Ultimate Painting: Ultimate Painting

Ha egy lemez úgy szól, mintha nem is most (tegnap, a múlt héten, tavaly) készült volna, hanem mondjuk a hatvanas (hetvenes, nyolcvanas) években, azon már fel sem húzzuk a szemöldökünket. A retró - azon túl, hogy bizonyos összefüggésekben már kifejezetten kínos terminus technicus - már jó ideje nem is érvényes és értelmezhető fogalom a könnyűzenében, hiszen mindig minden idő van, párhuzamosan és egyszerre.

Így aztán, ha egy lemez, már úgy hangzásilag, mondjuk a szívünknek oly kedves, inkriminált hatvanas éveket idézi meg, attól, fájdalom, még nem fogunk seggre ülni. Ahhoz, hogy ülepünk dinamikusan érintse a talajt, több kell: elsősorban a nagyszerű dalok, meg az a bizonyos plusz valami, nevezzük például isteni szikrának, amit sosem könnyű meghatározni, még egy lemezkritikában sem.

Az Ultimate Painting - melyet a Mazes és a Veronica Falls nevű angol gitárpop-zenekarok két tagja, Jack Cooper és James Hoare alakított - azonos című nagylemeze például pont úgy szól, mintha 1966 és 1969 között született volna valamikor. De nem ezzel a csekélységgel próbál behízelegni, hanem sokkal inkább tíz elképesztően bájos, pasztellszínű, kicsit sem tolakodó, inkább odakent, vokálgazdag popdallal, melyek nem akarnak sokat a világtól, azt a nem sokat viszont tökéletesen teljesítik. Mintha az éteribb Velvet Underground, a '66-'67-körüli Beatles, meg mondjuk a nyolcvanas évek brit C86-os indie-gitárzenekarai közül némelyik gitárbontogatna és zakatolna itt-ott krautrockosan, félig bealtatózva a fejünkben - nem hibátlan, de a maga módján mégis perfekt tízdalos filmzene egy semmilyen őszi délelőttre.

FKA twigs: LP1

A kísérletező, izgalmas R&B-ben és elektronikában utazó, 1988-as születésű, angol, spanyol és jamaikai felmenőkkel rendelkező brit dalszerző-énekesnő, Tahliah Debrett Barnett profi táncosnak indult. 17 éves korában érkezett Londonba szerencsét próbálni - olyan popsztárokkal dolgozott (főleg videóklipekben), mint Kylie Minogue, Ed Sheeran vagy Jessie J.

2012-ben - abban az esztendőben, amikor a menő i-D magazin címlapján is szerepelt - zenei pályára váltott: első anyagát az EP1 című négyszámos kislemezét két évvel ezelőtt decemberben pakolta fel Bandcamp-oldalára. Az igazi különlegességet az jelentette - persze ez nem meglepő, ha tudjuk, hogy egy a vizualitást tudatosan kezelő popzenészről van szó -, hogy minden egyes dalhoz készített klipet. Második kiadványa, az EP2-t szűk egy éven belül, 2013 szeptemberében hozta ki, ez év végén a BBC új tehetségeket tételező Sound Of listáján is szerepelt, miközben a Spotify a Spotlight, a Billboard pedig 14 Artists to Watch in 2014 című listájára pakolta fel.

Nem véletlen tehát, hogy a zenész bemutatkozó nagylemezét óriási érdeklődés övezte. Az EP-k címei után logikusan és konzisztensen LP1 címre keresztelt album nem okoz csalódást, a még mindig csak két éve zenélő művész nem omlott össze az elvárások súlya alatt. Persze érdemes azt is megjegyezni, hogy az egyik legizgalmasabb brit független lemezcég, a Young Turks által kiadott albumon menő közreműködők és producerek garmada dolgozott: többek közt Emilie Haynie (Eminem, Lana Del Rey, Kanye West), Paul Epworth (Adele, Coldplay, U2), a korábban Lightspeed Champion, jelenleg Blood Orange néven alkotó Dev Hynes, Sampha, aki a legutóbb bemutatott SBTRKR-lemezen is szerepel, vagy az amerikai hiphop-producer Clams Casino.

A szép, finom, érzékeny, mégis erős hangulatot sugárzó album, miközben igen egységes, ami a hatáslistát illeti, rendkívül színes: eszünkbe juthat a Portishead és Kate Bush, Björk és Beyoncé, az xx és az új-hiphop vagy a poszt-dubstep számos izgalmas előadója.

Grouper: Ruins

A könnyűzene, mi több a hang és a csend határain bolyong a lemezeit Grouper néven készítő 1981-es születésű kaliforniai Elisabeth Harris új nagylemeze. Harris közel tíz éve ad ki albumokat és EP-ket, és hát ezek közül egyiket sem lehet megvádolni azzal, hogy olcsó hallgatnivaló volna.

Harris elektroakusztikus zajokból, nagy terekből, elmosott énekhangokból, a dalformán kívülre kergetett kompozíciókból építette fel alkotói világát, melynek eddigi legsikeresebb, egyben a klasszikus popformulához legközelebb álló (persze attól még mindig nagyon távol eső) darabja a már címében is végtelen optimizmust sugárzó 2007-es Dragging a Dead Dear Up a Hill.

A most megjelent Ruins - melyet a szerző-előadó nagyjából-egészében Portugáliában írt és rögzített 2011-ben - Grouper különleges pályafutásának különleges darabja: egy szál zongora, a természetből vett hangok, alig érthető ének, repetíció, noir, álomszerű hangtáj. De nem is ez a lényeg, nem a definíció és nem a körülírás. Nem az, hogy eszünkbe juthat róla Eric Satie vagy Wagner vagy Kate Bush vagy a késői Talk Talk, hanem az a letaglózó személyesség, az erő, ami minden egyes hallgatás után beszippantja a hallgatót, a lehúzott redőny, a csend és a hang közötti millióéves másodperc.

Figyelem, Grouper és a napok romjain szörföző, csodálatos Ruins függőséget okoz!

Ben Howard: I Forget Where We Were

Pasztelles, kissé folkos popdalokban utazó dalszerző-gitáros-énekest eleget láttunk az elmúlt években, az elmúlt húsz-huszonötben is, sőt, popzenei archetípus az ilyen. Nem (vagy nem feltétlenül) az a kérdés tehát, hogy milyen új formai-kreatív hadászati fegyvert húz elő az egyszeri dalnok a zsebéből vagy a gitártokból, hanem épp csak annyi, hogy milyenek a dalok, milyen a szívhez szólás, milyen apró nüanszokkal lesz jobb ő a többi másnál. Ha ennél több van, az szuper extra deluxe. Ha innen nézzük, akkor az 1987-es születésű, balkezes, angol Ben Howard eléggé rendben van. Már első nagylemeze, az akusztikus hangzású 2011-es Every Kingdom is bőven több volt modoros gitározgatásnál - nem véletlen, hogy ezt a lemezt 2012-ben Mercury Prize-ra jelölték, s hogy Howard 2013-ban két kategóriában (legjobb új előadó, az év férfi szólóelőadója) is megnyerte a rangos brit könnyűzenei díjat, a nemzetközi popkulturális iránytűnek is számító BRIT Awards díjat.

A zenész, aki szülei lemezgyűjteményén nőtt fel; Van Morrison, Joni Mitchell, Simon & Garfunkel, és állítása szerint már hét éves korában dalokat fabrikált, új lemezén ráadásul nem ismétli önmagát. Akusztikusból elektromosra váltott, s miközben megmaradt zenéje mélysége és intimitása, az "ott ülünk a zenész, a zenészek mellett, és hallgatjuk, ahogy muzsikálnak" hangulatból tágas hangtájképekre vezet az út, csilingelő, effektezett gitárhangok közé, melyekről itt-ott akár a nyolcvanas évekbeli big music, a U2 Unforgettable Fire-korszaka, vagy az angol gitárzene egyik legfontosabb együttese, a (Coldplay számára is mintát nyújtó) James kilencvenes évekbeli munkássága is eszünkbe juthat.

El- és magával ragadó nagylemez, egyenesen bele a szívbe.

Kindness: Otherness

Az egy érdekes kérdés, hogy mi történt azzal a fajta igényes könnyűzenével, amit a nyolcvanas években és a kilencvenesek elején nem csak a negyven pluszosok, hanem a huszon-harmincévesek is hallgattak. Sting, Peter Gabriel, a Duran Duran, Prince, Sade, a Tears For Fears, vagy a néhai Talk Talk többek között persze megmaradt a ma már éppen- vagy már igen csak középkorú közönség számára. És ha a ma még működő előadók-zenekarok turnéra indulnak, megnyílnak a pénztárcák és megtelnek az arénák, de ez a fajta popzene inkább egy kihalófélben lévő nyelvre, mint egy élő hagyományra emlékeztet.

Persze mindig vannak kivételek: néhány éve az ausztrál Gotye Somebody That I Use to Know című megaslágeréről juthatott eszünkbe Sting moderált popja, a nagyszerű brit Elbow is elhelyezhető a Peter Gabriellel vagy a Talk Talkkal azonosítható narratívában. De ott van a cikkünkben már említett FKA twigs-lemezen is szereplő, Blood Orange néven alkotó Dev Hynes, aki, persze megint csak másképpen, de a nyolcvanas évek soulos-szintetizátoros-polírozott mainstream pophagyományát rakja szellemesen modern kontextusba.

Leginkább ez utóbbihoz hasonlíthatjuk az angol Adam Bainbridge-et, aki Kindness néven immár második nagylemezét jelentette meg az idén. Persze nem véletlenül: Bainbridge a Blood Orange Cupid Deluxe című 2012-es nagylemezének két dalában is közreműködött, s ugyanabból a finom iróniából és távolságtartásból meg őszinte rajongói attitűdből áll össze ennek és annak a produkciónak a hangulata is.

Bainbridge, azaz a Kindness - aki a zenélés mellett videóklipeket is rendez (természetesen a Blood Orange-nak is) - 2012-ben jelentette meg World, You Need a Change of Mind című bemutatkozó lemezét, amit idén követett az Otherness című album, melyen - már mondanunk sem kell - közreműködik az ikercsillag, Dev Hynes, de szerepel rajta a skandináv elektropop-istennő, Robyn is.

Finom elektronika, grúvi soul és R&B, fúvósok, puha szintetizátorok és zongora, valamint Bainbridge az újromantikusokat és a nyolcvanas évek funk-énekeseit megidéző hangja párnázzák ki a lemezt, mely legnagyobb örömünkre képes kint is, bent is egeret fogni, azaz egyszerre nagyon 1985 és lehető legteljesebb mértékben 2014.

Young Fathers: Dead

Lemezpakkunk plusz egyedik albuma azért csatolt része a csomagnak, mert nagyon nem most jelent meg, hanem hónapokkal ezelőtt, idén februárban - a napokban azonban megnyerte az év brit/ír nagylemezének díját, a nagy presztízsű Mercury Prize-t. Így kötelességünknek érezzük, hogy pótoljunk, és bemutassuk azt az albumot, amelyet az idei termésből a legjobbnak ítéltek a brit lemezipari szakemberek.

Mint ahogy azt korábban már elmeséltük, a Young Fathers skót (edinburgh-i) hiphop-trió, melyről a kritikusoknak többek közt a Massive Attack és a De La Soul jut eszünkbe. Igen, értjük, a lemez sötét tónusa a kilencvenes évek triphopját, az intellektuális megközelítés az izgalmas amerikai rapet idézi meg, a Young Fathers azonban (szerencsére) nem másolat, mitöbb, nem könnyen helyezhető el a zenei koordinátarendszerben, s ha valamiben, hát ebben a tekintetben is hasonlít az előbbiekre.

Afrikai zenei motívumok ütköznek nyugtalanító, széttekert nagyvárosi elektronikus zajokkal, néhol a Gorillaz ki-befordított világa jut eszünkbe, másutt Kanye West bátor kísérletezése, vagy a TV On The Radio artpopja, mi több, néhol a Radiohead.

Itt nincs gengszterezés, nagy kocsik, drive by shooting, fenékrázás, nagy lóvé vagy rengeteg drog - itt személyesség van és mélység, néhol düh és megmondás, modorosság nélkül. A Dead nagyszerű lemez, jó helyre ment a díj. Ma ez a holnap.