Révész Sándor
Révész Sándor

Az egyetlen reálisnak látszó út: rendszerváltó kiegyezés egy ellehetetlenülő hatalommal.

Ha nagyon nem tetszik a rendszer, akkor ez a nagyon-nem-tetszés uralja a figyelmünket, érzelmeinket, gondolatainkat. Kevés jut belőlük az azutánra. Holott mindig kiderül, hogy az az azután, az átmenet, a rendszerépítés, avagy -újjáépítés mennyire bonyolult és veszélyes dolog. Hirtelen előáll egy csomó kínos dilemma, amelyről rögvest tudjuk, miután előálltak, mennyire jó lett volna többet töprengeni rajtuk, mielőtt előálltak volna.

Ama azután háromféleképpen érkezhet el. 1. Az adott jogi és intézményi kereteken belül, praktikusan választások által. 2. Az adott jogi és intézményi keretekből békés úton kitörve, a regnáló hatalom közreműködésével, a vele való megegyezés által. 3. Az adott jogi és intézményi hatalmat fölrúgó forradalommal, a regnáló hatalom ellenállásának leküzdésével.

1. Az első esetben bebizonyosodik, hogy a rendszer még nem távolodott el a parlamentáris demokráciától annyira, hogy ne lehetne a kormányt választások útján leváltani. Ez azt jelenti, hogy a jogi és intézményi állapot nem minősíthető teljes egészében illegitimnek. Ha az új kormányzó többség esetleg nem is vélekedne így, a parlamentáris demokráciák nemzetközi szövetségei és intézményei, a demokratikus Magyar Köztársaság léte és minősége szempontjából legfontosabb referenciacsoportok biztosan így fogják értékelni a helyzetet. Ha az új kormányzó többség nem akar velük olyan destruktív viszonyban állni, mint a régi állt, akkor nem léphet túl a hatályos törvényeken. Akkor csak a hatályos törvények által megszabott feltételekkel alkothat és módosíthat alkotmányt, törvényeket, válthat le, nevezhet ki, vonhat felelősségre embereket. Ahhoz, hogy a parlamentáris demokrácia rendjét helyre állítsák, minősített többség kell. Minimum kétharmados. De az is csak arra elég, hogy olyan korlátlanul éljenek a kétharmados többséggel, ahogy azzal az előző többség élt, és ahogy azt ellenzékben elítélték. Ezt a kétharmados többségből lett ellenzék föltétlenül ki fogja használni az új többség hitelének rombolására. Igazából be kellene építeni (vissza kellene építeni) az alkotmányozási folyamatba azokat az erősebb korlátokat, amelyeket az ellenzék hiányolt a Köztársaság alkotmányát helyettesítő iromány esetében.

A fair választásokat kizáró jelenlegi választási törvény és médiaviszonyok, a pártok anyagi lehetőségeiben meglévő irdatlan különbségek ellenére kellene hatalmas többséget szereznie ─ nem a jelenlegi ellenzék egészének, hanem a parlamentáris demokrácia iránt elkötelezett és közös kormányzásra, törvényalkotásra alkalmas részének. Miközben az ilyen politikai földcsuszamlás lehetőségét jelző közvélemény-kutatási eredményekre a regnáló hatalom a politikai versenyt még jobban eltorzító lépésekkel reagálhat.

Ráadásul olyan minősített többség nincs is, amely a visszamenőleges hatályú törvénykezést legitimálná, például a kinevezések és azok időtartama tekintetében. Ha a jelenlegi kinevezettek a helyükön maradnak, megbéníthatják a kormányt, és fenntartanák a Fidesz egyeduralmát a közmédiában, miközben a Fidesz magántulajdonban lévő médiabirodalma amúgy is érinthetetlen lenne tulajdonjogi szempontból ─ hisz a tulajdonbiztonság elsőrendű érdekünk ─, csak persze egészen mások lennének a működési feltételei a tetemes mennyiségű állami hirdetés híján. A kétes eszközökkel megtisztított pozíciókat aligha lehetne az ellenzék által is elfogadott és hitelesnek elismert emberekkel feltölteni. Az ilyen helyek többségét valószínűleg, ha akarnák, sem tudnák a kormányzó pártok nem nékik elkötelezett emberekkel betölteni. Az új kormányt megbénító régi káderekkel pedig a fékek és ellensúlyok jelentős része is eltűnne.

A parlamentáris demokrácia leépített részéből nagyjából csak azokat a részeket lehetne legitim módon, a parlamentáris demokrácia normáinak megfelelően visszaépíteni, amelyek az ellenzék jogait, jogosítványait erősítik, a kormány és a kormánytöbbség cselekvési lehetőségeit csökkentik, mert ebben az ellenzék is érdekelt lenne, ezekhez a lépésekhez tehát jobb eséllyel lehetne a támogatásukat elnyerni.

Ahhoz, hogy az adott feltételek mellett a parlamentáris demokrácia helyreállításához szükséges hatalmas többség előálljon, a jelenlegi, nagyon erősen összecementezett kormánytöbbségnek szét kell esnie, a választótáborának össze kell omlania, tehát egészen rendkívüli ─ rendkívül rossz ─ viszonyoknak kell előállniuk. Ha viszont ilyenek előállnak, akkor már nagyon közel kerülünk a második lehetőséghez. A harmadik lehetőséget szeretném pusztán elvinek tekinteni Magyarországon, ahol hál' Istennek nincsenek jelentős számban magánkézben komolyabb fegyverek, és a hatalommal szembeni fellépésre kész fegyveres erők sincsenek. Nagyon remélem, hogy a következő rendszerváltás után kormányzó miniszterelnök is ránk olvashatja majd, hogy nem tetszettünk forradalmat csinálni. A heves és tömeges demonstrációkat nem sorolom a harmadik lehetőséghez, mert ezek önmagukban csak az ellehetetlenülését elismerő kormányzó hatalom közreműködésével, valamilyen megállapodáson keresztül, vértelen hatalomátadással érhetnek célt.

2. Ha már amúgy sincs rá lehetőség, hogy a mélyebb válság bekövetkezése előtt létrejöjjön a parlamentáris demokrácia helyreállításához szükséges méretű és legitimitású kormány- és rendszerváltó többség, akkor jobbnak tűnik ez a második lehetőség. A rendszerváltó kiegyezés egy ellehetetlenülő hatalommal. Az állampárti diktatúrának is így lett vége. Egy ilyen kiegyezésbe bele lehetne foglalni mindazt, amit kormányváltó választások után, a bukott erőkkel az ellenzékben nemigen lehetne végrehajtani. Nyilván nehezen, nem is tökéletesen és nem is mindenre kiterjedően, de meg lehetne állapodni valamilyen ideiglenes, minimalista alkotmányban, új kinevezési rendben, pártkatonák visszahívásában, szélesebb körben elfogadható személyek kinevezésében, fair választási rendszerben stb.

Gondoljuk meg, mik voltak a rendszerváltó kiegyezés feltételei a nyolcvanas évek végén:

─ A diktatúra mögül ellépett az a külső hatalom, amely azt kötelezővé tette és fenntartotta. Orbán Viktor rendszerét senki nem tette kötelezővé, azt gazdaságilag az EU finanszírozza, politikailag senki. Az EU pedig a legkevésbé sem ragaszkodik hozzá, éppen ellenkezőleg, a rendszerváltásban, a demokratikus Magyar Köztársaság helyreállításában érdekelt. Az 1989 előtti hét évtizedben a magyarországi "illiberális" rendszereket "illiberális" hatalmak tartották fenn, melyek a fennmaradásában voltak érdekeltek. Orbán rendszere nyilván ingatagabb, mert a fenntartója a bukásában érdekelt, és annak a rendszernek a támogatása állt a szándékában, amelyet Orbán felszámolt. Ez az uniós intézmények nehézkessége által létrejött rendellenes történelmi állapot nyilván nem lehet nagyon tartós. Másik finanszírozóval nem nagyon kell számolni, mert Oroszországnak csak az EU bomlasztására alkalmas, jelentős erők pénzelése éri meg, Kínát pedig csak az EU belső magjában koncentrálódó üzleti lehetőségek érdeklik. Kína részéről Orbán csak mosolyra számíthat, ami ingyen van, Oroszország pedig csak lefizetni hagyja magát Magyarország gazdasági erejét fölemésztő üzletekkel.

─  Ellehetetlenült az állampárti diktatúra gazdasági rendszere. Orbáné is el fog, a protekcionista fejlesztési diktatúrák a természeti javak végtelen bőségét nem élvező országokban mindig felemésztik erőforrásaikat és elbuknak, ellenpéldáról nem tudunk.

─ A kommunista állampártból kiveszett a hit, az ideológiai elkötelezettség, elenyészett a jövőkép, ilyesféle kötőerő tehát már nem volt. A Fidesz hatalmi érdekeinek megfelelően mindenféle ideológiát magára tudott húzni, le tudott váltani, minden hitet ki tudott használni és el tudott vetni, hatalmának maximalizálásán kívül jövőképe nem volt, és akiknek volt a kezdetekben hitük, ideológiájuk és jövőképük, azoktól Orbán pártja már több mint két évtizede megszabadult.

─ Az állampárti hatalom gyakorlóit éppúgy vonzotta a nyugati életszínvonal, mint alattvalóikat és ellenlábasaikat. Annak közelítését a rendszerváltástól éppúgy remélték, és az általuk fenntartott "illiberális", piacellenes gazdasági rendszertől éppúgy nem remélhették, mint az ellenzék, amellyel kiegyeztek. Ezt a Fidesz egoizmusra, hedonizmusra és gátlástalanságra nevelt káderállománya és klientúrája is át fogja látni.

─ Az állampárti diktatúra személyzetének, menedzsereinek nem kellett attól tartaniuk, hogy az új rendszerben az életlehetőségeik beszűkülnek, inkább azt remélhették, hogy új lehetőségek nyílnak meg előttük. Kihasználhatják kapcsolataikat, exkluzív információikat, terepismeretüket, beágyazottságukat; a váltás anyagilag nem lesz számukra előnytelen, megvetéstől és megtorlástól, kivált hosszabb távon nem kell tartaniuk, a szabadságjogok érvényesülése számukra is lehetővé teszi a közéletben és a politikai versenyben való további jelenlétet, ha azt igénylik. És ez valóban így is volt. A diktatúra fenntartói nem jártak rosszul a rendszerváltással, mi több, sokkal jobban jártak vele, mint a diktatúrájuk ellen küzdő demokraták.

Tartok tőle, hogy ez lesz az ár, amit a haza békéjért, jólétéért és jövőjéért meg kell adni. És remélem, hogy csak ez lesz.