annyit mondunk, hogy „a krakkói gettóból az Oscar-díjig jutott rendező”, akkor kihagyjuk azt, hogy közben a feleségét meggyilkoltatta a leghírhedtebb kortárs bűnöző, vagy hogy hollywoodi legendaként 37 éve nem tehette be a lábát az Egyesült Államok területére, mert azonnal letartóztatnák.

Polanski lengyel zsidó apától és orosz anyától született 1933-ban, Párizsban, majd hároméves korában költözött haza, Krakkóba a család. Itt kezdte el az általános iskolát is, ahova végül csak néhány hétig járhatott, mert jöttek a németek, és először Dávid-csillagos karszalagot erőltettek a zsidó gyerekekre, majd kirúgták az összest. Ez persze semmi nem volt ahhoz képest, hogy később végignézte, ahogy édesapját elszállítják a mauthauseni koncentrációs táborba, édesanyja pedig életét is vesztette Auschwitzban.

A film iránti rajongása is a krakkói gettóban kezdődött, igaz, ott még csak a falon belülről, a szögesdróton keresztül nézte, ahogy a piactéren filmhíradót vetítenek a németeknek. 1943-ban sikerült elmenekülnie a gettóból, és különböző katolikus családoknál talált menedéket, majd a háború után újraegyesült túlélő apjával, és visszaköltöztek Krakkóba. Itt kezdte el filmes tanulmányait, először színészként próbált szerencsét, majd néhány rövidfilm után 1962-ben megjelent az első rendezése is, Kés a vízben címmel.

AP

Három évig Angliában, majd 1968-tól Hollywoodban tevékenykedett, egy évvel az amerikai túra előtt találkozott múzsájával, a Vámpírok bálja című filmjében szereplő Sharon Tate-tel, akivel ’68 januárjában össze is házasodott. 1969-ben kiderült, hogy Tate terhes, a babát augusztus végére várták. Polanski ekkor Londonban dolgozott, a nő pedig egy Los Angelesben bérelt házban várta, hogy augusztus 12-én, nagyjából két héttel a szülés előtt visszaérkezzen a férje. Itt lett brutális gyilkosság áldozata a nő, akit Charles Manson „családjának” tagjai késeltek halálra, miután vezetőjük tévedésből az ő halálát rendelte el. A ház előző lakója ugyanis egy zenei producer volt, aki egyszer visszautasította, hogy Manson albumán dolgozzon, a különc bűnbanda feje pedig csak annyit mondott társainak, hogy menjenek ki a házhoz, és öljenek meg mindenkit, akit ott találnak, méghozzá a lehető legkegyetlenebb módon.

1976-ban nagy port kavart azzal, hogy 43 éves létére azzal a Natassja Kinskivel volt kapcsolata, aki ekkor 15 éves volt. Az igazi botrány viszont egy évvel később robbant ki – 1977. március 11-én letartóztatták egy 13 éves lány megrontásának vádjával. Miután az év augusztusában egy megegyezés keretében bűnösnek vallotta magát, 42 napot ült, de a szabadulás után a fülébe jutott, hogy a bíró meggondolta magát, és ötvenévi börtönbüntetést akar rá kiszabni. Ezért néhány órával az ítélethirdetés előtt 1978. február 1-jén Franciaországba menekült, és azóta nem tért vissza Amerikába, ahol még mindig él rá az elfogatóparancs – 2009-ben például Svájcban érték utol az amerikai hatóságok, de két hónap börtön és még több házi őrizet után végül nem adták ki az Egyesült Államoknak, és hazatérhetett Franciaországba.

Mindezek közben szerencsére még filmezni is volt ideje és ereje, több mint húsz alkotással gazdagítva a filmtörténelmet, amelyből most kiválogattuk az öt legjobbat.

5. Macbeth (1971)

Shakespeare drámáját sokan, sokféleképpen próbálták már vászonra vinni (csak a miheztartás végett: 1948-ban Orson Welles, 1982-ben Tarr Béla nyúlt a skót királyhoz), de egyik sem ért el olyan hatást, mint a Tate-gyilkosság utáni első Polanski-film. Az hagyján, hogy Hugh Hefner pénzelte a filmet, és Lady Macbeth meztelenül pózol benne, de olyan véres jelenetekkel operál, hogy a lehető legszigorúbb korhatár-besorolást kapta. „Olyannak kell mutatni az erőszakot, amilyen. Ha nem realisztikusan mutatod, akkor az erkölcstelen és ártalmas. Ha nem zaklatod fel az embereket, az a durva” – mondta a rendező a filmről, amit ugyan először vegyes fogadtatás kísért, de ma már az egyik legünnepeltebb Shakespeare-adaptációként tartják számon.

4. A zongorista (The Pianist – 2002)

Sokáig egyértelműnek tűnt, hogy ha valakit azért hoztak világra, hogy egyszer holokauszt-filmet rendezzen, akkor az Roman Polanski. A direktornak kétszer ajánlották fel a Schindler listája megrendezését, és Jerzy Kosiński A festett madár című regényének adaptációját is felkínálták neki, de sokáig hallani sem akart a témáról. Végül Władysław Szpilman önéletrajzában lelt arra a sztorira, amivel tudott annyira azonosulni, hogy filmre vigye. A német tiszteknek zongorázó zsidó fiú története pedig nemcsak a műfaj meghatározó darabja lett, de meg is hozta Polanskinak az első Oscar-díját, amit természetesen nem tudott a helyszínen átvenni, de így is álló ováció fogadta a bejelentést a Los Angeles-i gálán.

3. Rosemary gyermeke (Rosemary’s Baby – 1968)

Ezen a hitchcocki stílusú filmen dolgozott Sharon Tate gyilkossága idején, és több különösség is övezi a produkciót. A sztori szerint Rosemary (Mia Farrow) és férje beköltöznek új otthonukba, ahol hamarosan jó hír éri őket: a nő várandós. Egy nap azonban egy emlékszerű álmot lát, amelyből arra következtet, hogy a sátán erőszakolta meg. A modern horror klasszikus darabja igazi klausztrofóbiás élmény, zsenialitása a képi világon kívül abban rejlik, hogy az egyértelmű gonosz karakterek helyett ezúttal olyanoktól kell rettegni, akikben Rosemary és a nézők is megbíznak: a férjben, az orvosban, vagy a barátságos szomszédokban. A sztori Sharon Tate-párhuzama mellett a másik bizarr tény, hogy abban a New York-i házban forgatták a filmet, amely előtt később lelőtték John Lennont.

2. Iszonyat (Repulsion – 1965)

Polanski mindig is szeretett fiatal, csinos hölgyeket kínozni filmjeiben, nem csoda, hogy legtöbb támadója ezt a filmművészeti motívumot is fel szokta hozni a magánéleti vádaskodásban. Az Iszonyat volt az első nemzetközi produkciója, ráadásul egyből a kor egyik szexszimbólumával, Catherine Deneuve-vel dolgozhatott. Az alvajáró belga manikűrös történetében meglehetősen vékony a határvonal a valós és a képzelt történések között, ennek megfelelően a vizuális megoldások is a szürrealizmust tükrözik. Túlzás lenne azt állítani, hogy Polanski találta fel a nyitva hagyott sztori toposzát, de az biztos, hogy előszeretettel használta ezt az eszközt, ami nála mindig a filmélmény hasznára válik.

1. Kínai negyed (Chinatown – 1974)

A független filmek hajnalán Polanski még rendezett egy utolsó nagy stúdiófilmet a Paramount kérésére, amit egyben a neo-noir első darabjának is szokás nevezni. Az egyszerű alaphelyzetből - féltékeny asszony felkér egy magánnyomozót (Jack Nicholson), hogy kémkedjen a férje után - egy teljesen komplex történetbe csöppenünk, tele szerteágazó korrupciós ügyekkel és személyes konfliktusokkal egyaránt. A cím se tévesszen meg senkit, szimpla metaforáról van szó - egy olyan helyről, ahol bármi megtörténhet. Ez a Polanski-féle alaphelyzet, a rendező életének legnagyobb igazsága, a tehetetlenség érzete, ami a film utolsó sorában teljesedik ki: "Felejtsd el, Jake. Ez a Kínai Negyed".