II. fejezet                                                                        

Alighogy döngetni kezdték a kaput, Petrovics Pál hanyatt-homlok a kerítéshez rohant, újra felmászott rá és kiugrott az utcára. Néhány pillanatra tétovázva megállt, aztán óvatosan körülnézett, de a sötétségben semmit sem látott. Az eget komor viharfelhők vonták be, a néptelen utcákon keservesen fütyörésző éles szél bolygatta meg a hűvös este csendjét. Ez a kisváros, mint általában vidéken, már jóval éjfél előtt kihalt. Pali sokáig bolyongott csak úgy vaktában. Hirtelen összerezzent és megdermedve megállt egy széles kapualjban: halványan egy alakot látott a sötétben. Pali anélkül, hogy helyét elhagyta volna, nekitámaszkodott a kapunak. Morgás, majd dühös kutyaugatás arra késztette, hogy félreugorjon. Felébresztette a kapu mögött, a kerítésnél alvó házőrző ebet. Ez az óvatlan mozdulat és a kutyaugatás elárulta Palit. Az éjjeli őrjárat felfigyelt, fegyvercsörgés hallatszott, és valaki felkiáltott: „Állj!”

Az elháríthatatlan veszedelem pillanatában a józan ész álnokul cserbenhagyja az embert, és csupán a vak életösztön vezérli. Palinak elég lett volna egy kissé visszahúzódni, és a sötétség áthatolhatatlan akadályt emelt volna közéje és az őrjárat közé. De Pali előreugrott és mint a szélvész rohant el a csendőrök között és futott tovább. Az őrjárat üldözőbe vette, és az utcát felverte a lábdobogás meg a kiáltások zaja.

- Áll meg, retek! – üvöltötte a csendőr.

Pali csak futott, anélkül, hogy visszafordult volna. Háta mögött felhangzott néhány lövés, de a sötétségben a golyók nem találták el. A csendőrök lába azonban gyorsabb volt, és hamarosan valaki hátulról megragadta a kabátja ujját. Pali kirántotta a karját a kabátból, előreugrott és kisiklott üldözőjétől, de kezében hagyta kabátját. Még két lövés dördült mögötte.

Pali csak rohant előre, maga sem tudta hová. Lélegzete kihagyott már, és lába is botladozott a fáradtságtól. Lépésről lépésre mindinkább arra vágyott, hogy lefeküdjön a földre és többé fel se keljen. Elcsigázva rogyott le a földre, egy fa tövében. A hegyek felől erős, csípős szél fújt, és a levelek zizegése egybeolvadt a mennydörgés tompa dübörgésével. A zivatar gyorsan közeledett, az ég fenyegetően morajlott a menekülő feje felett, és a dörgés elhalt valahol a távolban. A rövid pihenés meg a friss levegő visszaadták az üldözött erejét. Minden jel arra mutatott, hogy hamarosan megered a zápor, Pali hát gyorsan felkerekedett, menedéket keresett a zivatar elől.

Körülötte panaszosan nyögdécseltek a fák, törzsüket földig hajlította a szél, zizegett a fű. A kövér esőcseppek puskagolyóként csapdosták a földet. Egy villám cikázott fel, becsapott a távoli Mecsek hegygerincébe, és hatalmas mennydörgés dübörgött végig az égen, mintha össze akarta volna dönteni az égboltot. Valami földöntúli bűbáj rejlett az elemeknek ebben a harcában, abban, ahogy a fény és sötétség országa egymásnak felelgetett, ahogy a feneketlen sötétségbe pokoli fényt varázsolt az elemek dúlása.

Pali bőrig ázott; a villámok elvakították, a mennydörgés megsüketítette, de ment, anélkül, hogy kereste volna az utat, hol bozótosokon vágott át, hol fák alatt haladt, hol dinnyeföldeken botorkált, de az eső elől sehol sem talált menedéket. Újabb villám lobbanása fényt vetett egy lombos fűzfák alatt álló épületre. Egy elhagyatott raktárépület volt. Pali odafutott és az eresz alá húzódott, az ajtó mellett. Nemsokára meglökte az ajtót. Belépett. Az épületben sötétség és csend fogadta.

Közeledő léptek zaja hallatszott, és Pali gyorsan elbújt egy áramtalanított nyerőgép és a fal közötti zugban.

- Nézd csak, a szél kinyitotta az ajtót – hallatszott a sötétből a nyers férfihang, és mindjárt utána valaki gyertyát gyújtott.

Pali kilesett a búvóhelyéről és meglátta a magas, csontos cigányembert, mellette egy kislányt, lila színű ruhácskában. A kislány – bizonyára a parasztember lánya – erőlködött, hogy az ajtót bezárja. Tizenhárom- tizennégy év körüli lány lehetett, hosszú szempillákkal keretezett fekete szeme gyermeki bájjal csillogott. Az egyszerű ruha sem tudta elrejteni a szépnek ígérkező lány csinos termetét.

- Jaj, ez a Molnár bácsi! Ha belekezd a történeteibe, se vége, se hossza. Hálistennek, úgy látszik, senki sem járt itt, nem loptak meg bennünket. – Marika, menj, feküdj le. Minek is küldött ide anyád! Most aggódhatok itt miattad.

Az öregember halkan dudorászva hozzáfogott, hogy egy leszakadt deszkát megszögezzen.

Marika szófogadóan behúzódott a sarokba, megágyazott magának meg apjának, néhányszor keresztet vetett, lefeküdt, és egy szempillantás alatt elaludt.

Pali izgatott kíváncsisággal nézte mindezt. Az öregember durva vonású, de jóságos arca bizalmat gerjesztett benne. Lehetetlen, hogy egy ilyen becsületes képű ember áruló legyen! Pali már éppen elő akart bújni rejtekhelyéről, hogy tanácsot és segítséget kérjen az öregembertől. De ekkor kívülről hangok hallatszottak, az öregember abbahagyta a kopácsolást, felegyenesedett és fülelt. Hangosan kopogtattak az ajtón.

- Adjon az isten! – kiáltott valaki. – István, nyisd ki!

Az öregember az ajtóhoz lépett, még egyet fordított a kulccsal a záron és visszafordult. Arca elsápadt.

Az ajtót újra zörgetni kezdték, valaki kiáltott, majd ugatni kezdett egy kutya. – Betyárok! – ismerte fel őket az öregember a kutya ugatásáról. – Mit kereshetnek itt ezek az átkozottak? Ez nem lehet más, mint Harangozó Csaba.

A föld nem hordott még a hátán gonoszabb embert Harangozó Csabánál; éjjel-nappal rémületben tartotta a környék cigányságát. Két héttel ezelőtt Lúzsokon kiirtotta Kovács Imre családját. Azt rebesgették, és nem is alaptalanul, hogy ő vágta le a fejét annak a gyereknek is, akit előző nap szekéren bevittek a városba.

Az ajtó csak úgy döngött az ütések alatt.

Az öregember ott állt dermedten, és tanácstalanul a fejéhez kapott. Homlokát kövér verítékcseppek lepték el. Ekkor hirtelen lehajolt és a porlepte pad alól egy fejszét húzott elő és kezében a fejszével az ajtóhoz állt, amely már majdnem darabokra esett, oly erősen verték kívülről. De nem soká maradt így: tekintete alvó lányára esett, és bátorsága egy pillanat alatt elillant. Lemondott arról, hogy harcba szálljon a kegyetlenekkel, elhatározta, hogy kegyelmet kér tőlük. A fejszét gyors mozdulattal a sarokba vágta, oda, ahol Pali rejtőzött a gépek mögött.   

Gondosan betakarta kislányát és ajtót nyitott.

A küszöbön két fegyveres betyár állt. Egyikük egy vadászkutyát tartott pórázon, a másik – valóban a vérszomjas Harangozó Csaba volt – előbb vizsgálódva körbejáratta szemét a helyiségen és csak aztán lépett be. Magas, hajlott hátú, zömök ember volt, csupasz képén szőrzetnek nyoma sem látszott. Arca távolról sem keltett akkora félelmet, mint neve és tettei. Csupán szürke, apró szeme csillogott álnokul, gonoszan. Társa – izmos, sánta ember, arcáról lerítt a kegyetlenség, az állati ösztön – a kutyát pórázon tartva szintén belépett és behúzta maga után az ajtót.

Harangozó Csaba gonosz tekintetét az öregemberbe fúrta.

- Mondd, te mocsok, te! Miért nem nyitottál ajtót? – kérdezte.

Az öregember valami érthetetlen bocsánatkérést dünnyögött és meghunyászkodva földig hajolt, de nyugtalan tekintete a raktár mélyében járt, ahol Marika aludt.

- Egyedül vagy itt? – fordult felé Harangozó.

- Egyedül – válaszolta sietve az öregember, de meggondolta magát, hisz jól tudta, hogy felesleges a hazudozás, és hozzátette: - Meg a gyermekem alszik ott.

Ebben a pillanatban Marikáról lecsúszott a takaró, és álmában arccal a jövevények felé fordult.   

A betyárok mohó tekintete megakadt az alvó kislányon.

- Ide figyelj, cigány! Hozzál nekünk pár üveg sört, siess!

- Már elmúlt tíz óra, a kocsmák már mind bezártak a városban – válaszolt az öregember és megremegett a félelemtől arra a gondolatra, hogy Marikát egyedül kell hagynia ezekkel az emberekkel.

- Takarodj, nem hallod! Nem mindegyik kocsma zárt be, a mi kedvünkért nyitva van a Rumli. Együtt koccintunk, összebarátkozunk.

Harangozó le sem vette a szemét a kislányról. Körülnézett, és mikor látta, hogy az öregember még mindig ott van, összevonta szemöldökét, de türtőztette magát és kedves hangon fordult hozzá.

- Mit mondjak, szép kis lányod van, legalább is ő megtiszteli a vendégeket. Na menj, majd mi őrizzük addig a koszos putridat! – majd fenyegető hangon hozzátette: - Remélem, tudod ki az a Harangozó Csaba!

Az öregember már régen megértette, milyen aljas szándékot rejt ez az otromba ravaszkodás. Ravaszságtól mentes, becsületes lelke forrongott a felháborodástól. De olyan volt, mint aki csapdába került, mit tehetett két felfegyverzett gonosztevő ellen? Jól tudta, hogy az ellenállás őrület lenne: halála – amit most könnyedén fogadott volna – nem mentheti meg lányát. És újabb kísérletet tett, hogy meglágyítsa a gonosztevők szívét:

- Betyárok, könyörüljetek egy öregemberen. Beteges vagyok, fájnak a csontjaim, ma szinte leesek a lábamról a sok munkától.

De mintha csak süketeknek beszélt volna.

- No, cigány, hozd csak gyorsan azt a sört, szomjan halok – kiáltotta a másik. – Dolgozni, mi? Azt sem tudod, mit jelent! Takarodj a sörért!

- Nem megyek sehova. Hagyjatok békén.

 Erre a két betyár arcáról eltűnt a tettetett kedvesség, és ragadozó tekintetük mint a nyíl fúródott az öregemberbe.

 - Te féreg! Mit képzelsz magadról? Látod ezt?  Förmedt rá Harangozó és kirántotta bozótvágó kését. Szeme vérbe borult.          

 - Megölhettek, akkor sem hagyom itt a kislányomat – szólalt meg halkan az öregember, de hangja határozottan csengett.

 Harangozó felállt.

- Ferikém, dobd ki innen ezt a féreget, nehogy bemocskoljam vele a pengém.

 Feri az öregemberre vetette magát és egész közel a küszöbhöz a padlóra döntötte, és rúgásokkal tuszkolta ki az ajtón. De az öregember talpra ugrott és a raktár mélyébe rohant.

- Könyörüljetek! – kiáltozta.

A zajra felébredt Marika és rémülten ugrott le az ágyról. Harangozó meztelen pengéjének láttára felsikoltott és apjához rohant.

- Kegyelem, betyárok, kegyelem! – kiáltozott a szerencsétlen apa és magához ölelte lányát.

Harangozó intésére a bivalyerős Feri, akár egy tigris, az öregember mögé ugrott, és hátra csavarta a karját.

- Jól, van, Csabikám; gyere, kötözzük meg ezt a füstös csótányt. Maradjon csak, ha akar, maradjon. Nézze végig a filmet. Ide kötözzük szépen, aztán meg felgyújtjuk a putriját. De szép látvány lesz!

És a két betyár egy oszlophoz kötözte az öregembert.

Az apa eszét vesztette a rémülettől, üvöltött, mint egy vadállat, segítségért kiabált, bár jól tudta, hogy ezen az elhagyott helyen sehonnan sem várhat segítséget.

Marika kirántotta az ajtót és zokogva kiáltott segítségért. De csak a visszhang felelt.

- Hé, te kis kurva, meg ne moccanj! Még szükségünk van rád – kiáltotta rá Harangozó, és attól félve, hogy a lány elszalad, megragadta és bevonszolta a raktár mélyébe és aztán odament segíteni Ferinek.

Ezalatt Pali, mint akit villám sújtott, megdermedve figyelte a szeme előtt lejátszódó jelenetet. Lába remegett, haja az égnek állt, egész teste libabőrös lett.

Olyan váratlan és borzasztó volt, amit ezen az estén látott és átélt, a Zoli bácsi udvarába való betöréstől eddig a pillanatig – hogy úgy rémlett, mindezt csak álmodja. Gondolatai összekuszálódtak. Kezdetben azt hitte, hogy a két betyár érte jött, és sorsa már el is dőlt. Még sose volt alkalma élethalálharcot vívni, még sosem ontotta az ellenség vérét, de ebben a pillanatban a két fölfegyverzett betyár oly semmiségnek tűnt előtte, akár a legyek. Pali gépiesen megmozdította a karját, megragadta a fejszét és óvatosan megindult rejtekhelyéről, aztán kihúzta magát és halálsápadtan rontott a neki háttal álló Harangozóra és nyakszirtjébe vágta a fejszét.

A betyárnak egy hang sem jött ki a torkán, a padlóra rogyott.

Feri a váratlan és veszedelmes ellenség láttára azonnal félredobta a kötelet, mellyel az öregembert kötözte, pisztolyt rántott és Palira sütötte. A lövés kioltotta a gyertyát és ebben a sötétben megindult a halálos összecsapás: kézzel-lábbal, körömmel, foggal. A küzdők - kezdetben ketten, majd hárman – a földön hemperegtek. A bivalyerős Feri elszántan harcolt a túlerővel, de hamarosan elcsendesült. A viaskodás közben Palinak sikerült megkaparintania a tőrét és elvágta a torkát. A betyárok ott feküdtek holtan, vértócsában.

Az öregember kiegyenesedett és megrendülten nézte az ismeretlent, aki ki tudja, honnan, a segítségére sietett.

- Uram, nem tudom, ki vagy, azt sem tudom, hogyan kerültél ide – szólalt meg felindult hangon – de ha száz évig élek, akkor sem róhatom le hálámat neked. Megmentettél a haláltól, de még annál nagyobb bajtól is: gyermekemet mentetted meg a gyalázattól. Isten áldjon meg érte! Tudod ki ez? És Harangozóra mutatott. A föld végre megszabadult ettől a fenevadtól. Isten adjon érte egészséget, fiam!

Pali könnyes szemmel hallgatta ezeket az egyszerű, őszinte szavakat.

- Semmi különöset nem tettem, uram – szólalt meg, még mindig lihegve. – Kettőt megöltünk, de az ilyen fenevadak ezrével meg ezrével vannak. A magyar nép csak akkor lélegzik fel szabadon, amikor fegyvert ragad és kiírtja ezeket a vérszívókat. Inkább azt mondd meg, hova földeljük el a holttesteket. Nem szabad nyomot hagynunk.

- Van itt egy dögkút. Csak segíts odacipelni őket.

És a két ember, akiket ez a véres éjszaka örökre egymáshoz kapcsolt, a raktár mögött sötétlő sűrű bozótosba vonszolta a két holttestet. Itt, a bokrok tövében volt egy dögkút. Oda dobták be a két hullát. Mikor visszatérőben voltak a raktár felé, valami fehér suhant el mellettük.

- A kutya! – kiáltott Pali. – Errefelé fog szaladgálni, és könnyen megeshet, hogy elárul bennünket.

Pali magához édesgette a kutyát, fejbe verte és bedobta a bokorba.

Aztán hozzáláttak, hogy kimossák a vért ruhájukból és homokkal behintették a vérfoltokat a földön.

- Hol tölthetném el az éjszakát? Na meg az sem ártana, ha átöltözhetnék. – mondta Pali.

- Elvezetlek a parókiára, Kiss lelkipásztorhoz. Sok jót tett már olyanokkal, mint te. Igaz magyar ember. No, gyerünk, mindnyájan nála töltjük az éjszakát. Jó, hogy senki sem látott bennünket.