A miskolci Cinefest szervezői nem bíztak semmit a véletlenre. Már a versenyfilmek bemutatásának első napján két olyan filmet tűztek műsorra, amelyek jó eséllyel az összes év végi listán előkelő helyen fognak szerepelni. A Tangerine frissességének, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni a humorának köszönhetően válhat rövid időn belül kultfilmmé.

Üdvözöljük Los Angeles bűnnegyedében!

A Tangerine-t megelőzte a híre, hiszen az önmagában szenzációszámba ment, hogy a három iPhone 5S-sel forgatott nagyjátékfilm nemhogy megállja helyét a hagyományos kamerákkal felvett filmekkel szemben, de ötletességben simán le is körözi a mezőny nagy részét. A Tangerine-t azonban nem úgy kell nézni, hogy ez az a bizonyos iPhone-os film, mert ennél jóval nagyobb dolgot vitt véghez az alkotócsapat. Olyan friss, eleven, utcai sztori a Tangerine, hogy nem túlzás azt mondani, olyan hatással lehet a független filmesekre, mint az ötvenes/ hatvanas években a New York árnyai, vagy a kilencvenes években a Shop-Stop.

Már témaválasztásában bátor és kompromisszummentes a Tangerine: két transzenemű prostituáltat, Sin Dee-t (Kitana Kiki Rodriguez) és Alexandrát (Mya Taylor) kísérhetjük végig Los Angeles egyik rossz hírű negyedében, karácsony napján. A valós történeteken, és nagyrészt improvizáción alapuló cselekményt az ő sziporkázó és kőkemény szlengben előadott párbeszédeik teszik igazán élvezetessé. Ráadásul mivel jól ismerik a prostik, stricik és dílerek uralta környék hétköznapjait, egyszer sem tűnik hamisnak a játékuk, nem véletlenül emlegetik őket titkos Oscar-esélyesként.

A vetítés után néhány gyors kérdést megválaszoló Shih-Ching Tsou, a film egyik producere és szereplője szerint olyan figurák a Tangerine szereplői, akiket nap min látunk az utcán, de sohasem járunk utána, kik is ők valójában, hogy zajlik egy napjuk. Valószínűleg könnyebb nem törődni a drogozó, kocsikba szálló, de közben hozzánk hasonlóan szerelmi, baráti vagy épp családi problémákkal küszködő emberekkel. A Tangerine ennek a közönynek mutat fityiszt, mert hitelesen és humorral mutatja be az utca névtelen lakóit. Nem rejti véka alá hibáikat, gyengeségeiket sem. Ez pedig jóval nagyobb tett, mint közösségi oldalakon nagy szavakkal fecsegni elfogadásról vagy egyenjogúságról.

Balról: Kitana Kiki Rodriguez, James Ransone és Mya Taylor a filmben

Magnolia Pictures

A Tangerine külön érdekessége, hogy a történet egyik szála egy Los Angelesben élő örmény családra fókuszál, méghozzá Örményországban sztárnak számító színészek játsszák el a karácsony napján kis híján széthulló család tagjait. A kaliforniai városban jelentősnek számító örmény közösség tagjai valószínűleg már hallottak a filmről, az anyaországban élők viszont aligha: a producer szerint ha ezt a filmet bemutatnák Örményországban, a színészek élete veszélybe kerülne. Magyarországon azonban szerencsére épp a fesztivál előtt vette meg az egyik forgalmazó a Tangerine jogait, így a magyar nézők szerencsére hamarosan mozikban is láthatják minden idők egyik legegyedibb, karácsonyi moziját.

Egy unalomig ismert sztori, a lehető legegyedibb köntösben

Az Én, Earl és csaj, aki meg fog halni című mozi még az amerikai független film ünnepén, a Sundance fesztiválon indult hódító útjára, és azóta szinte mindenki ezt a filmet akarja látni. Nem véletlenül, hiszen első nekifutásra az Alfonso Gomez-Rejon (rendező), Jesse Andrews (forgatókönyvíró) alkotta páros új életet lehelt a gimiben játszódó tinikomédiák rágóta teszhalott műfajába.

Ugyan a film minden egyes figurája a tinifilmekből már jól ismert karaktereket vonultat fel (az okos, de önbizalomhiányos főszereplő, a laza haver, és a jófej, haldokló lány), a rendező-író páros Wes Anderson filmekre jellemző képi és nyelvi humorral és a Michel Gondry műveit idéző játékossággal teszi jóval szerethetőbbé a főszereplőket. Még azelőtt jön egy poén, geg, vagy csak egy egyszerűen meglepő húzás, hogy rájönnénk, valójában ezt a történetet már sokszor láttuk. Igaz, ezt a sztorit még soha nem mesélték el ekkora fantáziával és ennyire jól megírt karakterekkel.

A cselekmény tehát csak a felszínen tűnik a szokásos gimis blődlinek, jóval többről van itt szó. A főszereplő/narrátor Greg (Thomas Mann) és barátja Earl (RJ Cyler) igazi filmőrültek, nem csak hogy ismerik az európai filmművészetet, de még saját, bugyuta humorú átdolgozásokat is forgatnak a maguk szerény eszközeivel. Így az Én, Earl… a rengeteg filmes utalás miatt nem csak a kamaszkor, hanem a filmművészet előtt is tiszteleg, mindenféle felesleges pátosz nélkül.

Balról: Olivia Cooke, Thomas Mann és RJ Cyler

InterCom

Minden tinikomédiában kötelezőnek számító elem szerepet kap a filmben (végzősök bálja, fura tanárok, és még furább szülők), de Gomez-Rejon és Andrews minden egyes részletet átszűrtek a s ját ironikus, önreflektív, szellemes szűrőjükön, így aztán elérték azt, amire tényleg csak a legnagyobb mozis alkotók képesek: másfél óra alatt késztetik önfeledt nevetésre és katartikus könnyekre a nézőt. Ezt elérni egy lesajnált zsánerben óriási bravúr.

Egy biztos, a három fiatal főszereplő karrierje ezzel villámrajtot vett, és az már most garantált, hogy az Én, Earl... olyan független, kritikai- és közönségsikert arató amerikai filmekhez csatlakozhat a közeljövőben, mint a Juno, vagy A család kicsi kincse. Igen, az Oscar-szoborra gondolok.

InterCom

Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni szeptember végétől már a magyar mozikban is fut majd, és nem túlzás azt mondani, hogy nem is kell különösebb promó a filmnek, mert a szájhagyomány nagyon sokáig röpíti majd Greg és Earl gimis kalandjait.