szerző:
Hegedűs Claudia
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Zsigeri színházcsináló, aki játsszon bár susztert, miniszterelnököt, vagy éppenséggel véreskezű diktátort, minden figurában képes felmutatni az érző, esendő embert. Hevér Gábor túl évtizednyi nemzetis színészléten, lassan egy éve Pest és Buda között ingázik. A Vígszínház az otthona, de mellette rátalált a Margit körúti Átriumra. Az utóbbiban ültünk le beszélgetni két előadás között.

hvg.hu: Azt mondják, csak azzal esnek meg történetek, aki el tudja mesélni azokat. Színészként idestova húsz éve jeleníti meg a legkülönfélébb férfialakokat. Mennyire éli meg ezeket a sorsokat, illetve miből, és hogyan építkezik egy-egy szerep megformálásakor?

Hevér Gábor: Ahogy így gyorsan végiggondoltam, egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik megélt dolog. Persze vannak olyan általános érzések, amik mindenkivel – így részben velem is -, megtörténtek, mint az öröm, bánat, megcsalás, csalódottság, kivagyiság, és így tovább. Ha belegondolsz, a kétezer éves görög színház is ezekből a primér emberi dolgokból építkezett, és ez a mai napig így működik. Az más kérdés, hogy vannak különböző árnyalatai annak, hogy valaki mitől hatalomvágyó például. Attól, hogy ő a grundon a vezér, vagy attól, hogy egy birodalom ura, hm? Julius Caesarról azt gondoljuk, hogy nála azért nagy levegőt kell venni, mert mégiscsak a Római Birodalom vezetőjéről beszélünk, aki egészen más történet, mint mondjuk, az Áts Feri. Igen, de közben meg mégsem: ahogy Áts Feri beszél a Pásztorokhoz, az kevésbé különbözik attól, ahogy Julius Caesar szól Brutushoz. Van egy csomó olyan helyzet, amiről csupán feltételezem, hogy így vagy úgy működhet. Nem voltam miniszterelnök, és valószínűleg nem is leszek, de még a politikusok közvetlen környezetében sem mozogtam soha életemben. Nem tudom, hogy működnek ezek az emberek, csak elképzelem, hogy bizonyos szituációkban hogyan viselkedhetnek.

hvg.hu: Az Igenis, miniszterelnök úr! című darabban a kormányfőt alakítja. Ebben Hacker miniszterelnök egy bumfordi, ugyanakkor nárcisztikus alak, aki maga sem igazán tudja, hogy került olyan magasra, ergo döntésképtelen. A valódi irányító, a szürke eminenciás, pergőnyelvű kabinetfőnök, Sir Humphrey (Alföldi Róbert). A szövegkönyv mennyire pontosan rajzolta meg számotokra a finoman áthallásos vígjátéki helyzeteket?

HG: Az angol szerzők a miniszterelnököt egy plebejus embernek írták le, ellentétben az őt körbevevő arisztokratákkal, akik a köztisztviselői testület tagjai. Ezek ráadásul lordok, ő pedig egy kisvárosi ember, akit valószínűleg a hatalomvágya, és nem a tudása, vagy az értékei juttatták ebbe a pozícióba. Egyetlen drámai pont van ebben a darabban, amikor is a kumranisztáni nagykövet különleges kívánsága az, hogy szerezzünk neki egy partnert az éjszakára, ami megoldhatatlannak tűnik az angliai miniszterelnöki nyaralóban. Tulajdonképpen erre az alapkonfliktusra épül rá a többi, amire azt mondhatja az ember, hogy atyaúristen, a nagypolitikában ez valóban így megy? Ezt ugye mi nem tudjuk, de a szerzők azt mondják, hogy igen, vagy mehet így is. De az is elképzelhető, hogy ugyanígy működnek a hatalmi viszonyok - és most nem akarok senkit megbántani – mondjuk egy sajtüzemben is. Valaki főnöknek van titulálva, de mégsem ő irányít, hanem a körülötte lévő emberek lökdösik őt jobbra, balra.

Bíró Kriszta és Hevér Gábor Parti Nagy Lajos Átriumklorid (avagy a színész ötször) című színdarabjának próbáján az Átrium Film-Színházban 2014. április 1-én
©

hvg.hu: A darab ritmusát megtalálni nem lehetett egyszerű feladat, merthogy ebben a tűpontos dialógusokból összerakott előadásban, a mozdulatoknak tökéletesen kell harmonizálniuk a mondatokkal. Előadás közben olyan érzésem volt, mintha szótáncot járnátok.

HG: Ez meg szakmai dolog, a vígjáték-játszás fortélya, amit korábban még soha nem csináltam. Amúgy meg nemcsak színészként, de civilben is folyamatosan nézek, figyelek, forog a fejem minden irányba, s amikor megtetszik egy mozdulat, azt önkéntelenül is elraktározom. Így negyvenöt évesen pedig már elmondhatom, hogy valamennyire ismerem a gesztusok erejét. Itt a mi történetünkben valóban a ritmus és szó dominál, mert hiszen amin nevetsz, az mindig azért vicces, mert váratlan. Na mármost, ha a váratlan nem jó ritmusban érkezik, akkor oda az egész. Ja, és a lényeg: nulla gatyaletolás.

hvg.hu: Alföldi Róberttel most először áll egy színpadon.

HG: Az elmúlt öt évben sokat dolgoztunk együtt a Nemzetiben, de egy más relációban. Ráadásul az volt benne az érdekes, hogy párhuzamosan próbáltuk az Igenis, miniszterelnököt és a Dantont (Georg Büchner: Danton halála című drámáját - Alföldi Róbert rendezésében mutatták be a Vígszínházban, 2013. október 25-én – a szerk.) Délelőtt a Vígszínházban voltunk, délután az Átriumban minisztereztünk, majd este mentünk vissza Dantont próbálni. Azokban a hetekben napi tizenkét órákat dolgoztunk együtt Robival, aki hol rendezett engem, hol meg együtt játszottunk. Amúgy meg, jó színészekkel mindig jól működik a dolog, mert érzi az ember a ritmust a másikban.

hvg.hu: Tucatnyi előadásban játszik. Amikor ennyire szorosan összecsúsznak a próbák, és a főszerepek, hogyan tudja a szerep-fájlokat a fejében különválasztani?

HG: Nyilván, ahogy öregszem, egyre kevésbé. A legutóbbi két bemutató, a Vígszínházban a Lumpáciusz Vagabundusz, illetve itt az Átriumklorid is teljesen egybecsúszott. Arra viszont rájöttem, hogy ilyet nem szabad csinálni évad végén. A Danton és a miniszter, még az elején volt, kvázi egy kis pihenés előzte meg. Bár abból nem volt túl sok.

hvg.hu: Gyakorlatilag semmi.

HG: Mondhatjuk, hogy nulla pihenéssel indult az évad, mert előtte zajlott a nemzetis búcsú, majd nyáron az István, a király, és már kezdődött is a munka a Vígszínházban. Arról nem is beszélve, hogy a Lumpáciusz Vagabunduszban is főszerepet játszom, az Átriumklorid pedig ráadásul egy kétszereplős darab, ahol folyamatos a jelenlét, és csak szöveg, szöveg és szöveg. Szóval, igen, egyre nehezebb, de mindig azt szoktam mondani, hogy végtére is ez a szakmám, erre vagyok trenírozva, hogy ennyi dolog legyen a fejemben, rengeteg szöveget megtanuljak. De nemcsak azt. Inkább arról van szó, hogy irgalmatlan mennyiségű információt kell megjegyeznem. Tartom magam ahhoz, amit már évek óta hangsúlyozok: minden a próbafolyamaton múlik. Hogyha igazán jól próbáltál, akkor az előadáson nem nagyon érhet meglepetés. S ez minden darabra igaz, hogy amit a próbák során végigjársz, azt kell a kicsi akasztókról leemelni előadás előtt, és már helyben is vagyunk.

hvg.hu: Már esett egy, két szó arról, hogy az elmúlt két évad önnél gyakorlatilag egybecsúszott.

HG: Most már a harmadik lassan, igen…

hvg.hu: S amikor végre pihenni mehetne, jön az újabb bemutató - Az Őrült Nők Ketrece -, Alföldi Róbert rendezésében, önnel és Stohl Andrással a főszerepben. Alföldi Róbert az első olvasópróbán többek között azt mondta, hogy nem akarja, hogy meleghimnusz legyen ebből az előadásból. Önben hogy szólal meg ez a történet?

HG: Még annyira az elején vagyunk, hogy most nagy botorság lenne bármit is mondanom, de azért persze fogok (mosolyog). Ugye, ez alapvetően egy vígjáték, és Robi a Magyarországon uralkodó helyzetek miatt - nyilván nem véletlenül - vette elő ezt a darabot. (Jerry Herman és Harvey Fierstein: Az Őrült Nők Ketrece c. musicaljének magyar változatát, Alföldi Róbert rendezésében 2014. július 12-én mutatják be az Átrium Film-Színházban – a szerk.)  Jobban belegondolva, nem egy nagy ördöglakat ez a kis mű. S valóban nem egy meleghimnusz, ahogy hansúlyozta is Robi, meg hát mitől is lenne az? Nyilván a másság a dologban a lényeg, de az, hogy a melegekről van benne szó - és ebben az Őrült Nők Ketrece nevű bárban zajlik nagyjából -, az valószínűleg Robinak nem egy apropó, hanem szándékos választás. De hozzáteszem, ugyanez lehetett volna a kutyatartók és a nem kutyatartók között is. Ugyanakkor ez a konfliktus most nyilván teljesen kézzelfogható, és nem is kell benne semmit átfordítani.

©

hvg.hu: A szerepek megformálásban mekkora segítség, hogy régóta dolgoznak együtt Stohl Andrással?

HG: Nézd, láttam Stohlt a darabbéli fellépőruhájában, magassarkú cipőben - amiben még alig bír menni -, tehát azt mondhatom, hogy nagyon viccesek vagyunk ebben a dologban. Pont ma jegyeztem meg a feleségemnek, hogy milyen régen kellett utoljára szerelmes férfit megformálnom. Hát most történetesen a Stohlba kell szerelmesnek lenni, ami kicsit furcsa lesz (elneveti magát). Illetve nem is úgy szerelmesnek lenni, hanem egy hosszú ideje tartó együttélésben - ami nem mentes konfliktusoktól sem -, megmutatni a másik iránti mély érzéseket. Ebben a darabban ők ketten egy megállapodott pár, akik nagyon szeretik egymást, és ebben kell megtalálni a megfelelő gesztusokat. Például azt, hogyan nem nyúl már az ember a szerelméhez, akivel húsz éve együtt él, de közben meg úgy fogjam meg Stohl kezét, hogy a nézők azt érezzék, ezek ketten őszintén szeretik egymást. Mindez meg van spékelve azzal, hogy, ugye két férfiról van szó. Bár a darabban nincs semmifajta testiség, azért nyilván két olyan macsólelkű emberben, mint amilyenek mi vagyunk, van bizonyos szemérmesség, így most még nem igazán tudjuk, hogy mit lehet ezzel kezdeni, de majd megoldjuk, ezért vagyunk színészek. De azért furcsa belenézni Stohl szemébe és azt mondani, hogy: „Hidd el szerelmem, nincs más rajtad kívül az életemben…!”

hvg.hu: Az Őrült Nők Ketrece a harmadik bemutatja lesz itt az Átrium Film-Színházban. Mennyiben hasonlítható piciben a nemzetis építkezésre? A hajdani Május 1. mozi legújabbkori - másfél évvel ezelőtt indult -, történetét most írják.

HG: Lehet látni, hogy a Nemzeti nézőközönségéből nagyon sokan jönnek el ide utánunk, meg persze a Vígszínházba is, ami nagyon jó érzés. Ugyanakkor ezek a nézők nyilván elmennek Székesfehérvárra, meg azokba a színházakba, ahol a többi volt nemzetis kollégánk játszik, mert szeretik őket. Az tény, hogy itt most ezt lehet érzékelni, de én nem látok benne semmiféle sorszerűséget, mert ráadásul az első felkérés – az Igenis, miniszterelnök úr! - még akkor történt, amikor mindannyian nemzetisek voltunk. Az Átriumkloridra elsősorban Parti Nagy miatt mondtam egyből igent, nagyon szeretem a szövegeit. Az Őrült Nők Ketrece kapcsán pedig egyetlen egy dolog miatt vacilláltam, az pedig az időfaktor. Vagyis, hogy a nyarat pihenéssel töltsem-e, ami már nagyon járna, vagy pedig jöjjön az újabb Átriumos bemutató. Aztán a családi kupatanács végül úgy döntött, hogy vállaljam el.

hvg.hu: Nemrég díjat kapott Leonardo DiCaprio legújabb filmjének – A Wall Street farkasa – „tolmácsolásáért”. Annyira régóta szinkronizálja őt, hogy a magyar nézők fejében már mondhatni sziámi-partnerek. Találkozott már valaha DiCaprióval?

HG: Á nem, nem!

hvg.hu: És mit kérdezne tőle, ha összefutnának?

HG: Semmit (nevet). Bennem ez nem úgy működik, hogy jujj, de jó, én vagyok a Leonardo DiCaprio magyar hangja. Annyi történt, hogy huszonvalahány filmjéhez adtam a hangom. Nyilvánvalóan az a fajta összenövés megvan, hogy valamennyire ismerem a gesztusait, a színészi eszköztárát, de ez sem teljesen igaz, mert a Wall Street farkasában olyan meglepetésekkel szolgált, amin még én is elcsodálkoztam. Egyébként nagyon jó színésznek tartom. Szerencsére mostanra kinőtt abból a kicsit szépfiús, nyálas karakterből, amibe tették, és egy nagyformátumú színész vált belőle. Különben a szinkront, hogyha igényes és jó munka, akkor nagyon szeretem csinálni. Emiatt mindenki azt hiszi, hogy éjjel, nappal szinkronizálok, pedig ez nincs így. Legfőképpen azért, mert nem nagyon érek rá a színházi munkáim miatt. Azokat a filmeket, amik mennek a tévében, évekkel ezelőtt csináltam, csak lehet, hogy néha összesodorja őket a szél. Ez is úgy van, hogy sokszor felhívnak, de kénytelen vagyok azt mondani, hogy sajnos nem tudom elvállalni, mert próbálok, és megint csak próbálok. Ez ugye anyagilag egy teljes csőd, mert így elesek a mellékeresettől. Tehát nagyon ritkán szinkronizálok, ha viszont igen, akkor ilyen nívósabb munkákat tudok csinálni, s az persze jó.

hvg.hu: Ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy Remy-vel – a L’ecsó című rajzfilm főszereplője - nem fog a Nagykörúton összefutni!

HG: Ez biztos!

Hevér Gábor és Kulka János Dosztojevszkij: Ördögök című színművében, amelyet október 29-én mutatnak be a Nemzeti Színházban Mohácsi János rendezésében
©

hvg.hu: Előfordult, hogy a lánya azt kérte öntől, hogy beszéljen úgy, ahogyan Remy, vagy valamelyik más rajzfilmfigura?

HG: Nem, ő nem kért ilyet, mert látja ezeket a rajzfilmeket, és pontosan tudja, hogy Remy egy patkány, aki történetesen az én hangomon szólal meg. Hál’ istennek nagyon sok rajzfilm főszerepet szinkronizáltam, és ezeket nagyon szeretem, ahogy a lányom is. Egyébként ez is nagyon érdekes, hogy ilyen szempontból viszont nem rendelkezem azzal a színész-tulajdonsággal, hogy visszaidézzem a régi szinkronhangokat.

hvg.hu: Akinek ennyi arca, és ilyen osztott figyelme van, biztosan kiváló pókerjátékos lehet.

HG: Abban igaza van, hogy nagyon szeretek játszani, és szoktam is. Érdekes, hogy amikor egyedül játszottam otthon az interneten, úgy éreztem, jó vagyok, tudok pókerezni. Általában ezek a játszmák virtuális partnerekkel zajlanak, de volt olyan is, hogy bejelentkeztem egy oldalra, ahol persze nem igazi pénzért, hanem játékzsetonokkal lehetett pókerezni. Ez a része egyébként sem érdekelt, hogy lehet-e nyerni, vagy sem, a játék izgalma viszont nagyon is magával sodort, és ott voltak sikereim is. Aztán néha baráti társaságban leültünk játszani, és én majdnem mindig az elsők között estem ki.

hvg.hu: De mégis hogyan?

HG: Őszintén szólva, nem tudom. A dolog nem arról szólt, hogy blöfföltem vagy sem, figyeltem vagy sem, hanem a fene se tudja. Láttam például, hogy valaki látszólag ész nélkül betolta az összes zsetonját, s akkor arra gondoltam, én is megadom, mert úgy tűnt, hogy nincs semmije, erre meg úgy megvert, mint a huzat. Ezek szerint, rosszul mértem fel a dolgokat. Ha jól emlékszem, háromszor, négyszer játszottam élőben pókert, és mindig vesztettem. Ennyit Las Vegasról.

hvg.hu: Akkor talán jobb, ha marad a kaptafánál.

HG: Én is így gondolom.