Bezárult a kör a Zsolnay-gyár körül, amely bő egy évtizeddel az után került újra állami gyámság alá, hogy a pécsi önkormányzat kiverekedte magának az államtól. Az elmúlt 10 évben befektetők jöttek és mentek, a hanyatlás viszont állandó volt.

Kormányzati támogatással megvalósuló ellenséges kivásárlás előkészítése, vagy éppen a gyár és az itteni munkahelyek megvédése? Homlokegyenest ellenkezően vélekedik a szebb napokat látott Zsolnay-gyár többségi és kisebbségi tulajdonosa arról, hogy a kormány stratégiailag kiemelt cégnek nyilvánította a minap a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.-t.

Hasonló minősítést többnyire azok a csődközelben lévő nagyvállalatok szoktak kapni, amelyeket a kormányzat meg akar menteni, vagy éppen meg kívánja gyorsítani a megszüntetés folyamatát, jelentősen korlátozva a menedzsment jogosítványait. Az állam ilyenkor voltaképpen ráteszi a kezét a cégre: az irányítás az állam által kinevezett személy kezében összpontosulhat, akiknek pedig tartozik a cég, azok pórul járnak, mert a követelésüket – a stratégiailag kiemelt státus alatt – nem kell hogy kiegyenlítse, törlessze az állami gyámság alá került vállalat.

Zsolnay porcelánkiállítás a várban a volt honvéd főparancsnokság helyén 2014 augusztusában
©

A pécsi történetet még érdekesebbé teszi, hogy a gyár többségi tulajdonrészét birtokló szír származású Bachar Najarit alig három éve még megváltóként ünnepelte az a pécsi városvezetés, amely, illetve amelyből néhány képviselő most – legalábbis ezt sugallja a cég és a többségi tulaj által nemrég kiadott közlemény – a többségi üzlettársa tudta nélkül kezdeményezte a kormányzatnál a stratégiailag kiemelt céggé való minősítést. (Kerestük a többségi tulajdonost, és a kisebbségit is, de egyikük sem akart annál többet mondani, ami az eddig megjelent közleményekben benne volt.) A céggel mit kezdeni nem tudó városvezetések sora, offshore lovagok, Fidesz-közeli vállalkozás, órahamisítási ügybe keveredett üzletember és közben kisebb megszakításokkal folyamatos hanyatlás: ez az egykor az ország büszkeségének számító Zsolnay-gyár elmúlt 10 éve.

Pécs beszáll a porcelánbizniszbe

2005 végén Pécs akkori vezetése jelentős sikerként ünnepelte, hogy sikerült visszaszerezniük az államtól, még pontosabban az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-től (ÁPV Rt.) a Zsolnay-gyárat. Az öröm abból a szempontból indokolt volt, hogy az állami vagyonkezelő nem sok mindent tudott kezdeni a rendszerváltás óta eltelt időszakban a gyárral, amelyet többször eredménytelenül próbáltak meg értékesíteni, miközben évről évre egyre jelentősebb adósságot halmozott fel.

A gyár állapotát jól szimbolizálta telephelyének romlása: a kétezres évek közepére romhalmazzá vált, és csupán az eredeti terület töredékén folyt már gyártó munka. A kulturális fővárosi címet pár hónappal korábban elnyerő Pécsnek elsősorban nem a gyárra volt szüksége, hanem annak területére: a Pécs2010 pályázat írói ide álmodták meg a gazdag ipartörténeti múltnak emléket állító, a lepusztult indusztriális területet kulturális térré alakító Zsolnay-negyedet.

A városvezetés ingyen, ám másfél milliárdos adóssággal terhelten kapta meg a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.-t, és az EKF, illetve az abból remélt forinttízmilliárdok bűvöletében élő városvezetésnek mindez még úgy is jó üzletnek tűnt, hogy komolyan vehető elképzelés már akkor sem látszott arra, hogy milyen eszközökkel lehet megfordítani a gyár évtizedes lejtmenetét. A kormányhatározat elvben komoly feltételeket szabott az új tulajdonosnak, hiszen például meg kellett volna tartani az átadás-átvételkor meglévő dolgozói létszámot. Ez már 2010 előtt sem sikerült, azóta pedig a cég létszáma a felére zsugorodott – a határozat betartását a mai napig nem kérte senki számon az egymást váltó tulajdonosokon.

A kezdeti évek ezzel együtt viszonylag jól alakultak, köszönhetően annak, hogy az uniós finanszírozásból megvalósult Pécs2010 keretében az önkormányzat 860 milliót adott a Zrt.-nek a gyártelep leromlott állapotú ingatlanjaiért, amelyek helyén felépült a Zsolnay Kulturális Negyed – az itt elhelyezendő Zsolnay-dekorációkból szintén több százmilliós bevétele lett a cégnek. Saját emlékműve építésén túl viszont nem pörgött túlságosan a gyár. Bár 2008-ban felmerült, hogy az IKEA-val együttműködve egy új gyártóegységet hoznak létre, és a Zsolnay a világszinten is vezetőnek számító lakberendezési áruházlánc kiemelt beszállítója lesz, a gazdasági világválság betett az üzletnek és az a kormányváltás után hivatalosan is meghiúsult.

Eozin váza festése 2000 januárjában
©

Offshore lovagok vs Simicska Lajos

A gyár életét egyáltalán nem könnyítette meg, hogy önkormányzati tulajdonú cégként erősen ki volt téve a politikai változásoknak, márpedig ebből akadt rendesen. 2007-2008-ban elsősorban az akkori szocialista polgármester, Tasnádi Péter köréhez sorolt személyek kerültek a gyár vezetésébe – ebben az időszakban volt az igazgatótanács elnöke a Baranya megyei KISZ-vezetőből a Paksi Atomerőmű Zrt. humánpolitikai igazgatójává, majd a Magyar Villamos Művekhez köthető, offshore-szállal terhelt ügy gyanúsítottjává avanzsált Varga-Sabján László.

2007 végén az önkormányzat 400 millió forintot fordított az állami vagyonkezelőtől annak idején kapott tagi kölcsön visszafizetésére, és nyilvánvaló volt, hogy a veszteség folyamatos finanszírozásán túl milliárdos nagyságrendű fejlesztésre lenne szükség ahhoz, hogy a gyár versenyképes legyen. A nehéz gazdasági helyzetben lévő városnak erre nem volt pénze, így magánbefektető után nézett, ám a 2009 kora tavaszán lezajlott értékesítési kísérlet a lehető legrosszabb időpontban történt.

Januárban súlyos betegség után elhunyt Tasnádi Péter polgármester, és bár a kampány kezdeti időszakában még úgy nézett ki, hogy Szili Katalin révén az MSZP meg tudja tartani a várost, a Gyurcsány Ferenc lemondása után abszurd komédiává fajuló kormányválság betett a baloldal pécsi esélyeinek is. A gyár kisebbségi tulajdonrészére két jelentkező akadt, az ismert könyves vállalkozó, Matyi Dezső, és a teljesen ismeretlen, tisztázatlan tulajdoni hátterű, a pécsi buszpark botrányos eladásában kiemelt szerepet játszó Jahn Péterhez köthető Teclima Kft. Bár az akkor még szocialista többségű közgyűlés Matyi pályázatát hozta ki győztesnek, a viharos politikai klíma sok volt a nagyvállalkozónak, így visszalépett, majd néhány héttel később példáját a Teclima is követte – a 2009 januárjában bejegyzett cégről azóta sem hallani.

2009 májusában végül Páva Zsolt kétharmados győzelmet aratott Szili Katalin felett, és a Pécs2010 beruházásokból időlegesen levegőhöz jutott cég tulajdonrészének értékesítése lekerült a napirendről, egészen 2010-ig. Akkor az üstökösszerű karriert befutó ingatlanfejlesztő cég, az SCD Group vezetőjének érdekeltségébe tartozó M-B Kft. vitte el a cég 49 százalékát és egyben a menedzsmentjogokat.

Mindez azonban átmenetinek bizonyult, hiszen 2011 tavaszán az akkor még a Fidesz teljes bizalmát élvező Simicska Lajos zászlóshajója, a Közgép Zrt. tűnt fel a Zsolnayban, miután megvásárolta az M-B Kft.-t. Egy forrásunk szerint az ebben az időszakban állami és uniós beruházások sorát elnyerő cég feltűnése nem volt véletlen, ugyanis több olyan patinás épület felújítása is tervben volt, amelyeket Zsolnay-porcelán borított.

Az egymást váltó kisebbségi tulajdonosokban közös volt, hogy nem igazán akartak költeni a gyárra. A kisebbségi tulajdonrészt a város 230 millió forintért értékesítette, emellett pedig az új tulajdonostárstól 500 milliós tőkeemelést vártak el. Az M-B Kft.-nek csak az ötmilliós előleget sikerült kifizetnie a Közgép belépéséig, és az állami beruházásokkal kitömött Simicska-érdekeltség sem hajtotta végre az 500 milliós tőkeemelést, ehelyett 2012 közepén egy forintért visszapasszolta a tulajdonrészt az önkormányzatnak. A pécsi városvezetés ekkor már kiszállt volna a porcelánbiznisztől, ám hiába: a kormány nem kívánta visszavenni a 2011-ben 282 milliós veszteséget termelt céget.

Nem sokkal később távozott a Zsolnay vezetője, a város pedig újabb megváltóra vált, ami egy szír származású üzletember személyében érkezett meg 2013 elején. Az öröm azonban ismét átmenetinek bizonyult.

Egy lyukas víztornyot is megér ez a gyár!

Az akkor 53 éves, órakereskedelemben utazó Bachar Najari belépése a porcelángyártásba mindenkit váratlanul ért: a Svájc és Magyarország között ingázó üzletember évtizedek óta tartó Zsolnay-szerelmével indokolta a kalandot első nyilatkozataiban. Több forrásunk egybehangzóan inkább azt valószínűsíti, hogy Najari egy konkrét érdekkör arcaként került a képbe, és a jelenlegi helyzet nem kis mértékben annak köszönhető, hogy ennek a körnek a tagjai aztán összevesztek egymással. Ennek részeként váltották le kevesebb mint egy év után a Najari által hozott új vezérigazgatót, Vajda Lászlót, és kezdett harcba az új tulajdonos ellen a Zsolnay kisrészvényesei néven ismert csoport. Okuk erre akadt bőven.

A korábbi befektetőkkel szemben a cég 74,5 százalékát megszerző Najari valóban rakott pénzt a gyárba, ám az évek óta húzódó 500 milliós tőkeemelés kisebb része, 200 millió forint valósult meg pénzügyi támogatás formájában, a maradék 300-at egy ingatlanapport révén abszolválta az üzletember.

Az ingatlanapport része volt egy lyukas víztorony is, aminek a porcelánkészítés során kevéssé lehet hasznát venni.

Az ügyben a kisrészvényesek feljelentést is tettek, amit végül elutasított a hatóság, és bár a Pécs Holding is beperelte a többségi tulajdonost, a bíróság úgy döntött, hogy jogszerű volt az apport. Egy másik ügyben azonban elítélték Najarit, igaz, ennek közvetlenül nem volt köze a gyárhoz. A luxusórákkal foglalkozó üzletembert a NAV fogta perbe Kínából importált, egy népszerű olasz óramárkát utánzó olcsó órák miatt, és mind őt, mind a cég igazgatótanácsát vezető feleségét, Cséplő Petrát versenytárs utánzásának bűntette miatt ítélte el a bíróság.

Zsolnay Márkabolt az Astroriánál
©

Cséplő Petra a pécsi önkormányzatnál is kihúzta a gyufát, amikor 2014 közepén kiderült, hogy saját cégének, a Swiss Art Kft.-nek játszotta ki a Zsolnay márkanév külföldi használatát. Az ügyben a Zsolnay család leszármazottai is megszólaltak, Cséplő pedig arra hivatkozott, hogy valójában meg akarta menteni a védjegyet egy meg nem nevezett érdekkör ellen. Az ügyből menetrendszerűen feljelentés lett, ám a nyomozás eredménytelenül zárult.

Lassított összeomlás

A folyamatos botrányok közepette a Zsolnay-gyár köszönte szépen, de nem volt jól. Míg 2013 elején az arab luxuspiacra való betörést tervező Najari az akkori 200 fő körüli létszám megduplázását helyezte kilátásba, az év végén már létszámleépítésről szóltak a hírek. A cégnyilvántartásban elérhető legfrissebb adatok szerint 2014 végén már csak 155 fő dolgozott a gyárban, míg 2011-ben a dolgozói létszám 240 fő volt – az önkormányzati átvétel után nem sokkal, 2007-ben még több mint 300-an dolgoztak itt.

Növekvő kötelezettségállomány
A cég saját tőkéje 2013 végén a jegyzett tőke kétharmada alá zuhant vissza, miközben kötelezettségállománya közel 900 millióra rúgott 2014 végén – 2012 elején mindez 664 millió forint volt.

A nyilvános cégmérlegek alapján a gyár továbbra is veszteséget halmoz veszteségre (bár ennek mértéke, nem függetlenül a bérköltségeken megspórolt pénztől, csökkenő tendenciát mutat), saját tőkéje folyamatosan esik. A még nem nyilvános 2015-ös adatokról Bachar Najaritól kértünk felvilágosítást, aki a gyár gazdasági igazgatójához irányított minket; Hunyadi Bálint arra hivatkozva, hogy még nem egyeztettek a kisebbségi tulajdonos pécsi önkormányzattal, kitért a válaszadás elől.

A gazdasági igazgató válaszából legalább annyi kiderült, hogy bár két hét is eltelt a stratégiailag kiemelt vállalkozássá történő minősítés nyilvánosságra kerülése óta, a kezdeti nyilatkozatháború után a két tulajdonosnak nem sikerült leülnie egymással egyeztetni a jövőről.

Egy forrásunk a polgármesteri kérésre történő kormányzati beavatkozást azzal hozta összefüggésbe, hogy újra napirendre került több olyan közintézmény épületének restaurációja is, ahol Zsolnay-kerámiák találhatóak, így legalább időlegesen újra kapósak lehetnek a gyár termékei, ám ezt már nem Najariékkal, hanem egy kormányközeli vállalkozás helyzetbe hozásával szeretnék learatni.