„Bocsánat a durvaságért, de aki azt tényként közli, hogy »a mai választási rendszerben nem lehet legyőzni a Fideszt« meg »a Fideszre van írva a rendszer«, az síkhülye” – írja Ceglédi Zoltán a hvg.hu-n megjelent írásában. Érvelése szerint azért ostobaság ellenzékből a választási rendszerre hivatkozni, mert „a normaszövegben nem az van, hogy »a Fidesz«”, hanem hogy a győztes mindent visz, az ellenzék pedig „egy arányosabb rendszerben sem áll győzelemre a Fidesszel szemben, új egymillió ellenzéki szavazót behúzva viszont a jelenlegi rendszerben is legyőzhető Orbán Viktor”.

Most képzeljünk el egy kormánypárti elemzőt (ha nem tudjuk elképzelni, itt meg is nézhetjük), aki magabiztosan kiáll, és azt mondja: aki tényként közli, hogy „a CEU nem tud az új törvényi föltételek között működni” meg „az új törvény a CEU-ra van írva”, az síkhülye. Hiszen – folytathatná – a normaszövegben nem az van, hogy „a CEU”, hanem hogy minden külföldi egyetemnek meg kell felelnie bizonyos föltételeknek, a Soros-egyetemnek pedig, ha tovább akar működni, nincs más dolga, mint teljesíteni az új törvény követelményeit (ideértve egy új kampusz megnyitását az Egyesült Államokban, a hazai felsőoktatás és kutatói élet nagyobb üdvére).

Ahogy a CEU-val szemben a jelen helyzetében (csak Magyarországon működő, kettős akkreditációjú magánegyetem) támaszt az új törvény az eddigi működésmódjával összeegyeztethetetlen, a rövid határidőn belül nem megvalósítható föltételeket, úgy az ellenzék számára is a jelenlegi pártrendszer, ideológiai töredezettség, valamint forgalomban lévő választói attitűdök mellett okoz az aránytalan rendszer egy 1 év alatt szinte megoldhatatlan föladványt.

Mivel már látom is magam előtt, ahogy Ceglédi ebbe a „szintébe” belekapaszkodik, érdemes áttekinteni a helyzetet, amellyel a pártok a jelenlegi szisztémában szembesülnek. Az aránytalan választási rendszerben az első és a második helyezett közötti szavazatkülönbség dönt, 19, illetve 5% előny pedig elég a Fidesznek a kétharmadhoz, illetve az abszolút többséghez. Jelenleg ez az előny – a Republikon Intézet szerint – a pártválasztók körében 32%. (A Fidesz 49, az utána jövő MSZP 17 százalékon áll.) Ezt a távolságot kell tehát ledolgozni, vagy a Fidesz-szavazók elbizonytalanítása, vagy/és a második helyezett népszerűségének radikális növelése által. Ceglédi az utóbbi mellett tör lándzsát, amikor az egymillió új szavazó „behúzásáról” beszél (amely egyébként rímel Botka László hasonló törekvéseire).

Ez elméletileg nem lehetetlen: a Republikon szerint a teljes népességben 38% a bizonytalan, pártot választani nem tudó polgár. Köztük persze sokan vannak, akik soha nem is szavaznak, de föltehetően van legalább egymillió, aki közelebb vannak a politikához – csak éppen kiábrándult belőle a Fidesz, vagy éppen a (2010 előtti vagy utáni) MSZP miatt. Az egymillióban pedig benne lehetnek még – ahogy Botka is mondja – a „jobb híján” fideszesek és jobbikosok is. A célközönség tehát megvan. A problémák ott kezdődnek, hogy ezt az egymilliót az MSZP-nek egyedül kéne begyűjtenie.

Összefogásról vagy választási együttműködésről még a Ceglédi által favorizált koordinált indulás szintjén sem lehet szó: választási szakértők, vagy a választástechnika kérdéseivel fanatizált Facebook-kommentelők nyilván meg tudják különböztetni, ha valakit konkrétan indít az MSZP (DK, stb.), mást pedig csak támogat, az előbb vázolt célközönség viszont ebben se látna mást, mint az összefogás egy újabb formáját. Az állami média is ezt a képet erősítené: hogy míg ezek itt újnak és frissnek mondják magukat, valójában együtt vannak Gyurcsánnyal, a szocikkal stb. Nem véletlen, hogy a Jobbik igyekezett minden együttműködésnek még a lehetőségét is kizárni, nehogy okot adjon rá, hogy a pártot bármelyik szavazó a baloldallal asszociálja.

Miközben pedig az MSZP-nek kéne egyedül becserkésznie a bizonytalanokat, mára már valóságos tolongás kezdett el kialakulni értük. A Momentum, vagy pláne egy Ceglédi által vizionált új liberális párt az MSZP-énél versenyképesebb ajánlatot is tud nyújtani a kiábrándultaknak (különösen, ha a kiábrándulásuk oka éppen a szocialista párt) – tehát az MSZP-nek, ha nem akarja, hogy a bizonytalanokat lecsapják a kezéről, háborúba kéne vonulnia ezekkel a pártokkal. S még ha sikerül is fölülkerekednie a fragmentáció problémáján, ezt is nyilván csak jelentős kínálatszűkítéssel, vagyis egy a bizonytalanok és kiábrándultak sokszínű tábora egésze által elfogadható programmal tudná megvalósítani. Ugyanúgy föl kéne adnia a markáns arculat és program lehetőségét, ahogy – visszatérve az indító példánkra – a Közép-európai Egyetemnek is meg kéne szabadulnia amerikai jellegétől, a Central European Universitytől további működése biztosítása érdekében.

Nagyjából így néz ki az a helyzet, amit a jelen állapotok között az aránytalan választási rendszer, illetve annak logikája előállít. 3, vagy pláne 6 évvel ezelőtt, amikor az új választási törvényt a Fidesz egypártilag megszavazta, még számos lehetősége volt az ellenzéknek e probléma megoldására; az elmúlt évek során magam is érveltem több forgatókönyv mellett, egy külön-külön megerősödött pártokból álló demokratikus egységmozgalomtól kezdve az előválasztásig, illetve ezek kombinációjáig. Most azonban már csak egy év van hátra a választásokig: nincs idő se hosszú építkezésre, se sok kísérletezésre. Ki kell választani a rendelkezésre álló alternatívák közül azt, amelyik a következő egy évben a lehető legnagyobb várható értékkel bír: ami a legkisebb költséggel és kockázat mellett a legnagyobb haszonnal kecsegtet.

Ez a megoldás véleményem szerint nem más, mint hogy az ellenzék kilép az aránytalan rendszer logikájából. Kijelenti, hogy nem hajlandó még egyszer (már az első alkalom is hiba volt) egy diktátumos, csak a Fidesz által elfogadott választási rendszerben elindulni, és követeli egy konszenzusos, végeredményben arányos választási szisztéma kialakítását. Fontos: Ceglédi a cikkében nem konkrétan ezt a javaslatot támadja, sőt ő külön is veszi az arányos rendszer követelését a bojkottól – miközben a dolog lényege éppen a kettő egyesítése, hisz csak közösen érhetnek el hatást.

Ceglédinek a bojkottal szemben két ellenvetése van: egyfelől, hogy szükség lenne hozzá valamennyi ellenzéki párt, köztük a Jobbik és az LMP részvételére is, ők pedig nem az együttműködési hajlandóságukról híresek, másfelől pedig, hogy a Fidesz kamupártokat indítana, amik aztán kis „ellenzéki” frakciókkal fönntartanák a pluralizmus látszatát. Ez utóbbitól viszont nemigen kell tartani: 2014-ben a legnagyobb mikropárt, a Munkáspárt is csak alig több mint fél százalékot ért el, ennyi szavazó pedig még bojkott esetén, azaz jóval kisebb választási részvételnél se lenne elegendő a parlamenti küszöb megugrásához.

A kamupártoknak új szavazók bevonzására se valószínű, hogy lenne képességük, különösen egy olyan környezetben, ahol az ellenzéki semelyik pártja nem indul, és ahol az egész közéletet a bojkott és a diktátumos választási rendszer elutasítása tematizálja. A helyzet föltehetően inkább a tavaly októberi népszavazáshoz lenne hasonló: a Liberálisok hiába nem szálltak be az ellenzéki bojkottba, végül alig pár tízezer szavazót tudtak csak az urnákhoz csábítani.

A Jobbik és az LMP pedig egész konkrétan már bele is állt ebbe az ügybe: határozottan állást foglaltak a választási rendszer arányosítása mellett (akárcsak 2011-ben, az ellenzék részéről teljesen egyhangú parlamenti vitában). Ezen fölül pedig épp a napokban, a lex CEU kapcsán született Ab-beadványnál láttuk, hogy ilyen, a politikai rendszer alapjait érintő ügyekben igenis van hajlandóság a részükről az együttműködésre. Továbbá, és ez a legfontosabb: mind a Jobbiknak, mind az LMP-nek ugyanúgy érdeke lenne az arányos rendszer, mint a többi ellenzéki pártnak (a Momentumnak is).

Egy arányos szisztéma érvényesíti a népi közvélemény arányait, úgyszólván „visszaadja a választó hatalmát” a parlamenti arányok fölött – a Fidesz elutasítottsága pedig 2010 közepe óta 50% fölött van. Ez, illetve az ellenzék ereje összefogási (és veszekedési) kényszer nélkül érvényesülhetne, a Fidesz meg nemhogy elvesztené a túlhatalmát, de még a parlamenti mandátumok többségéhez se jutna hozzá a neki legjobb esetben sem. Az ellenzék ereje, a Fidesz több mint 50%-os elutasítottsága összefogási (és veszekedési) kényszer nélkül érvényesülhetne, a Fidesz pedig várhatóan koalíciós kormányzásra kényszerülne, amely bármely hozzá csatlakozó párt számára komoly zsarolási potenciált és egyszersmind a Fidesz radikális átalakítását is eredményezhetné.

Orbánnak ez nyilván nem lenne az ínyére, az alternatíva viszont meg még kevésbé: nem vállalna be egy teljes ellenzéki bojkottot, illetve egy annak nyomán keletkező egypárti parlamentet. Ahogy Haraszti Miklós, az „arányosítási puccs” ötletgazdája fogalmaz:

egy nemzetközileg és a gazdasági erők által is stabilnak, kiszámíthatónak elismert rendszert nem a kormánypárt népszerűsége vagy magas parlamenti arányszáma hoz létre, hanem az ellenzék részvétele, a rendszer elfogadása az ellenzék által. […] Ellenzék nélküli választás = Belarusz, diktatúra, stb. – nem az a fajta stabilitás, amelyet a Fidesz bevállalhatna. Nem azért, mert nem is szeretné, hanem azért, mert az EU és az EPP tagjaként kötelező a pluralista uralmi legitimáció.

Az ellenzéknek be kell látnia, hogy mekkora hatalom van a kezében: Orbánnak szüksége van rá, és inkább futna a még így is elég lejtős pályán, mint hogy nélküle tartson meg egy választást. Az ellenzéki szavazóknak pedig mindez témát, a tüntetések résztvevőinek irányt, közösen pedig mindannyiuknak egy óriási sikerélményt adhatna: hogy térdre tudták kényszeríteni Orbánt. Nincs még egy megoldása az aránytalan rendszerből következő problémáknak, ami ennyi előnnyel járna ilyen kis költség mellett (pusztán a fegyelmezett együttműködés kell hozzá), ami az újonnan aktivizálódó fiataloknak is tetszene, és főként: ami 2018-ig is keresztülvihető.