Az elmúlt héten érdekes tanulmány jelent meg a társadalmak „elöregedés-állóságát” mérő un. Aging Society Index értékéről. (Goldman, P. et al.: Measuring how countries adapt to societal aging. PNAS, 2018. jan. 16.) A kutatás szerint hazánk, a vizsgált 18 OECD ország közül a növekvő elöregedéshez legkevésbé alkalmazkodni képes társadalom (lásd az alábbi táblázatot). Az előre lépés tehát valóban halaszthatatlan.

Ám eredményt csak a termékenységet és a halálozást befolyásoló tényezők mélyreható elemzése, majd ennek alapján az elkerülhetetlen társadalmi és gazdasági változások megvalósítása hozhat. Ennek tükrében aggodalmat keltő, hogy a magyar társadalom – és szűkebb régiónk - nem hajlandó szembenézni a probléma súlyosságával. Kelet-közép Európa ugyanis leszakadni látszik a világ népesség-növekedési versenyében.

Az elemzések szerint a 21. század végére a Föld régiói közül a miénk szenvedi el a legnagyobb népességcsökkenést. Térségünkben lesznek országok – Bulgária és Moldova – amelyek az évszázad végére elveszíthetik lakosságuk felét! Magyarország, a maga 62.5%-ra csökkenő népességével, a veszteséglista középmezőnyében található. 2060-ra a rendszerváltó országokban lesz a legmagasabb az eltartottság - az idős, inaktívak és a munkában levők – aránya. Minden ok megvan tehát az aggodalomra. A népesség gyarapodása ugyanis fontos tényezője a lendületes gazdasági növekedésnek. A fiatalok nagyobb aránya dinamikusabb fejlődést és jobb nyugdíjellátást ígér. A növekvő népesség emellett stabil kulturális alapot nyújt a nemzeti identitás megőrzéséhez. Érthető tehát, hogy mindenki törekszik – eleddig kevés sikerrel - a gyerekvállalási kedv felkeltésére, az elvándorlás csökkentésére, és a már kivándoroltak hazacsábítására.

Orbán Viktor – szokása szerint – kiadta a parancsot: töltsük meg a Kárpát-medencét magyarokkal. Előbb Lázár János harangozta be a 2060-ig szóló nemzeti demográfiai program létrehozását, majd a Családok Világkongresszusán maga Orbán lebbentette fel a fátylat a népesedéspolitikai program néhány részletéről. A lényeg: megállítandó a magyarság fogyását, 2030-ra 2,1 százalékra kell növelni a termékenységi rátát.

Tény: a népesség fogyása csak a születésszám növelésének és a halálozás csökkentésének összehangolt, hosszú távon következetesen folytatott és sok terület átfogó fejlesztésével állítható meg. Ám a Fidesz-kormány nyolcéves regnálásának tapasztalatai óvatosságra intenek. A gyakran elhangzó, és jól csengő ígéretekről rendre kiderül, hogy afféle placebo reformok: a cselekvés látszatát keltő akciók, amelyek azonban nem eredményeznek javulást a társadalmi körülményekben.

A demográfiai helyzettel kapcsolatban a Fidesz többször tett javulást vizionáló bejelentést: lám a születési kedv - visszaigazolva a Fidesz kormány iránti bizalmat – megnőtt. Ám rendre kiderült: elhamarkodottan jelezték a fordulatot. Most azonban a kormány - a Kárpát-medencei hegemónia délibábja által vezérelve - elérkezettnek látta az időt programot hirdetni. Vállalva a kockázatot, már most az indulásnál jelzem, hogy a program nem fog működni. Napvilágra kerülő részletei ugyanis egy széles körben elterjedt hiedelmet tükröznek: a közvetlen pénzügyi juttatás, az intézményi támogatás és az érintettek hiteleivel kapcsolatos könnyítések elegendő ösztönzést jelentenek. A kormány valahogy úgy képzeli el a családot, mint egy dobozt: ha felül bedobnak egy milliót, alul kipotyog néhány gyerek. Ám minden kutatás azt igazolja: pénzügyi ösztönzőkkel a születés-szám csak kismértékben növelhető.

A gyerekvállalás bonyolult tényezők által befolyásolt folyamat, amelyet alapvetően meghatároz a családokat, és főként a nőket körülvevő általános légkör. Rápillantva Európa népesedési térképére, kirajzolódik a 21. század legfontosabb tapasztalata: a fejlett világban ott születik több gyerek, ahol a nő szabadon dönthet a gyermekvállalásról, ahol nagyobb arányban dolgozhat, ahol a férfiak jelentősen segítenek otthon, és ahol a társadalmi légkör a nemek közötti egyenlőséget támogatja.

A valóságban azonban ma a magyar nők – kelet-európai sorstársaikhoz hasonlóan – a munkahelyi és az otthoni feladatokat egybeszámítva, több időt töltenek munkával, mint a férfiak. Nyugat-Európában, köszönhetően annak, hogy ott az „otthoni közteherviselés” fokozatosan elfogadott lett, a munkavégzés lényegében egyenlően oszlik meg. Magyarországon viszont, a többi kelet-közép európai országhoz hasonlóan, a háztartást a nők, a pénzkeresést meg a férfiak kötelességének tekintik. Ebből a szemszögből pedig érthetetlen: éppen ott magasabb a gyerekszám, ahol magasabb a női munkavállalás, és egyenlőbben oszlanak meg az otthoni terhek.

Úgy tűnik: a regnáló politika által terjeszteni kívánt tradicionális családmodell - a nőnek otthon a helye - a modern társadalmakban maga előidézője az alacsony termékenységnek! Az elmúlt években, a Fidesz-kormány büszkén vállalt akcióinak eredményeként, hazánk, még a macsóság korábbi szintjét is meghaladó irányba mozdult el. A hivatalos politika által sugallt és az államosított média által közvetített jelszó - a nő elsődleges hivatása a szülés – a valóságban gyermekvállalás-ellenes, ugyanis éppen, hogy gyengíti a gyerekvállalási kedvet! A születéseket befolyásoló tényezők mélyebb elemzése feltárta: a születésszám növelésének egyik leghatékonyabb eszköze a nők egyenlőségének, jogbiztonságának, munkahelyi és szociális biztonságának növelése.

Ha azonban a gender equality index vagy a gender gap index állapotjelzőket tekintjük, a magyar és kelet-európai nők hátrányos helyzetben vannak nyugat-európai társaikkal összevetve. Ez pedig - bár többnyire elhanyagolhatónak vélik – meghatározó tényezője az alacsony születési számnak. Hasonlóképpen hatást gyakorol egy ország demográfiai helyzetére a - többnyire nem tudatos - migrációs politika, amely a szülőképes korban levők kivándorlását befolyásolja. Magyarország esetén éppen azok körében magas az elvándorlás, akik életkoruknál és végzettségüknél fogva fontos szerepet vállalhatnak az utánpótlás biztosításában. A felmérések szerint a magyarok 35%-a foglalkozik az elvándorlás gondolatával, 19 százalékuk pedig úgy fogalmazott: már meg is hozta a döntést. Az ő megszülető gyermekeik majd valahol Nyugat-Európában javítják a statisztikát.

A születésszámot nagyban befolyásolja a képzettség és a termékenység közötti - fordított U alakú görbére emlékeztető - összefüggés. Magas a termékenység azoknál a csoportoknál, ahol a párok iskolai végzettsége a középiskolát sem éri el, akiknél a fogantatást a véletlen és az ösztönök vezérlik. Ám ők - miközben a kormány oktatási és foglalkoztatási politikája mobilitásra képtelenné teszi, és helyhez köti őket - nem lesznek képesek a 21. században versenyképes munkaerőt felnevelni. Ugyanakkor az átlagosnál magasabb a gyerekvállalási kedv az egyetemet végzetteknél, ahol a döntés a tudatos élet-tervezés része. A középiskolai végzettségűek gyerekvállalási hajlandósága ugyanakkor viszonylagosan alacsonyabb. Egészében tehát a hazai oktatási rendszer alapvetően „termékenység-ellenes”: sokakat a nyolc általános csapdájába zár, és oda zárja megszületett utódaikat is, míg a felsőfokú végzettségűeket elvándorlásra készteti.

Csak a kiszolgáltatottságot megszüntető és a szabad választást segítő családmodell alapozhatja meg az ambiciózus demográfiai célokat. Ám a program nyilvánosságra került részletei nem tanúskodnak a nemek közti egyenlőség növelése melletti elkötelezettségről, sem pedig a nők munkaerőpiacon való kiterjedt részvételének támogatásáról. Egyes meghirdetett törekvései – az anyák rugalmas munkavállalásának, valamint a munkahelyi bölcsődék létrehozásának támogatása – fontosak, hiszen a részmunkaidőben dolgozó anyák aránya Németországban 46 százalék, Magyarországon mindössze 7 százalék. Amíg azonban nem változik alapvetően a magyar társadalomra jellemző férfi-nő viszony, addig csak álom a családon belüli közteherviselés.

A közteherviselés akadálya, hogy a kormány szócsövének tekinthető Alapjogokért Központ kikelt a nők elleni és a családon belüli erőszak visszaszorítását segítő isztanbuli egyezmény ratifikálása ellen. Érvelésük - miszerint a „gender” jogi kategóriája ellentétes Magyarország Alaptörvényével - alapvetően megnehezíti, hogy akár csak megközelíthető legyen a 2.1-es termékenységi ráta.

Nem elég tehát a gyerekvállalás pénzügyi ösztönzése. Még az egyébként elengedhetetlen rugalmas munkavállalás segítése is kevés. Sikert csak az általános társadalmi feltételek jelentős, Európa északi térségeire jellemző értékek térhódításától remélhetünk. Ezért vagyok kételkedő a még csak körvonalazódó demográfiai programmal kapcsolatban. A kormány valahogy úgy van a népességszám javításával, mint sok fiatal a gyerekvállalással: vágyakozik rá, álmodozik róla, ám a hétköznapok forgatagában és konfliktusai között valahogy elmaradnak az eredmények.

Javakorú ismerőseim panaszkodnak, rendszeresen noszogatják csemetéiket: na, mi lesz már a gyerekkel? A válasz pedig rendre ugyanaz: dolgozunk a projekten. A gólya azonban mégsem akar leszállni a kéményre.