Balavány György
Balavány György

Nem most, hanem már régen. Illene végre odafigyelni rá.

Annyira hangsúlyozza a hatalom a keresztényi elkötelezettségét, mintha valaki ott hátul az súgta volna: „gyerekek, kapcsoljunk mélyáhítatba, nagy itt a vallásos tömeg, jól jöhet ez még politikailag”. Matolcsy György a rokonainak nyújtott juttatásokat firtató kérdésre közli, hogy hívőként több mint hétmilliárd rokona van – a cégéres tolvaj kérkedik a hitével, hát gratulálok.

Aradszki András a KDNP részéről elmondja, hogy Soros György a Sátán szolgálatában áll, ám a rózsafüzér meg fogja védeni tőle a keresztény Európát. (Soros vonyítva menekül, nyilván.)  És ha valaki még mindig azon pampog, hogy a keresztényi elvek dacára a magyar kormány szívtelenül bánik háború és/vagy ínség elől menekülő emberekkel, annak mostantól annyit fognak mondani: Hungary Helps.

Ezen a néven ugyanis saját, külön bejáratú állami programunk van a (főleg keresztény) szenvedők megsegítésére. No nem itt, ahol konkrétan segítséget kérnek (pár száz kivétel van), és a nemzetközi jog értelmében is kutyakötelességünk lenne megtenni a magunkét. Hanem ott, a krízisövezetben, adományokkal, építkezésekkel, ilyesmivel. De nézzük meg, mit mond erről a legilletékesebb, vagyis Jézus Krisztus.

No, ki az én felebarátom?

Az e kérdésben méltán legtöbbet citált bibliai szakasz az irgalmas szamaritánusról szóló példázat. Legyen ez a mai szentlecke, jó?

 

...Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: „De ki a felebarátom?” Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: „Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.” (Lukács 10, 25-37. A Magyar Bibliatársulat fordítása)

A törvénytudó a kor vallásos szaktekintélye, séróból vágja a bibliai etikát. Gondolta, megszorongatja kissé a názáreti csodarabbit, akit meglehetősen gyűlölt az akkori, hagyományokba merevedett, a hatalommal szövetkező, korrupt és lelkileg kiüresedett egyház. A törvénytudó egyenesen az örök élet titkát tudakolja. Jézus tipikus visszakérdezéssel válaszol; tisztázza, mi is a törvény lényege, a helyes válaszért kioszt egy jutalompontot, és odabiggyeszti a rabbi jó tanácsát: tedd ezt, és élni fogsz.

De az okosember nem áll le, csak úgy liheg a pofonért. Nehogy ez ilyen egyszerű legyen, ugyebár. Oké, szeretni a felebarátomat, mint önmagamat, de ki az én felebarátom? „Igazolni akarta magát” jegyzi meg itt Lukács, a kitűnő riporter. A törvénytudó ki akar bújni a törvény alól. A felebarát a közgondolkodásban az, aki megérdemli, hogy segítsek rajta. Akivel kapcsolatban a segítés win-win helyzet. Bárki lehet, de azért nem akárki. Jó ember legyen, pedigrés, tiszta, szorgalmas egyháztag – tartozzon a köreimhez, és akkor az ő megsegítésével közvetve önmagamat is segítem.

És Jézus erre mond egy iszonyú botrányosat.

Pap is, lévita is megy a levesbe

A félholtra vert ember Jeruzsálem–Jerikó viszonylatban, teljesen kóser útvonalon közlekedett, viszont sok rabló akadt arrafelé. Egyes kortörténeti források szerint gyakori volt a trükk, hogy a haramiák segítségre szoruló embernek álcázták magukat, így késztetve megállásra az utazót. Erre nincs bibliai adat, de arra számos, hogy  a balszerencsében a közgondolkozás gyakran látott a bűnök miatti isteni ítéletet (az áldozathibáztatás sem új a nap alatt). Mindenesetre arra megy egy pap, és nem csak elmulasztja segítségnyújtást, nagy ívben ki is kerüli a rászorulót.

Véres lehetett az az ember, és a vér végképp nem kóser, a papnak meg dolga van.

Az, hogy az örök élet kontextusában elhangzó történetben ez a pap az irgalmatlanság példája, aki tehát érdemtelen az üdvösségre, már nyilván morajt okoz a tömegben – de a názáreti folytatja. Egy lévita tűnik fel az úton. A léviták mászerből (mondjuk úgy, közpénzből) élő segédpapok, kiemelt státuszt élveznek a vallási életben. Na, ez kiérdemli vajon az örök életet?  Hoppá, úgy kikerüli a bajba jutott embert, mint Erdő Péter a riporteri kérdést. Jézus példázatában a lévita is megy a levesbe.

Borzolhatók még az idegek? Hogyne, a názáreti mestertrollnak ez nem probléma.

A szentély népe szemében a szamaritánusok megvetett népcsoportnak, eretneknek számítottak. Jó vallásos ember szóba nem áll egy szamaritánussal. A helyes cselekvés példájának pont egy szamaritánust találni nyers provokáció; azt állítani,  hogy ő lesz méltó az üdvösségre, vallásgyalázás. Akkoriban az ilyesmiért komolyan fontolóra vették a kövezést; épp csak sorosozni nem kezdtek vadul, mert odáig még nem fejlődött a civilizáció.

Csak azt ne mondjátok, hogy keresztények vagytok!

A szamaritánusnak fogalma sincs, ki az a tehetetlen, véres  húskupac ott az út szélén. Nem tudja, milyen a származása, a vagyoni helyzete, van-e fertőző betegsége, milyenek a vallási nézetei és az erkölcsei, az iratai rendben vannak-e. Azt sem tudja, hogy sikerrel jár-e majd a mentőakció. Csak azt látja, hogy ez az ember bajban van, és amikor ezt látja, Jézus szavai szerint megszánja. Elsősegélyt nyújt, fölnyalábolja, nem törődve azzal, hogy összekeni magát –  ráteszi a saját állatára (amihez neki le kell szállnia), elviszi egy fogadóba, pénzt költ rá, még adósságot is vállal, hogy segítsen.

Ki cselekedett Isten szerint való módon, kérdezi Jézus a megkövült főokost. Az pedig ki nem mondaná, hogy „a szamaritánus”, inkább így felel : „az, aki irgalmas volt”.

Kedves mai törvénytudók, papok, léviták és egyéb potentátok – ha ez a történet nem tetszik, olvassátok, kérlek, a Hegyi beszédet. (A Máté evangéliuma 5. részénél kezdődik.) Világos ott is Jézus szavaiból, hogy aki csak a sajátjait szereti, az még nem csinált semmit. A Biblia Jézusra nem csupán arra hív, hogy azt szeressétek, akit könnyű.

Lehet a furmányos irgalmatlanságot, amit műveltek, észszerűségnek meg önérdeknek mondani. Nevezzétek, ahogy akarjátok, tényleg. Csak azt az egyet tegyétek meg végre, hogy nem nevezitek kereszténynek. Mert a keresztény azt jelenti, hogy krisztusi, ő pedig mindig a tőle elkülönbözőért cselekedett, nemcsak kockázatot vállalva, de az életét adva érte. Az egészséges a betegért, az ártatlan a bűnösért, az Isten az emberért.

Menj el, mondja a mester, és „te is hasonlóképp cselekedj”.

(Amúgy pedig halkan és szomorúan jegyzem meg, hogy számos keresztény menekültet toloncolunk vissza a földi pokolba. De ez egy másik történet, legközelebb elmesélem.)