A Sziget jó ideje gyér keményzenei kínálatát valamelyest kompenzálta egy előzetesen is izgalmas fellépővel. Teljeskörű mintavételről ha nem is beszélhetünk, nem nagy kockázat kijelenteni, hogy az idei Sziget utolsó előtti napjáig kellett várni a fesztivál legsúlyosabb koncertjére, amit négy tarka hajú japán lány szállított.

A Hanabie. (így, ponttal a végén) tagjai, Yukina (ének), Matsuri (gitár/ének), Hettsu (basszusgitár) és Chika (dob) kedélyesen felszökelltek a színpadra kevéssel 8 óra után, majd letarolták az egészet.
A lányzenekar hű a japán metál hagyományaihoz, már amennyiben hagyománynak tekintjük azt, hogy a slágeres dalszerkezethez szokott fülnek számaikban bőven akad csapongás, rengeteg, néha nehezen követhető riff, fűszerezve némi elektronikával, olykor popos betétekkel és a semmiből jövő tempóváltásokkal.
Külön kiemelendő a zenekarból Yukina, aki a maga vékony hangjából gyönyörűen vált át scream queen üzemmódba, olyan szinten, hogy az már Alissa White-Gluz vagy Tatiana Shmaylyuk ligája.
A koncerten egy-két apró megingáson túl minden egyben volt, ráadásul olyan energiával, hogy már azt kellett sajnálni, hogy a Hanabie. nem egy ennél nagyobb színpadon lépett fel nálunk is, mint ahogy ez már több másik fesztiválon előfordult világszerte, például a Lollapaloozán vagy néhány napja Lengyelországban.
A Szigeten ugyan csak a The Buzz színpad jutott nekik, gyakorlatilag mindenféle fényelem nélkül, a közönség is kellő lelkesedéssel fogadta a fellépést, ami merített a zenekar minden korszakából 2015-ös megalakulása óta. És az is kiderült, hogy elszánt rajongói is vannak a zenekarnak.
Keleti eklektika
A Hanabie. is tökéletes példája annak, amit eddig is lehetett tudni a japán metálról:
nem válogat sem eszközökben, sem műfajokban.
A Hanabie. a riffhalmazaival, az elektronikával és a popos betétekkel még csak nem is tűnik annyira kiugrónak, mert akad bőven hasonló elveket valló zenekar. Ha valaki meghallgat mondjuk egy Maximum the Hormone számot, jó eséllyel már a végére alig bírja számon tartani a felvonultatott műfajokat és zenei hatásokat, a vizualitásról nem is beszélve.
Mellesleg a Hanabie. épp a Maximum the Hormone munkásságát tekinti alapvetésnek, a tagok elmondása szerint a Hachiōji városából származó formáció hatása nélkül valószínűleg nem is léteznének.
Jelenleg a japán metál legnagyobb formációja így is kétségtelenül a Babymetal. Ez a zenekar, vagy inkább produkció, lévén az utolsó mozdulatig megtervezett koreográfiáról van szó, arénákat tölt meg, ahol a kellően durva zenére három lelkes lány megénekli, hogy valaki adhatna már nekik végre egy kis csokoládét.
A maga abszurditásával, ami japánabb aligha lehetne, az egész jelenség hatalmasat tarol, még a legpuritánabb fémszívek körében is. Nem véletlen, hogy aki él és mozog kollaborálni akar, legyen az a Bring me the Horizon, Poppy, Tom Morello, legutóbb a Spiritbox, és még legkeményebb műfajokat képviselő zenekarok is előszeretettel teszik ki a közösségi médiába a közös fotókat.
Itt épp a Bloodywood Indiából vagy a Jinjer Ukrajnából.
Mindkettő megérne önmagában is egy misét.
Nem példátlan, de ritkább, hogy nyugati ember tud Japánban zenei karriert befutni. Ennek több oka lehet, a kultúrától, a nyelvi nehézségekig, és talán az is, hogy a japánok továbbra sem a szerteágazó vendégszeretetükről híresek.
Ez például Marty Friedman esetében nem volt visszatartó erő. A legendás Megadeth korábbi gitárosa beleszeretett az ázsiai országba, megtanulta a nyelvet, odaköltözött és szép pályát futott be, alighanem helyi szinten nagyobb hírnévre, mint a big four trash zenekarok egyikének gitárosaként.
Itt Rick Beato csatornáján beszél arról, mennyire más a zenei terep Japánban, ahol a mindenkori top 10 szám mindegyikében van gitár, akkor is ha nem rock- vagy metálzenéről van szó, de a közönségnek alapvetés minden korosztályban, hogy gitárszólókat hall. Beszél arról is, hogy a japánok az alapvető akkordmenetekben is sokkal sokrétűbbek, mint például Amerikában. Ez némi magyarázat lehet a japán közönség affinitására a hektikus zene iránt.
Kreatív nyelvhasználat
A japán metálnak, ahogy általában a populáris zenének egy másik, nyugati szemmel, illetve füllel nehezen értelmezhető tulajdonsága a dalszöveg. Japánban távolról sem elterjedt az angol nyelv ismerete, ennek megfelelően a legtöbb zene szövege japán. Viszont a japánok szeretik az angol nyelv hangzását, így néha bedobnak egy-egy angol szót vagy mondatot, akkor is, ha annak ott semmi helye és az egésznek semmi értelme.

A már említett Maximum the Hormone esetében már a zenekar neve is ilyen, ez azonban senkit nem zavar. És teljesen bevett dolog, hogy a szöveg egy sorának a végén a japán egy szó erejéig átvált angolra. Csak úgy.
Az egész kérdést a legjobban talán a South Park Good Times with Weapons epizódja, illetve annak legfontosabb betétdala, a Let’s Fighting Love fogta meg.
Az egésznek se nyelvtanilag, se semmilyen más megközelítésben nincs értelme. Az alkotó Trey Parker elmondása szerint beszél japánul, és imádja ezt a jelenséget, ezért is kerülhetett be ez a stílusilag mindenképp megfelelő dal az amúgy anime alapú epizódba.
Japán hódítás
A maga furcsaságaival együtt azt már Hattori Hanzo óta lehet tudni, a japán nem viccel, ha fémkérdésekről van szó.
A pengékhez hasonlóan a japánok a hangszeriparban is megvetették a lábukat. Például különösen a metálzenészek körében hatalmas népszerűségnek örvendhet az ESP gitármárka. A cég hangszereit olyan zenekarok használják, mint a Slipknot, a Slayer, a Melechesh, az Amorphis, az Emperor vagy a Mayhem, csak mint néhány kiragadott példa a sokból.
Hogy mennyire komoly is ez a dolog, jól mutatja, hogy egyes modellek közül egy-egy gitár jóval több mint egymillió forintba kerül. Erre találta fel a cég az LTD fiókmárkát, ami valamivel gyengébb minőséget képvisel, de egy amatőr zenésznek is elérhető áron van.
A zeneipari termékek itthoni ismertsége mellett remélhetőleg a hazai közönség is többet láthat majd a japán kemény zenéből. Mindjárt szerencsés fejlemény, hogy ha valaki a Hanabie. mostani fellépését elmulasztotta volna, hamarosan pótolhatja, lévén a zenekar november 23-án újra Budapesten játszik.
Nyitókép forrása: HVG / Csepregi Máté