Már mindenki tudja, aki nem akarja nem tudni, hogy a Fidesz egykoron pont az ellenkezője volt a mostaninak. Soros-faló helyett Soros-nyaló. És az ő helye a demokratikus ellenzék oldalán magától értetődött. De azt nem tudjuk, hogy akik most a demokratikus ellenzék részeként tartatják magukat nyilván, hová alakulnak a jövőben. Milyen nyalóból lesz milyen faló, milyen falóból lesz milyen nyaló. Hiszen most már látjuk, hogy akik a legkeményebben álltak a nyugatos polgári demokrácia és Soros György mellett, azok is állhatnak a legkeményebben velük szemben.

1989-ben, amikor Orbán a CEU mostani rektorhelyettesével álmodozott Soros-pénzen Oxfordban egy budapesti CEU-ról, a Népszabadság hűvösen idézte „egy amerikai bevándorló” Magyarországnak szánt „receptjét” az International Herald Tribune-ból. Egyebek között ezt: „'A Fideszt fogjuk támogatni, azt az ifjúsági szervezetet, amely az ország legfontosabb alternatív csoportjává vált' — mondta Soros úr, aki a szervezetet védőbástyának tartja arra az esetre, hogyha a párt és a kormány bármilyen engedményt vissza akarna vonni. A Fidesz részben egy korábbi, Soros-alapítványi segítségnek köszönheti létét. Ezt Magyarország három vezető oktatási intézményének munkatársai kapták.”

A Fidesz az önmagáról kiadott 1992-es kötetbe beleszerkesztette az 1991 októberében Soros Györggyel készített interjút, melyben „az amerikai bevándorló” azt nyilatkozta, hogy azért távolságtartó a viszonya a magyar kormánnyal, mert Antall József azt hiszi, hogy anyagilag támogatja az ellenzéket. S bár „ennek a feltételezésnek nincs semmi alapja”, kiderül, hogy még lehet: „Nem is rejtem véka alá, hogy én eszmeileg a Fidesszel szimpatizálok. Tény, hogy a Soros-alapítványnak is szerepe van e tehetséges fiatal politikusgárda kinevelődésében. Én őket tartom a jövő ígéretének, és politikai értelemben a legéletképesebb gárdának. S ha úgy döntenék, hogy anyagilag is támogatom a Fideszt mint pártot, ezt nyilvánosan fogom tenni, s nem suba alatt.”

A mostani Soros-bashing eszmei mondanivalóját legszebben az Orbán Viktort 1990-ben a Ferencvárosban (legnagyobb bánatomra) legyőző Zacsek Gyula MDF-es képviselő foglalta össze az MDF alelnökének, Csurka Istvánnak a lapjában 1992 őszén „Termeszek rágják a nemzetet, avagy gondolatok a Soros-kurzusról, és a Soros-birodalomról” címmel. Ennek az volt a lényege, hogy liberális-kozmopolita-kommunista töltetű támadás folyik Soros vezérletével a magyar nemzet és annak hivatott vezetője, a magyar kormány ellen. Ezen támadás részeként pedig Soros terveinek középpontjában áll Orbán Viktor finanszírozása. „Kifejezetten felháborítónak tartom, ami Soros Györgyről napvilágot látott, ez szerintem a civilizált dolgok keretein túl van. Az MDF-en belül alapvetően sürgősen öntisztulásra van szükség.” Ezt nyilatkozta akkor Szájer József a Népszavának. Amikor Hanák Péter a Zacsek-dolgozat kapcsán észrevételezte, hogy korábban hálásan elfogadták Soros támogatását azok, akik most gyalázzák, Zacsek erre igen figyelemreméltó választ adott, amely eléggé időt álló ahhoz, hogy a Fidesz a jelenben is hasznosíthassa. Zacsek szerint ugyanis éppen ez a lényege a termesz hadviselésnek: „Olyan harcmodorról van szó, amire akkor ébred rá az üveggyönggyel elkápráztatott ellenfél, amikor a termesz már szétrágta otthonát és az összedőlt.”

Akik akkor Zacseket látták igazmondó hősnek, most Orbánt látják annak.

A történelemben a 180 fokos fordulatok nem ritkák, föl kell rájuk készülni. Ezek egyik kézenfekvő oka a hatalomváltással létrejövő érdekváltás. Ellenzékben az a jó, ha a hatalomgyakorlókat minél nagyobb mértékben korlátozzák, az ellenzék lehetőségeit minél nagyobb mértékben bővítik az emberi jogok, demokratikus normák, fékek és ellensúlyok. A hatalomgyakorlóknak meg az ellenkezője a jó. Nem kell demokratának lenni ahhoz, hogy valaki hatalmon kívül demokráciát akarjon.

Rákosi Mátyás 1943-ban, amikor még nem csupán hatalmon, de országon kívül is volt, ezt írta a Moszkvában megjelenő Igaz szóban: A demokrácia elengedhetetlen feltétele, hogy a magyar nép minden rétege szabadon szólhasson, szabadon mondhassa ki véleményét. Minden cenzúrától és ügyészi, rendőri beavatkozástól mentes, teljesen szabad sajtó nélkül nincs demokrácia.”

A szerző a Tanácsköztársaság idején a hatalom gyakorlói közé tartozott, és az emigrációban a sztálini Szovjetuniót szolgálta. A sajtószabadság minimumát sem tűrő rendszereket. Tájékozatlan katonák és hadifoglyok esetleg hihették, hogy nem lesz sajtódiktatúra, ha rajta múlik, politikusok biztosak lehettek az ellenkezőjében.

A kilencvenes évek elején senki nem tudhatta, miként gyakorolná a hatalmat a Fidesz, ha gyakorolhatná. Ma már sokakról tudjuk, miként gyakorolták a hatalmat, amikor gyakorolták, de vannak a demokratikus ellenzékként számon tartott tömbben olyan pártok is, amelyekről még nem tudjuk.

Nincs a demokráciának olyan elvi és gyakorlati ellensége, aki ne lenne szituatív demokrata, amikor és ameddig a demokratikus követelések az érdekeivel egybeesnek. Vannak, akik a Jobbikról sem hiszik el, hogy úgy gyakorolná, ha gyakorolhatná, a hatalmat országosan, ahogy a polgármestere, Toroczkai László gyakorolja Ásotthalmon. Holott, miként Rákosi Mátyás, Vona Gábor sem titkolja, hanem írásműveiben kifejti a demokráciát megvető nézeteit: „A jelenkori világ számára az a cél, hogy a politikai élet az ilyen inkompetensek, az ilyen lesüllyedtek választásán alapuljon. A modern demokráciák legkisebb alapegysége tehát nem az ember, hanem annak lesüllyedt torzója, a tömeglény, a mi terminológiánkkal élve a stupid.” (Magyar Hüperion, 2013/1.) Igazán stupidnak kell lenni ahhoz, hogy valaki a demokratikus ellenzék részeként tekintsen a Jobbikra.

De ha nem akarjuk a demokratikus ellenzéket üres halmaznak tekinteni, akkor bele kell értenünk olyan ellenzéki pártokat, amelyek, illetve amelyek politikusi garnitúrája gyakorolt már kormányzati hatalmat. Kormányzásuk éveiben a demokratikus Magyar Köztársaság működött, nem dőlt össze, de nem is maradt sértetlen. A végtelenbe nyúlna ez a publicisztika és sok gyakran emlegetett példával untatná az olvasót, ha fölsorolná, mi minden ébreszthet kételyt a jelenlegi ellenzék pártjainak következetes demokratikus elkötelezettségét illetően. Ezért csak egyetlen, ritkábban emlegetett dologra emlékeztetnék. Arra, hogy Magyarországon valamennyi párt, mely több-kevesebb önkormányzati hatalomhoz jutott, sajtódiktatúrát gyakorolt. Magyarországon a 2010 előtti évtizedekben is sajtódiktatúra volt. Sok-sok helyi sajtódiktatúra. Számottevő párt ezek gyakorlásából ki nem maradt.

2008-ban március 15-e, a sajtószabadság ünnepe előtt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége ünneprontó nyilatkozatot adott ki, amelyben a többi között ez állt: „Az országban sok száz helyi lap, rádió és televízióállomás működik, döntő többségükben közpénzen. A nyilvánosság hatalmi manipulálása ebben a szférában a közszolgálati rádiót és televíziót érintő kísérleteknél lényegesen durvább és gátlástalanabb, mert míg azok ellenállásba is ütköző kísérletek, a helyi lapok, rádiók, televíziók és újabban internetes portálok – ma már tudomásul vett gyakorlatként – többnyire az önkormányzati testületek túlsúlyos oldalának, jellemzően a polgármesternek alárendelt propagandaeszközök. Ennek demonstratív megnyilvánulása az is, hogy az önkormányzati választások után az új színezetű testületek, a párthovatartozásukat tekintve új polgármesterek egyik első dolga a helyi szerkesztőség, illetve szerkesztőségek feldúlása, lefejezése, a nekik nem tetsző munkatársi gárda szélnek eresztése vagy 'átprogramozása'. A rendszerváltás óta minden helyi választás után több száz újságírót, szerkesztőt bocsátanak el tisztán politikainak tekinthető okokból.” A nyilatkozatot szenvedélyes cikkel nyomatékosította a Népszabadság 2008. március 13-i számában a MÚOSZ akkori elnöke, Eötvös Pál, amelyben sok egyéb tényező mellett ezzel magyarázta, miért nem tiltakoznak tömegesen, hangosan és öntudatosan a kirúgott kollégák: „jelentős részük... emlékszik még rá, hogy esetleg maga is hasonló előzmények után került a megelőző ciklusban, ciklusokban szerkesztői-újságírói munkakörbe, s tudja, hogyne tudná: az általa irányított helyi médium az előző önkormányzat szekértolója, az előző polgármester szócsöve volt, így aztán maga is érzi, hogy nincs se közéleti ereje, se morális alapja tiltakozásának. Eltávolítását, az új szekértoló, szócső megjelenését törvényszerűnek, már-már rendjén valónak fogadja el. És ez utóbbi vezet el a valódi mélységekig, ahol a kör bezárulni látszik”. Bod Tamás két héttel később szépen levezette, hogy a helyi sajtó egész nyomorúsága fönnmarad, amíg döntően az önkormányzatok és nem gazdaságilag az önkormányzatoktól független magántulajdonosok kezében van.

Kérdezze meg valaki az önmagukat a demokratikus ellenzékhez soroló pártokat, hajlandók-e azokban az önkormányzatokban, amelyekben benne vannak, föllépni annak érdekében, hogy az önkormányzat vonuljon ki a helyi médiából. Jó teszt lenne.

Öngyilkos pragmatizmus együttműködni automatikusan mindenkivel, akinek az aktuális érdekei a mieinkhez hasonlítanak. Öngyilkos finnyásság fölmondani az együttműködést mindenkivel, aki súlyosan sértett fontos demokratikus normákat. Erre egyébként is csak olyan törpepártok vindikálhatnának maguknak politikai alapot, amelyeknek még nem állt módjukban kormányozni vagy önkormányozni.

De nem készül felelősen a kormányzásra és a demokrácia újjáépítésére az a párt, amely nem veszi számba, nem elemzi a háttérben az erre alkalmas szakértőivel, hogy a múltjuk és jelenbéli törekvéseik alapján kiktől mire számíthat. És mire – önmagától. Egyes részeitől. A demokrácia újjáépítése veszélyes munka. Diktatúraveszély van benne, kivált, ha nem végelgyengülésben kimúlt diktatúra után, hanem erős ellenzékkel szemben kell újjáépíteni. Ez dialektikus ellentmondás. A dialektika pedig a valóság megragadásának nélkülözhetetlen eszköze.

A demokrácia újjáépítésének és fenntartásának a normái nem eshetnek teljesen egybe. Nem lehet a demokrácia felbomlasztóitól ránk maradt intézményeket, személyeket, pozíciókat, törvényeket, médiumokat stb., stb. úgy kezelni, mintha egy demokratikus rendszer részei lennének. A rendszerváltás állapota rendkívüli állapot. Nagy kísértés a visszaélésre. Minden demokráciaellenes késztetés igazolására. Mindenkinek mindenre gondosan fel kellene készülnie. De attól tartok, senki nem készül föl semmire. Mindenki úgy van vele, először győzzünk, utána majd meglátjuk. Utána pedig azt fogják meglátni, hogy nem látnak semmit, amit előre látniuk kellett volna.