Szomorkás pályakép; szomorkás az egész história. De volt egy pillanat, amikor Pozsgay hitt a demokráciában, hitt ’56-ban, hitt az új kezdetben. Együtt az egész nemzettel. Hitvány hazugság lenne tagadni, hogy abban a percben – noha nem nagyon szerettük egymást – valamennyien osztoztunk ezekben a zavaros illúziókban.

 

©
Pozsgay Imre valaha pártfunkcionárius volt, azaz az államot vezető szuperállam tisztviselője, harminc hosszú esztendeig. Bármilyen rendszerben befuthatta volna ezt a pályát, úgy tetszik, hogy – mint sok hivatalnokot – őt se mozgatta más, mint konformizmus és karrierizmus. Nem volt jele nála a fanatikus sztálinista vakhitének vagy bármiféle mélyebb meggyőződésnek. Amikor élete vége felé azt nyilatkozta, hogy soha nem volt kommunista (ő, a központi bizottság és a politbüró tagja), kinevették. Pedig alighanem igazat mondott.

Elvtársaival is, még a volt igazhívőkkel is ilyesmi történhetett. Amint ma a vallás se hit, csupán hagyomány, az állampárt vezetői – az ismert frázisokon túl – nem  gondoltak egyebet, mint azt, hogy az állam gazdasági befolyása, a „jóléti állam” kelet-európai változata, tervezéssel, állami tulajdonnal és központi irányítással, arra jó, hogy a fogyasztás serkentésével féken tartsa a munkásosztályt, az állítólagos „munkásállam” legfőbb potenciális ellenségét és hébe-hóba haszonélvezőjét. Mindennek semmi köze a kommunista alapgondolathoz, az egypártrendszeren meg a cenzúrán kívül minden revizionista, elpolgárosult, jobboldali szociáldemokrata is aláírhatná. Szerette is a kádári államot Helmut Schmidt meg Mitterrand meg Kreisky. Elvégre mindannyian ellenforradalmárok voltak. Lakóteleppel, olcsó élelmiszerrel, nyaralással, kisautóval, fogamzásgátlással (amelyet „antibébi”-nek nevezett felejthetetlenül a reformszoc kedélyesség) kellett kijátszani az emancipációs törekvéseket, 1956-ot és 1968-at. Udo Jürgensszel és Harangozó Terivel, olasz fehér autós, fehér telefonos, csajozós filmekkel és Mikroszkóp Színpaddal.

De Pozsgay nem erről nevezetes.

Hanem arról, hogy – Fehér Lajos és Aczél György hadsegédeként – csakugyan reformer volt, és együtt folytatták Révai szövetségi politikáját, amelynek már 1945-től, pláne 1949-től az volt a lényege, hogy az autentikus baloldalt (eleinte ez a szociáldemokratákat és a soraikban megbúvó radikális marxistákat jelentette) marginalizálja, és a „szocialista nemzeti kultúra” középpontjába a polgári és népi „útitársakat” állítsa. A reformkurzus kultúrhősei nem az olyan baloldali antisztálinisták voltak, mint Lengyel József, Kassák Lajos, Benjámin László, Sánta Ferenc és Fejes Endre (vagy pláne a hosszú ideig betiltott, főleg csak Nyugat-Németországban publikáló Lukács), hanem Illyés, Kodály, majd a Kádár-érában Németh László, Szabó Magda, Nemeskürty István, Passuth László, az értelmiségi ikonok meg Pilinszky, Ottlik, Mészöly, Hankiss Elemér. A párt Déryt is csak akkor fogadta el, amikor már nem volt kommunista, hanem az ’56 utáni börtönben mindenből kiábrándult, pesszimista polgári író.

A társadalomtudományokban szigorúbb volt az ellenőrzés, ott voltak harcok a nemzeti neosztálinizmus (Mód Aladár, Király István) és a kezdetben Molnár Erik védelmét élvező neolabanc történetírás (Berend, Ránki, Szűcs, Hanák, Lackó) között – az ő utódaik között folyik ma is az úgynevezett Kulturkampf. (A mai magyar nacionalizmus szinte teljes egészében Révai József alkotása, nyugodjék.)

A legnagyobb magyar kommunista művészt – Jancsó Miklóst – csak nemzetközi sikere, a nyugati eurokommunista és újbalos reklám őrizte meg a repressziótól.

Re volt itt habilitálva a teljes magyar szélsőjobboldal – Kodolányitól és Szabó Lőrinctől Erdélyi Józsefig és Sinka Istvánig – , miközben a teljes baloldalt (Bibó Istvánt, Csécsy Imrét, Justus Pált) elhallgattatták, nem beszélve a magyarországi új baloldalról (amelyből aztán a „másként gondolkodó” demokratikus ellenzék lett az „emberi jogi” fordulat után, akárcsak világszerte), ezt eltiporták, annyira, hogy ma se ismerheti senki; pedig ott jelentős művek vannak…

Amikor Pozsgay 1987-ben összeállt a Magyar Demokrata Fórummal, nem tett egyebet, mint folytatta azt a „kommunista” népfronttaktikát, amelyet még Révai moszkvai írásai alapoztak volt meg – de ő erről aligha tudott, neki ez volt a természetes. És persze ez akkor már egészen mást jelentett.

De Pozsgay csakugyan reformer volt, ezt nem csak színlelte, valóban támogatta a gondolatszabadság és a stílpluralizmus (persze fölülről kordában tartott, ellenőrzött) kiterjesztését. Közreműködött abban, hogy a „beton” (a neosztálinisták) befolyása visszaszoruljon, s abban, hogy a különféle, akkoriban „demokratikusnak” nevezett (liberális és nacionalista) kezdeményezéseket hallgatólagosan eltűrje a párt.

Avval, hogy a Kádár-rendszer „legitimitását” rövid úton hatályon kívül helyező Berend-bizottság kínosan mértéktartó 1956-értékelését („népfölkelés”) nyilvánosságra hozta – s így mindörökre bekerült a magyar történelembe, teljes joggal – , megteremtette annak a lehetőségét, hogy a magyar állampárt nagyobb ideológiai szenvedések nélkül (és a magyar nép sortüzek nélkül) átvészelje a rendszerváltást. Nyerssel, Németh Miklóssal, Hornnal, Medgyessyvel s rég elfelejtett másokkal együtt sikeresen terelte át az MSZP-t a polgári táborba. De nem illik elfelejteni, hogy a döntő pillanatban (1987/88-ban) ő volt a legfontosabb.

Az egykori állampárt politikusai közül ő az egyetlen, aki csakugyan tevékeny szerepet vitt a rendszerváltásban.

Éppen ezért vesztette el a népszerűségét.

Mert a rendszerváltást – piacgazdasággal, privatizációval, gazdasági-népjóléti összeomlással, többpártrendszerrel, „nyugati orientációval” (IMF, NATO, EU) – a magyar nép katasztrófának tekinti, és elátkozza.

Pozsgay 1990 utáni politikai szerencsétlenkedéseinek krónikája nem illik nekrológba, takarja el a feledés fátyla. Miután távozott az MSZP-ből, megkönnyítette azt, hogy a már az 1970-es években döntő nacionalista/liberális dilemmában – Kelet-Európában igen ritka eset ez – az utódpárt a liberális oldalra sodródjék. Új, jobboldali és szélsőjobboldali szövetségesei rosszul, hálátlanul bántak vele. Kivéve Orbán Viktort, akinek egyik különös sajátossága, hogy számára a hála – igenis – politikai kategória. (Még szegény Bíró Zoltán is kapott kutatóintézetet, aki Pozsgay legközelebbi munkatársa volt, s egy időben a két jó barát vezette a kormánypártot és az ellenzéket. De egymáshoz legalább hűségesek voltak, ami nem kis dolog.)

Ám ez már nem számít. Pozsgay éve (a még nem ellenzéki Magyar Demokrata Fórum éve, ellenzéket a Bírót leváltó Antall csinált belőle később) 1987 volt (1988-ban már megalakult a Fidesz és az SZDSZ, más idők jártak); történelmi év volt, és Pozsgay igazi történelmi szereplő. Talán botcsinálta történelmi szereplő, de tagadhatatlanul az.

Akkoriban ő afféle demokratikus nacionalista volt, sőt – remélem, ez nem kegyeletsértés – némileg nemzeti liberális. Nem volt nagyon okos ember, nem volt nagyon rendes ember, de úgy esett, hogy egy darabig nagy ember volt. Kissé riadtan és mintegy eltévedve nézte ezt az új világot – evvel nem volt egyedül – , és teljességgel érthető botladozását a semmiből fölbukkanó politikai ragadozók kihasználták. Erről ő alig tehet.

Sima, problémátlan átállása a jobboldalra (jusson eszünkbe az olyan pártállami figurák „organikus” nacionalista fordulata, mint Jaruzelski, Iliescu, Milošević, Tuđman) – akár a többieké a másik, a liberális jobboldalra (amelyet Magyarországon valamiért „baloldalnak” nevez a komikusan eltájolt sajtó) – világosan mutatja, hogy színtiszta őrület a kései Kádár-kor vezető garnitúráját „kommunistának” vagy akár a szó igen tág értelmében „baloldalinak” nevezni. Amikor annak idején Orbán Viktor gúnyosan „atlanti héjának” nevezte Horn Gyulát, nem tréfált, bár talán élcnek szánta.

Az egész politbüró ekkor már mélyen lenézte a grillcsirke, kóla, bécsi bevásárlás, horgásztanya, rádiókabaré és irredentizmus nélkül sínylődő Szovjetuniót, NDK-t és Kínát. Eszményítette a Nyugatot, mert az adós mindig imádja (és gyűlöli) a hitelezőjét. Az, ahogyan az alapvetően rendszerhű kispolgári humor és kispolgári moralizálás (Bacsó Péter: A tanú, Karinthy Ferenc: Házszentelő) az 1989 előtti rendszer sztálinista és posztsztálinista korszakát „elemezte” – a „diktatúra” és a „korrupció” primitív álfogalmaiban – , lényegében a reformer pártelit véleménye is volt. Pozsgaynak és elvtársainak a nézete a fogyasztásról, az anyagiasságról, a lazább szexuális morálról meg az általános tiszteletlenségről: konzervatív nézet. Mindevvel Pozsgay nem tudott mást szembeszögezni, csak a „nemzet” túlságosan elvont mítoszát. Azt is csak úgy félig-meddig.

Szomorkás pályakép; szomorkás az egész história.

De volt egy pillanat, amikor Pozsgay hitt a demokráciában, hitt ’56-ban, hitt az új kezdetben. Együtt az egész nemzettel. Hitvány hazugság lenne tagadni, hogy abban a percben – noha nem nagyon szerettük egymást – valamennyien osztoztunk ezekben a zavaros illúziókban.

Szervusz, Imre.

Sajnálom.

Cikk megosztása
Címkék