szerző:

Egyre csökken a közoktatásra fordított állami forrás Magyarországon, GDP-arányosan sereghajtók vagyunk e téren Európában. Egyre nő a szegény gyerekek aránya, miközben csak látszólag, adminisztratív okok miatt csökken a hátrányos helyzetűeké. Egyre többen hullanak ki az oktatási rendszerből. Mutatunk néhány grafikont egy új kiadványból.

„Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet” – vágott vissza Orbán Viktor még 2011-ben Pokorni Zoltánnak, amikor egy frakcióülésen a volt oktatási miniszter adatokkal, ábrákkal, nemzetközi példákkal próbált érvelni a készülő köznevelési törvény szerinte rossz iránya ellen. Ez az eset már akkor egyértelműen mutatta, hogy a tényeken alapuló oktatáspolitikának nincs esélye az új kurzusban, a változások nem a nemzetközi kutatásokhoz és az – egyébként meglepően mély és sokrétű – hazai adatokhoz illeszkednek majd, hanem a miniszterelnök és tanácsadói rögeszméihez.

A közoktatás szereplői, az oktatáskutatók, az akadémikusok is hangoztatták ellenérveiket a túlzott központosítás, a tankötelezettség felső korhatárának csökkentése, a zsúfolt és így a lexikális tartalom erőltetésére építő alaptanterv, a tankönyvpiac átszabása, az oktatási szegregációt megengedő hozzáállás, a mindennapos testnevelés, a tartalom nélküli egész napos iskola, a szakképzés lebutítása és átengedése a kamara körüli üzleti lobbik érdekeinek, a forráskivonás és még sok más miatt.

Mindezt egyébként a minisztérium által megrendelt és később eltitkolni próbált hatástanulmányok is előre jelezték, legutóbb az derült ki a diákparlamentek jegyzőkönyveiből, hogy a legfőbb érintettek, a tanulók is alátámasztották a kormányzat által állandóan bagatellizált aggodalmakat. Emlékezetes, hogy Hoffmann Rózsa állandóan sikertörténetről beszélt, és minden kritikusát rosszindulatúnak bélyegezte.

©

Korábban is rengeteg oktatáspolitikai tanulmány, cikk (a még a szocialista kormány alatt összehívott Oktatási Kerekasztal által kidolgozott Zöld könyvtől a Sólyom László által felkért szakértők Szárny és teher című kötetig) mutatta, hol kellene beavatkozni a magyar közoktatásba. Teljesen feleslegesek voltak ezek a munkák is, az oktatási „ellenreform” nem vette figyelembe a megállapításaikat.

Nem vennénk rá mérget ezek után, hogy a kedden bemutatott, az MTA Közgazdaság-és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézetben kidolgozott „A közoktatás indikátorrendszere 2015” című kiadványt sokat fogják forgatni az oktatásirányítók. Pedig érdemes volna. A szerzők – Hajdu Tamás, Hermann Zoltán, Horn Dániel és Varga Júlia – egy olyan sablont dolgoztak ki, amely a nyilvánosan hozzáférhető adatbázisokra támaszkodva, száz indikátor alapján mutat pontos képet a magyar közoktatás állapotáról. A kötet most 2013-ig tudta megvizsgálni az oktatási rendszert, de akkor lenne igazán látványos és hasznos e munka utóélete, ha 2-3 évente „rá lehetne húzni” az aktuális adatokra ezt az indikátorrendszert: így kirajzolódnának a trendek, az intézkedések hatásai.

A kötetből emeltünk ki néhány grafikont.

1. Nőtt a gyermekszegénység

A szerzők hangsúlyozták, mindig több szempontot kell figyelembe venni egy-egy jelenség leírásánál. Itt van például a gyermekszegénység. A kötet egyik ábrája szerint 2007 óta folyamatosan nő a szegény háztartásban élő gyermekek aránya, és 2010-től különösen meglódult ez a trend. (2013-ban a gyerek 23 százaléka volt szegény.) Ennek ellentmondani látszik egy másik grafikon, ami azt mutatja, hogy a hátrányos helyzetű (HH) és a halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) tanulók aránya 2012-ig nem változott, onnantól viszont kicsit csökkent. Igen ám, de közben egyrészt szigorították a HH és HHH kategóriákba sorolást (azaz számos gyerek, aki a régi rendszer szerint beletartozott ezekbe, hirtelen kiesett onnan, miközben a helyzetében nem volt változás), másrészt a lecsökkentett tankötelezettségi korhatár miatt sokan egyszerűen kihullottak 16 évesen az iskolákból.

©

 

©

2. Egyre kevesebb pénz jut oktatásra

Sok ellentmondó állítás volt az iskolarendszerbe fektetett állami forrásokról is. A kötet azt mutatja be, hogy az egy diákra jutó működési és felújítási kiadások jelentősen nőttek a 2000-es évek elején, illetve a 2002-es tanári béremelés jelentős növekedéssel járt. 2003-tól néhány évnyi stagnálás következett, majd 2006-tól évről évre egyre kevesebbet fordított a büdzsé a közoktatásra.

A 2010-es évek elejére a GDP-hez mért oktatási kiadások európai összehasonlításban is meglehetősen alacsony szintre süllyedtek, egy diákra vetítve és a költségvetés teljes közoktatási kiadásait tekintve egyaránt. Ezekben az években a magyar költségvetés a GDP egyre kisebb részét fordította a közoktatásra, még a válság és a GDP csökkenésének éveiben is, amikor a kiadási arány az európai országban mindenütt növekedett. A kötetben szereplő 2011-es összehasonlító ábra szerint a vizsgált országok között nálunk jut a legkevesebb a közoktatásra.

©

 

©
©

3. Néhány év múlva nem lesz elég pedagógus

Óriási problémát jelez előre a pedagógusok korösszetétele, ami szerint a következő 5-10 évben a nyugdíjba vonulás miatt óriási tanárhiány várható. Ez nem csak mennyiségi probléma, hiszen ezzel együtt természetszerűleg a jó pedagógusok aránya is csökkenni fog. 2001 és 2013 között folyamatosan nőtt az 50 évnél idősebb tanárok aránya, miközben a 30 évnél fiatalabbak aránya felére csökkent, és kisebb lett a 30-39 évesek aránya is. Az idősebb tanárok aránya ráadásul annak ellenére nőtt, hogy a nyugdíjas tanárok aránya ugyanebben az időszakban mindvégig csökkent. Az összetétel változásának az a magyarázata, hogy nagyon kevés pályakezdő fiatal lép be az oktatási rendszerbe.

©

4. Egyre több gyerekről mondunk le

Az új jogszabályok 2012-től a tankötelezettségnek mind az bemenő mind a kimenő korhatárát megváltoztatták. Az iskolakezdés elhalasztása 6 éves kor körül nehezebbé vált, illetve a felső korhatár 18-ról 16 évesre módosult. Ezen intézkedések hatását igazán csak néhány év múlva fogjuk látni, de már a mostani grafikonok is jelzik ezt.

Az óvodai részvétel a hatévesek között 2010-től, de különösen 2013-ban csökkent, minden bizonnyal részben az iskolakezdésre vonatkozó szabályok változása, az iskolakezdés elhalasztásának nehezebbé válása hatására. Ennek „tükörképe” a háromévesek részvételi arányának növekedése. Az, hogy több gyerek kezdte el az általános iskolát hatéves korban, a háromévesek számára elérhető óvodai férőhelyek számának növekedésével járt együtt. Ez arra utal, hogy a háromévesek korábban jellemző, 75 százalék alatti óvodai részvételi aránya részben a férőhelyek szűkösségének tulajdonítható. Ez tükröződhet a részvételi arányok jelentős területi különbségeiben is.

A 16-18 évesek részvételi arányai a közoktatásban fokozatosan növekedtek a kétezres évek elején, majd 2012-től, amikortól 16 éves lett a tankötelezettség felső határa, hirtelen megfordult a trend.

©

 

©

5. Bukni, vagy nem bukni

Mindig nagy port ver fel, ha a politika bele akar szólni abba, hogy a tanár megbuktathatja-e a gyereket, vagy sem. Ugyanakkor az MTA-kutatók azt találták, ennek gyakorlati jelentősége szinte nincs. A kétezres években az általános iskolai oktatásban az évismétlés csökkenő-stagnáló tendenciát mutat szinte minden évfolyamon. 2005-ben Magyar Bálin minisztersége idején megszigorították az alsó tagozaton az évismétlést, majd ezt az intézkedést 2011-ben Hoffmann Rózsa gyorsan eltörölte. A nagy vitát kiváltó szabályozási változások ugyanakkor nem jártak együtt jelentős változásokkal az évismétlők arányában. A középfokú oktatásban egyébként messze a szakiskolákban, és azoknak is a kezdő évfolyamán a leggyakoribb az évismétlés. 2007 és 2012 között ráadásul nagyon jelentős növekedés történt, ez a tendencia azonban 2013-ban megtörni látszik.

©

Ha további részletekre kíváncsi, ide kattintson.