Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A prokreatív-genitális-patriarkális szex propagandája épp oly kevéssé keresztyéni jellegű, mint a boszorkányok vízbe fojtása.

Köztudomású, hogy a jobboldali kormánylabirintus egyik katolikus jellegű szervezeti egysége fenyegető levelet intézett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemhez.

Az írásmű a szokott félreértéseket tartalmazza, amelyeket az ELTE egyik oktatója kielégítően helyrerakott (mindkettőt lásd itt.).*

Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a KDNP–Fidesz levélírója nem elsősorban a dzsenderkérdést érti félre, hanem a keresztyénséget (persze ebben nem ő az első). A keresztyénség ugyanis nem a család és a szaporodás (szaporaság) világnézete: a keresztyénség – hasonlóan más apokaliptikus és messianisztikus vallásokhoz – a szexualitás ellen, a szüzesség mellett foglal állást. A papi rend önmegtartóztatása, nőtlensége erre emlékeztet a katolikus egyházban (de önkéntes alapon az ortodoxoknál, az anglikánoknál és másutt is szokás). A keresztyénség a lélek, nem a test vallása, tehát nem a hím fölsőbbrendűségé, és nem a „jól elrendezett” nemiségé, az ún. családi értékeké. Elvégre a keresztyénség elvet mindent, ami földi és „világi”. Elveti a tulajdont és az államot. Elveti a jogot („ne ítélj”), a munkát („mezők liliomai”) és a háborút. Ez kommunizmus lenne, de a keresztyénségnek nem e világ a fontos, hanem a túlvilág. A világi dolgokat – család, magántulajdon, állam, büntetés, munka – azért kell elvetni, hogy helye legyen a messiási üzenetnek, hogy zavartalanul készülhessünk a világ (azaz a rossz) végére. A hamar az államapparátusok részévé vált keresztyén egyházak természetesen megpróbálták elfeledtetni az eredeti kérügmát, de mindig föltámadtak az „eretnekségek” (azaz a voltaképpeni ortodoxia), a protesztek (vö. protestáns) és a reformok (vö. református), amelyek ezt az emberek eszébe juttatták, és megpróbálták lefejteni az evangéliumi hitről az olyan istenkáromló, kegyeletsértő, pogány, nonszensz őrültségeket, mint a szentháromság, a mise, a szentek tisztelete, a szentképimádás, a „szentségi házasság” és hasonlók. Ma már ezek tisztán tradicionális elemek, az ördög se – még az ördög se! – hisz bennük, bár a keresztyénség alapvető üzenete (természetesen) él.

Úgyhogy a prokreatív-genitális-patriarkális szex propagandája épp oly kevéssé keresztyéni jellegű, mint a boszorkányok vízbe fojtása, a házasságtörő asszonyok megkorbácsolása, a „baloldali elhajlók” máglyára vitele – vagy akár a katedrálisok építése és a kolostori bor- és sajtérlelés. Hagyjuk ezt.

A nőgyűlölet nem elég az üdvösséghez, kedves öcsém. Ahhoz a férfiakat is gyűlölni kell: pontosabban gyökeresen el kell vetni az egész fönnállót, mindent, ami megterem ezen a földön, a földiepertől a katolikus legényegyletekig.

Nem könnyű dolog – nem is vagyok jó keresztyén, ahhoz nem vagyok elég forradalmi. Megkegyelmeznék egy-két dolognak, pl. a keresztyénséget elgörögösítő skolasztikának, a Sainte Chapelle-nek, Masacciónak, Bachnak. Magam is templomban esküldtem (kétszer), hiába, gyönyörű szertartás, mindenkinek ajánlom: színtiszta utópia, tökéletes esztelenség. De mindezek mélységesen megbotránkoztatták volna Jézust és tanítványait.

Zsidóknak botránkozás, görögöknek bolondság: ha valakit emlékeztetünk rá ma, hogy a keresztyénség vallás, nem pedig konzervatív hagyományőrzés (ráadásul keresztyénietlen tradíciók fönntartása és gondozása), és nem is amolyan emberséges társadalmi doktrína meg jótékonykodás (mindezek közös neve: világiasság), akkor tébolyultnak fog nézni. Persze, az egyetlen keresztyént akkoriban: Tolsztojt is kiátkozta a görögkeleti egyház.

(Qumrántól a gnosztikus evangéliumokig minden alátámasztja e tekintetben a szinoptikusok tanúságtételét és doktrínáját teológiai szempontból: no sex. Még annyira se, hogy megütközzünk rajta.)

Ami pedig a dzsendert illeti, drága atyámfiai és anyámfiai: az a paradigma, amelyből nézzük az emberiséget: a történelem, és nem a természet. (Ez pont a keresztyénséggel kezdődik: méltóztassák legalább Karl Löwith üdvtörténet-könyvét fölütni, még magyarul is [!] megjelent.) Márpedig a történelem legegyszerűbb hipotézise is azt jelenti, híveim, hogy benne az emberek gondolkodásának, eszmélkedésének, értelmének és érzésvilágának nagy szerepe van. Nem vagyunk se kövek, se növények.

Ennek következtében alapvető, hogy minek nézünk, minek vélünk valamit; ez befolyásolja azt, hogy a valami: micsoda. Amikor eleink pl. azt hitték, hogy a nőknek és gyerekeknek nincs lelkük (ezt fejezi ki mondjuk a németben, hogy a nőt jelölő ősi szó – das Weib – semlegesnemű, mellesleg a gyereket jelentő szó – das Kind – is, azért, mert a semlegesnem előde az ősnyelvben a nem animált, a lélek nélküli, a tárgyi létezőt jelölte: a nő, a gyerek: dolog, nincs lelke), fölfogásuk ugyebár merőben eltért mind a vallásétól, mind a polgári szentimentalizmusétól és romantikáétól, nem szólva a fölvilágosodásról és utódairól; bár az ősi barbárság nyomaiból maradt kevéske.

Az, hogy majdnem minden nő (meg a társadalom többsége, beleértve a nem szabad férfiakat) évezredekig szolgai, másodrendű, függő helyzetben volt, természetesen befolyásolta azt, ahogyan a nőket látták a régiek: mivel „naturalizálták” azt, ami történelmi és társadalmi, a nők függő helyzetéből visszafelé „következtetve” hittek a nők alsóbbrendűségében, különösen racionális képességeik hiányában.

Valaha a férfi rabszolgák teljes emberségében se hittek; ez átment a szolgaságba döntött „fajok” (mindenekelőtt a feketék) irracionalitásának legendájába: a nemesek és nemtelenek közötti antropológiai különbség (amelyet a „kék vér” metaforája fejez ki) is általános föltevés volt. És így tovább.

Ezek a történelmi korszakkal, a társadalmi hierarchiával összefüggő vélekedések fontosak és jellemzőek (természetesen ma is): ezeknek a tanulmányozásával, természetesen mindenekelőtt „a nő” és „a férfi”, a „nőiesség” és a „férfiasság” szociális alakzataival, „konstrukcióival” foglalkozik a gender studies, amely társadalomtudományi szakág. Természetesen a legtöbb művelője feminista, ahogyan a szociológia (az egyenlőség és egyenlőtlenség tudománya) művelői között is sok a szociáldemokrata.

Sőt: némelyek szerint a teológusok között is akad hívő keresztyén!

Természetesen az ominózus levelet író keresztyéndemokrata apparatcsiknak se a gender studies nevű tudományág (amely csakugyan nem a biológiai nemekkel foglalkozik, amelyekkel a természettudományi és az orvoskaron törődnek többet) puszta léte fáj, mert ha elismeri, hogy az ő férfiassága és a nőkről alkotott véleménye különbözik (reméljük: előnyösen különbözik) neandervölgyi őséétől, akkor már elismerte a dzsendertanulmányok szükségességét.

Hozzátenném: a „dzsenderELMÉLET” szó nem használatos, főleg csak a magyarhoni (szélső)jobboldali sajtóban, és különösen nem abban az értelemben, hogy „a nemek (dzsenderek) között nincs különbség” (?!), amit senki nem állít, ez csak amolyan ostoba ráfogás. (A dzsendertudományban több rivális elmélet is van, szóval ez az elnevezés értelmetlen – és persze tendenciózus.)

A Fidesz–KDNP csőrét nem a dzsendertudomány piszkálja (ez ürügy), hanem a feminizmus, amely csakugyan egyszerre elméleti és politikai irányzat, áramlat, mozgalom immáron több mint kétszáz esztendeje.

A feminizmusnak gazdag, kiterjedt, csaknem áttekinthetetlen története van – amellyel érdemes, sőt: szükséges megismerkedni –, amelynek az összefoglalása itt lehetetlen. De fejlődési szakaszai és részmozgalmainak véleménykülönbségei ellenére abban nyilvánvalóan egységes, hogy a nők egyenlőségére – gazdasági, társadalmi, kulturális, szexuális, szimbolikus egyenlőségére a férfiakkal (és egymás között) – törekszik, s mint ilyen, általában közel áll más emancipatorikus, fölszabadító, egyenlőségpárti, demokratikus mozgalmakhoz. Ma már elképzelhetetlen, hogy baloldali ne legyen feminista, de rengeteg liberális és konzervatív is feministának tekinti magát, hogy ki mennyi joggal: most ne vitassuk.

A mozgalom hatalmas sikereket ért el – a mostani visszaesés, amely együtt jár minden haladó törekvés (talán csak időleges) vereségével, ezeket egyelőre nem semlegesíti – mind a jogi helyzet átalakításában, mind a nemek problémáinak általános megítélése terén. A viták nem arról szólnak, mint a teljesen eltájolt, dezinformált magyarországi jobboldalon, hogy változnak-e a nemi identitások (pl. az „édes kicsi asszonyka”, a „csinos háziasszony”, a „férfifaló démon” és a „hiperracionális herélő” egykori marhaságaitól a későbbi emancipált, dolgozó nőig – sajnos részben ez is csak mítosz, optimista szocdem hitrege, de más, mint a korábbiak), hanem arról, hogy milyen eszközök kívánatosak és megengedettek az egyenlőség kieszközlésében. (Pl. továbbra is nézeteltérések vannak a női kvóta kérdésében – én melegen helyeslem – meg az állami szociális tervezés más módszerei tekintetében: ezek legitim, fontos és érdekes viták, amelyekben a konzervatívoknak is vannak megfontolandó érveik.)

A nehézség, amelyet a jobboldal kihasznál – az olyan szakállas (és nem speciálisan jobboldali) trükkök mellett, mint: „fogjunk rá valami bolondságot az ellenfélre, és cáfoljuk meg diadalmasan”, vagy: „szedjünk elő az irányzat valamelyik marginális képviselőjétől valami kompromittáló butaságot, és nevezzük ezt az irányzat fő mondanivalójának” –, az valóságos. A feminizmus által kifejezett szükségleteknek a mai társadalomban jelen lévő alapvető, strukturális okaik vannak – a születési privilégiumok (törvényes előjogok) fölszámolása óta, a fölvilágosodás és a nagy polgári forradalmak óta a modern társadalom méhében ott van a nemi és etnikai egyenlőség programja (de az osztályegyenlőségé nincs, ami ezt illuzórikussá teszi, hiszen minden egyenlőtlenség modellje az osztályok közötti egyenlőtlenség). Ugyanakkor de facto a nők, a melegek, az etnikai kisebbségek általában (nemzetközi átlagban szörnyűségesen) hátrányos helyzetben vannak: a norma és a valóság drámai mértékben eltér egymástól. Ebből a jobboldal arra következtet, hogy (a) a feministák, a melegjogvédők, az antirasszisták képmutatók, vagy arra, hogy (b) a tartós elnyomás és diszkrimináció azt bizonyítja: ez természetes.

„Természetes” volt a jobbágyság is, meg „természetes” Afrika pár vidékén a klitorisz kimetszése, hogy elejét vegyék a nők szexuális örömének. Vagyis a tények fönnállása önmagában nem bizonyítja erkölcsi helyességüket – hiszen NEM vagyunk természeti lények, és szükségleteink történelmileg változnak.

Nincs olyan biológiai tény, amely a nők alsóbbrendűségét bizonyítaná, ami nem jelenti azt, hogy a nők olyanok, mint a férfiak. Az egyenlőség a különbözők egyenlőségét jelenti.

Amióta fölfedezték (a klasszikus hagyomány szerint a görögök, de persze mindenki más is), hogy van lélek (szellem, ész), azóta az emberi lények közötti egyenlőtlenség hipotézise elesett. A „faji” (Gobineau) és a nemi (Weininger) egyenlőtlenség „természettudományos” hipotézisei fogalmi képtelenségek. Nők és férfiak között vannak észjárási és gondolkodásbeli különbségek, amelyek kivétel nélkül társadalmi-történelmi eredetűek, bár tartósnak bizonyulhatnak. Mindezt érdemes elméletileg és tudományosan vizsgálni, hiszen a legfontosabb kérdések közé tartoznak. Voltak, akik a szociológia, a formális logika, a pszichoanalízis, a genetika, a relativitáselmélet és a kvantummechanika oktatását is kifogásolták. A kelet-európai egyetemek tanrendjéből többnyire hiányzik a marxizmus – ennél nevetségesebbet életemben nem hallottam.

Mindezt talán csakugyan bízzák a hozzáértőkre – ami nem jelenti azt, hogy a tudománnyal szemben a laikusoknak ne lenne joguk hozzá, hogy fönntartásaiknak adjanak hangot (én például szabadságot biztosítanék a sumerológiának, a turanisztikának és annak a délibábos föltevésnek, hogy az örményekkel szemben nem követett el népirtást Kemál pasa török állama). Joguk van a laikusoknak (a KDNP-nek is van), de nem biztos, hogy igazuk is van. Ezek a vádaskodásaik történetesen megalapozatlanok.

A formailag a KDNP által vezetett (mert KDNP voltaképpen nincs) vezette minisztérium (Balog Zoltán ref. lelkész vezetése alatt) éppen bentlakásos iskolákba akarja utalni (értsd: javítóintézetbe akarja zárni) a magatartászavaros (értsd: cigány) gyerekeket. Ebben a kontextusban a Fidesz, tehát Orbán miniszterelnök apparátusa „keresztyén” szekciójának ötletei nem élvezhetnek nagy bizalmat.

Ezek az akciók a magyarországi lakosság többsége (a nők) és Magyarország legnagyobb etnikai kisebbsége (a romák) ellen, a szegények ellen, az értelmiség ellen, a társadalomtudomány ellen, az egyetemek ellen nem tűrhetők, bár a magyar nép egyelőre tűri őket. A regnáló jobboldal bűnlajstroma egyre hosszabbodik.

Az összellenzéki közönség láthatólag türelmetlen. Változást akar. A kritizálásból elege van. Nem érdeklik már a részletek, pusztuljon a rezsim. Jöjjenek új emberek. Ez érthető. De nem lesz igazi változás, ha a rezsim maradi, elnyomást igazoló ideológiai babonái itt maradnak. Nagy baj lenne, ha valaki azt gondolná, csak menjen Orbán – a nőkérdés, a melegkérdés, a cigánykérdés, a menekültkérdés, a munkanélküliség, a hajléktalanság, a gyermekszegénység kérdése majd megoldódik magától.

_________________________________________________

*Tudjuk, ez követi a filozófusok elleni akciót, a művészeti élet) gleichschaltolását (MMA, stb.), a múzeumok és színházak elfoglalását, az elemi és középfokú oktatás központosítását, az etnikai és osztályalapú szegregációt a közoktatásban, a filmnek a kormány alá rendelését (NFA, Vajna), az akadémiai kutatóintézetek helyettesítését kormányintézetekkel, a független médiák többségének megszüntetését vagy elfoglalását, az NKA és az OTKA kiüresítését, jobboldali magánegyetemek és felekezeti egyetemek/főiskolák létrehozását, a jobboldal által szponzorált karokat és tanszékeket, a miniszterelnök főtanácsadójának rektori kinevezését, az egyetemi „kancellárok” kinevezését, az áltudomány és a babona, továbbá a dilettáns „művészi” giccs állami támogatását, az írószervezetek kiéheztetését, a könyvkiadás bedöntését, a műemlékvédelem, örökségvédelem, leletvédelem megszüntetését és átengedését rossz ízlésű magánőrülteknek, a legjobb folyóiratok beszüntetését, a CEU (Közép-európai Egyetem) megszüntetésének követelését, tudós szakemberek százainak elbocsátását (vagy kényszernyugdíjazását) az állami szolgálatból, megbízások, fölkérések, díjak osztogatását a jobboldal legrosszabb elemeinek. Csak emlékeztetőül – ez nem az első, hanem a végső roham a magyar értelmiséggel szemben. Ha a budapesti nagy egyetemek is megadják magukat Orbánnak, akkor már majdnem semmi se marad (intézményi értelemben) a szabad szellemi életből. Legföljebb lakásszínházak meg internetes periodikák. A galériákat, a hangversenyéletet, a könyvkiadás és könyvkereskedelem megmaradt kis részét meg elviszi az üzlet. (Az első kettőben van pénz a külföldi gyűjtői kereslet, az idegenforgalom miatt, de a könyv is megmarad, hála a ponyvának és a lektűrnek.)

A tudomány meg elköltözik Nyugatra (meg merész művek is készülnek nyugati fesztiválokra, amelyeket Magyarországon alig ismerhet valaki: exportfilm, exportfestészet), ameddig még lehet (ott is közeleg a záróra, már ami a társadalomtudósokat meg a bölcsészeket illeti).