A legitimációs kérdésről

Tapasztalataim szerint sokan értik, hogy már nincs jogállam, és hogy nem attól demokrácia egy ország, ha létezik olyan választói eloszlás, amely mellett leváltható az uralkodó elit. Hiszen ilyen valójában mindig létezik, és mégsem demokrácia minden ország. Sokan vannak hazánkban, akiket elért az elnyomás. Van, akit a kockásinges tüntetések után pont másfél évvel kirúgott iskolaigazgatóként; van, akit magánnyugdíjpénztári megtakarításaitól megfosztott munkavállalóként; van, akit fenyegetett ügyészként, bíróként, civil aktivistaként, munkásként és van, akit mondjuk jobboldali érzelmű CEU-s oktatóként.

Hont András: Utolsó szavak a választási bojkott ügyében

A Fidesz választáson nem győzhető le, de ez nem jelenti azt, hogy a kormánypárt által az országra erőltetett rendszerre nem adhatnának az ellenzéki pártok megfelelő politikai választ. Az Állami Számvevőszék ugyanis nagy szívességet tett azoknak, akik nem kívánják Orbán Viktor színházában játszani az alabárdos szerepét. Domokos Lászlóék ugyanis okot adtak a választás bojkottjára.

Ugyanakkor az ellenzéki érzelmű választók körében rengetegen vannak, akik ugyan rossznak, szabadságkorlátozónak, megfélemlítőnek és korruptnak látják az orbáni illiberális rezsimet, de ugyanők azt is érzik, hogy mindez nyilván nem diktatúra. Sok, nálam okosabb ember leírta már, hogy a nyugatias, felzárkózó, liberális demokrata pálya és az illiberális lecsúszás között folyamatos az átmenetet. A határok újra és újra odébb mennek, és újabb és újabb dolgokhoz szokunk hozzá mint szükségszerű dologhoz. Ajánlom mindenkinek, hogy egy reggel úgy nyissa meg kedvenc hírportálját, hogy a belpolitika-rovat címeit csak kísérletképp olyan aggyal próbálja elolvasni, mintha nem ma, hanem 2010 őszén volna. Messze-messze kitolódtak saját tűréshatáraink.

Ennek pedig az a következménye, hogy nem tekintik illegitimnek a választók, még az ellenzékiek sem teljességgel a szabadságkorlátozó és elnyomó Orbán-rezsimet. Látják és értik a bajokat, zavarja is őket, szabadulni is akarnak tőle, de feszíti őket a fokozatos romlás okozta zavar.

Ennek következménye, hogy sokan inkább büntetnék, tiszta meggyőződésű, kockázatot vállalni képes ellenzéki szavazókként is az ellenzéki pártok kollektív bojkottját. Lenne persze sok polgár, aki egy egyértelmű és egységes ellenzéki kiállás után a korábbiakhoz képest új felismerésekre jutna. De lennének olyanok is, akik megrettenve az erőszak perspektívájától, félve az intézményen kívüli megoldástól, nem tekintenék jó megoldásnak a bojkottot.

Egy helyénvaló zsarolási kísérlet kudarcáról

Megadatott nekem másfél éve, hogy sok-sok ellenzéki erőt felölelő körben ülhessek Hadházy Ákos (LMP) kiváló kezdeményezésére a választási rendszer megváltoztatása ügyében. Az őszinte és tisztességes szándék ellenzéki egységet akart kovácsolni, amit az Együtt mint arányos választási koncepcióval rendelkező párt az első pillanattól támogatott. A tárgyalás során a bojkott lehetősége is előkerült, de az egész folyamat azért szenvedett végül kudarcot, mert világossá vált: vannak olyan pártok, amelyek számára a létezés esélye, az elkülönülés lehetősége fontosabb, mint egy kulcskérdésben a széles és zsarolni képes ellenzéki együttműködés. A választási rendszert módosítani akaró kemény kiállás és bojkottra is utaló politikai kezdeményezés végül nem az LMP és nem az Együtt miatt nem jött létre.

Ennek kapcsán én azt tanultam meg, hogy ugyanazon pártok, amelyek képtelennek mutatkoznak (sajnos 2018-ban is) arra, hogy minden egyéni választókerületben koordinált módon, egy-egy ellenzéki jelöltet állítsanak, azok a pártok egyesek önérdeke miatt képtelenek arra is, hogy közös bojkottfenyegetéssel nyomják a falhoz a Fideszt. Ráadásul előbbi már rövid távon is kölcsönös előnyökkel járó kezdeményezés volna (win-win), utóbbi pedig mindenképpen vesztességgel és sok kockázattal járó, a megigazulást maximum csak középtávon lehetővé tevő – de az előbbi sem sikerül.

Ráadásul a bojkott inkább leszoktatná a választókat a részvételről, a politikai aktivitásról, ami nem egy könnyen megfordítható folyamat.

A nemzetközi közösségről

Hont Andrást naivitással nem merném vádolni. Mégis, most kénytelen vagyok azt mondani, hogy a nemzetközi közösség szerepét érintően inkább naiv volt, amikor cikkében azt írta, hogy egy bojkott után hazánk külföldi partnerei akár mentorálnák is egy új kezdet kialakulását.

Szerintem nem így működik ma a világ. A szilárd tekintélyű vezető hatalom nélküli világrend, a saját európai vezető szerepétől inkább visszahúzódó Németország, a sok-sok szociális, ökológiai és gazdasági válsághelyzet mind azt mutatja számomra, hogy egy magyarországi konfliktus aktív megoldására nem volna érdemi figyelme a nemzetközi közösségnek. Multilaterális intézményeink vagy gyengék, vagy mandátum nélküliek, vagy pedig tagjaik szándékhiányának áldozatai. Bilaterális szövetségeseink számára pedig a minimális befektetőbiztonság, az emberhalál elkerülése ugyan fontos prioritások, de mindezek előtt sok-sok provokációra egyáltalán nem válaszkészek.

Azért sem hiszek a bojkottban, mert nemzetközi partnereink nem megoldani akarják velünk együtt ezt a helyzetet, hanem elfogadni, eltűrni képesek egy nélkülük kialakult új status quót. Teremteni akaró erőt várni tőlük naivitás. A maximum, ami nekünk juthat mindaddig, amíg nincs emberhalál és fegyverropogás, az a megfelelő feltételek fennállása esetén bekövetkező utólagos legitimálás.

Egy másik forgatókönyv

Erénye Hont András cikkének, hogy mentes az ellenzék kollektív és leegyszerűsítő megbélyegzésétől. Minden kritikára rászolgáltunk, nyilván, de erkölcsileg és politikailag is létezhetnek más utak, más próbálkozások arra, hogy a rendszer szolgáivá válás bűne nélkül, kollaborációba eséstől mentesen lehet mást gondolni helyesnek, mint a bojkottot.

A Fidesz választási rendszerében kétharmadot szereznie az ellenzéknek gyakorlatilag kizárt. Ennek tényét csak azok vitatják, akik hajlandóak figyelmen kívül hagyni egy évszázad hazai választásszociológiai tanulmányait. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy akár szélsőjobboldaltól mentes, többségi ellenzéki kormányt, akár pedig kisebbségbe szorított Fideszt igenis elő lehet állítani, még a mai elnyomó körülmények közepette is.

E lehetőségek szerintem egy másik, rendszerváltó útnak nyitnak utat. Hiszen azt alapvetésként kell elfogadnia mindenkinek, hogy illiberális szabadságkorlátozás után liberális demokráciát többségi társadalmi legitimáció birtokában nem úgy teremt az ember, ahogyan Boross Péter és Horn Gyula, avagy Horn Gyula és Orbán Viktor cserélgették az aktákat demokratikus kormányváltásaik idején egy-egy májusi reggelen. Büszke nemzeti programmá tett illiberalizmus után új kezdet, új rendszer, új köztársaság következik.

A forradalmi puskaropogás mindenképp elkerülendő alternatívája és a békés, jogfolytonos hatalomátadás között vannak más, köztes lehetőségek. A bojkott adós azzal a válasszal, hogy kamupártok ide, kollaboráns ellenzékiek oda, miként harcolná ki a tényleges hatalomváltást. Éppen ezért én legitim, békés és demokratikus módszerként ajánlom az alkotmányos forradalmat.

Parlamenti választáson kisebbségbe szorított Fidesz. A jogfolytonosság automatikus és azonnali megszakítása az illiberális elnyomókkal, és utána új rendszerváltás. Demokratizáló átmenetek esetében nem atombiztos szükségszerűség a jogfolytonosság mindenekfelett való tisztelete. Ha nincs jogállam, akkor a liberális demokrácia megteremtésének hívei számára is több eszköz adatik meg. Ha az ancien régime maga mondja magát illiberálisnak, akkor semmi kötelezettség nincs arra, hogy mindenben jogpozitivista, liberális demokrata módon járjon el az új rend.

A rendszerváltás híres és a maga módján bölcs mondása a „tetszettek volna forradalmat csinálni”. A békés átmenet elvárása volt a magyar társadalom egy részének, a nemzetközi közösségnek is, és szóltak legitim érvek a kontinuitás fenntartásában. Ennek okaira részben Hont András is utalt, de benne volt ebben a nyolcvanas évek lassú romlása és a vele párhuzamos nyitás is. De ekkor sok olyan jogszerűtlenség és igazságtalanság is történt, amelyek előre beépített okokként delegitimálták a harmadik köztársaságot. Legyen szó ügynökaktákról, legyen szó a korai privatizációs folyamat lopásainak visszacsinálhatatlanként való elfogadásáról, vagy legyen szó az új, szociális piacgazdaság jóléti és gazdasági modelljéről. E nem is feltétlenül szándékolt hibák azonban máig hatóan járatták le hazánkban a következmények viselésének, a nyílt társadalmi múltfeltárásnak, a tisztességesen versengő piacgazdaságnak, a polgári gyarapodásnak, a szegénység csökkentésének megoldásait.

A jogfolytonos és mindenben kitárgyalt átmenetnek sok eredménye is van, de ezekkel együtt járt sok mai probléma meggyökeresedése is.

Ezért kell és lehet alkotmányos forradalommal eltávolítani az Orbán-rezsimet. Arra kell világos tervvel és felhatalmazással bírva mandátumot kérni, hogy a mai ellenzék a Fideszt kisebbségbe szorítva rendszerváltást hirdessen, megszűntnek nyilváníthassa a népszuverenitás felhatalmazását bírva az illiberális szabadságkorlátozást. Ezek után néhány kulcsponton kell világos beavatkozás, majd pedig következhet egy új választás és egy új köztársaság megteremtése. A két lépés között megvalósuló igazságtétel előre meghirdetett. Nincs padlássöprés, nincs politikai üldözés, nincs kollektív megbélyegzés. Van azonban célzott államosítás Orbán strómanjait érintően, a bebetonozott néhány NER-tisztségviselő hivatali pozíciójának megszűntét ki kell mondani, és új választási rendszert kell kialakítani.

A folyamat minden pontján olyan rendszert kell teremteni, amely reprezentálja a kisebbségi Fidesz támogatóinak kulturális, politikai és intézményi érdekeit. Garanciákat kell adni jogaik megerősítésére, a fékek és egyensúlyok újrateremtésére, az Alkotmánybíróság jogköreinek helyreállítására, a Költségvetési Tanács ismételt megerősítésére és még sok-sok evidens lépésre. Bíróság helyett nem szabad ítélkezni, de a legitimáció nélküli illiberális elnyomás szimbolikus kulcsintézményei, kulcsintézkedései és kulcsemberei ellen fel kell lépni.

Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy Orbán majd nem fogadja el mindezt, majd forradalmat hirdet, és az amúgy így Orbán-függő magyar ellenzéki elit már előre az ő úgynevezett zsenialitásától félve fogadná mindezt remegő lábakkal. De a helyzet az, hogy teljesen legitim egy nem mindenben jogfolytonos rendszerváltás, amely politikai aktusként támaszkodik az egyértelmű választói felhatalmazásra, és teremt új rendszert.

A külföld szerepe

Végül itt kell visszatérni a Hont András által írt külföldi szerepvállalásra. Mivel nemzetközi partnereink is maximálisan tisztában vannak a magyar rezsim természetével, így nem fogják meglepve tapasztalni a rendszerváltás igényét. Ha a sokszínű ellenzék felelősen viselkedik, intézkedéseiben fókuszált és önmegtartóztató, akkor sokkal hamarabb van esélyünk arra, hogy nemzetközi partnereink legitimnek fogadják el az új status quót.

Kulcskérdés, hogy illiberális intézményrendszer helyett legyen liberális demokrácia; maffiaállam helyett legyen valóban hatékony korrupcióellenes intézményrendszer; a külföldi befektetések biztonságának folyamatos fenyegetése helyett stabilitás. Ennek együtt kell járnia a nemzeti érdekek kooperatív képviseletével nemzetközi partnereink és különösen az Európai Unió felé.

Orbán rendszere úgy nem fog megbukni, hogy a külföld illegitimnek nyilvánítja. De úgy igen, hogy egy nem erőszakos, de kemény és célzott új rendszerteremtést a külföld utólag legitimként fogad el. Ez szerintem sokkal reálisabb út a bojkottnál, és még 2018 tavaszán is teljességgel lehetséges.

Én ezért dolgozom.