szerző:
Bodnár Zsolt - Szabó M. István

A Ryan közlegény megmentése, a Kapj el, ha tudsz és a Terminál után negyedjére dolgozott együtt Steven Spielberg és Tom Hanks. A Kémek hídja című hidegháborús film azonban csak a felszínen kapargatja a nézői izgalmakat. A gyönyörűen fényképezett mozi szinte hihetetlen igaz története óraműpontossággal halad előre, de a spielbergi szentimentalizmus ellenére a katarzis elmarad. Két kritikusunk nézte meg a filmet – és jobbára ugyanazt is látták.

Ugyan már, ügyvéd úr!

A Kémek hídja egy tisztes hollywoodi iparosmunka. Megidézi a hidegháború összes (felszíni) kellékét és figuráját: van követő üzemmódba kapcsolt CIA-ügynök, magát követségi másodtitkárnak hazudó KGB-s apparatcsik, repül az U2, van mérgezett tű, titkosírás, színfalak mögötti egyezkedés – és még a Berlint kettéválasztó falat is épp e történet idején húzzák fel. Beleerőszakolták a történetbe a Checkpoint Charlie-t is, csak éppen a majd' 2 és fél órás filmnek címet adó hídról nem tudunk meg semmit.

Efféle felületesség és olykor botladozás köszön vissza a film egészében, mert bár a történetet szépen megírták, és gördülékenyen rakódnak egymás mellé az útul szolgáló kockakövek, valahogy hiányérzettel távozik székéből a néző. A hiányérzet abból táplálkozik, hogy Tom Hanks és Steven Spielberg nem először dolgoznak együtt, márpedig a Ryan közlegény megmentésében (1998), de főként a Terminálban (2004) azt láttuk, hogy ők ketten képesek tökéletesen elvégzett munkába hajszolni egymást. És ez most, itt nem sikerült.

Félreértés ne essék: Tom Hanks most is nagyon jó abban, amiben megszoktuk. Egy tisztes, talpraesett, középosztálybeli átlag amerikai szerepében, aki abban a váratlan helyzetben is végig egyenesen állva marad, melyben a környezete a józan eszét vesztve, összevissza hajladozik. Ezt az egyrészt-másrészt felfogást elutasító figurát láttuk tőle legutóbb, a Phillips kapitányban (2013) is, amiből akkor, sokadjára is az derült ki, hogy Tom Hanks színészként akkor nyújt a néző számára igazán maradandót, ha a filmet ő veheti a hátára, ha egyedüli (hétköznapi) hősként minden figyelem rá szegeződik. (Lásd még: Forrest Gump, Philadelphia, Számkivetett vs. Kapj el ha tudsz, A Da Vinci-kód, Halálsoron.)

Mark Rylance (középen) és Tom Hanks (jobbra) a Kémek hídja c. filmben
©

A Kémek hídja viszont épp ezért nem vált igazán jó tereppé Tom Hanks számára, mert bár övé volt a főszerep, de a „trónon” nem volt egyedül. 

Néhány zavaró apróságon túl - mint például, hogy a filmet végigszipogó főszereplők egyszer sem fújják ki az orrukat, csak törölgetik azt (vagy hogy az orosz kémről, annak tevékenységéről, a hálózatáról, a hátteréről vagy a motivációiról szót sem ejt a film, miközben a cserealapul szolgáló amerikai kémpilótáról szinte mindent megtudunk; hogy a hidegháborús berlini télből hazatérő ügyvédet Brooklynban szinte nyári idő fogadja; de az is, hogy az orosz és a német nyelvű részeknél az egyébként szinkronos filmről lemaradt a feliratozás - az igazi problémát Hanks számára Mark Rylance jelentette.

A film első felét kitevő amerikai kémügyben olyan erőteljes a Rudolf Abelt alakító angol színész játéka, hogy a biztosítási ügyvédből a kém védőjévé átváltozó (kétszeres Oscar-díjas és 4 Golden Globe-os) Hanksnek csak a második sorban jut hely. Ezt azonban zokszó nélkül elfogadja. A szenvtelen, akasztófahumorra hajlamos szovjet kémet alakító Rylance karrierje legjobb alakításával új dimenzióba lőtte át magát az eddigi, a néző számára a "valahol már láttam ezt az arcot" kategóriából. Igaz, hogy nemrég játszott a Sean Penn féle Gunmanben (2015), a nagyot bukott Éjjelek és nappalokban (2014), de azt már tényleg kevesen tudják felidézni, hogy milyen szerepben volt látható az Anonymousban (2011), vagy A másik Boleyn lányban (20008). Abel ezredesként most viszont azt is briliánsan alakítja, ahogyan a hátulról megvilágított, megtört alakja végül beszáll az orosz Csajkába.

A Kémek hídja – bár angolszász újságok pedzegetik – nem ér Oscart. A 40 millió dollárba került (és a mozipénztáraknál lassan a dupláját megtermelő) Spielberg–Hanks baráti produkcióból most csak egy olyan alkotás készült, ami a díszleteitől a dramaturgiáján át a felvonultatott színészi repertoárig inkább bizsergetően feszült, mint izgalmas légkört képes teremteni. Noha a hidegháborús zsánert mindkét szuperhatalmi oldalról nagy biztonsággal és olyan pontosan hozza, hogy már csak ezért is érdemes a filmet óriási mozivásznon megnézni, azon senki se csodálkozzon, ha a film végére – ahogyan Jason B. Donovan ügyvéd úr is – kinyúlik, mint a béka.

Szabó M. István

 

Igaz történet, túlpörgetve

Azért jó, hogy Steven Spielberg állandó operatőrrel dolgozik Janusz Kaminski személyében, mert így van egy nagyon egyszerű fokmérője a filmjeinek: amikor nagyon dicsérik Kaminski munkáját, akkor azzal a filmmel valami bűzlik. Mert a Spielberg-életműre jellemző őshollywoodi giccs képekben mindig jól néz ki (még az olyan filmek esetében is, mint a Hadak útján, a München vagy az Amistad), viszont az már a rendező dolga, hogy a sztoriban meggátolja az ömlengést. Maradjunk annyiban, hogy a Kémek hídja egy valódi operatőri mestermű.

Spielberget nem lehet azzal vádolni, hogy a realizmus és a finoman felvázolt érzelmek nagy híve lenne, de a legnagyobb rendezései minden nagyzolás ellenére megállják a helyüket. Én például azok közé tartozom, akik szó nélkül bekajálták a témája miatt alapból emocionálisan meredek Schindler listáját, a turbóamerikai heroizmust bebetonozó Ryan közlegény megmentését és a kék-fehér-piros maszlagba mártott Lincolnt is. Ez a kémes sztori viszont egyszerűen nem volt olyan erős, hogy bekattanjon az a kis valami, ami nézőként végigvezet az egészen.

Pedig aztán pont a forgatókönyvtől vártuk a csodát: a három író közül ketten a Coen-tesók voltak, de sajnos csak egyre világosabbá vált, hogy abból semmi jó nem sül ki, amikor a rendezőként zseniális páros másnak bedolgozik (lásd még: Rendíthetetlen, Dől a moné). Azért természetesen nem kezdőkről van szó, a történetvezetés óraműpontossággal robog: mindig van valami érdekes, ami mozgatja a sztorit, és amitől izgalmas lesz. Épp csak semmi új nincs benne. Az USA-ban élő ártatlan oroszt elkapják, mint kém? Wow! Az amerikaiak nem tesznek meg mindent, hogy az orosz tisztességes jogi elbírálásban részesüljön? Azta!

Tom Hanks és Steven Spielberg a Kémek hídja c. film forgatásán
©

Amúgy tényleg jó a sztori: elfognak egy orosz kémnek gondolt valakit, a nép kielégítésére egy egyszerű biztosítási jogászt tesznek meg az ügyvédjének, aki viszont minden észszerű érv ellenére odateszi magát az oroszért, mert hát Alkotmány. Közben az oroszok is elfognak egy amerikai kémnek gondolt valakit, egy szerelmes amcsi cserediák pedig a keletnémetek csapdájába sétál bele – be is indul az 1-et fizet, 2-t kap fogolycsere-akció. Igaz történetről van szó, nyilván, ha valamivel el lehet adni egy hőstörténetet, akkor ezzel biztos, de azok az apró túlszínezések, azok a kis hozzátoldott momentumok teszik helyenként irritálóvá a filmet, gyakorlatilag elrontva az egész filmélményt.

A visszatérő poénok, az egymásra rímelő képsorok drámája, a sűrű cigifüst kíséretében kisujjból elböfögött mélymonológok valószínűleg úgy éltek Spielberg fejében, mint olyan filmes eszközök, amik okosabbá teszik a filmet. Viszont mivel gyakorlatilag csak kipipálta őket, szinte gépiesen, messziről kiszúrhatóan jönnek, pont hogy generikussá válik az egész, a végére konkrétan nevetségessé fajulnak a hősjelenetek. Poszttraumatikus stressz pedig még nem volt ilyen rosszul ábrázolva.

Steven Spielberg tehát ismét Oscar-csali üzemmódba kapcsolt, a közel tökéletes stábot (tényleg, díszletek, öltözékek, kellékek mind nagyon rendben vannak, képileg hibátlan) épp csak a saját személye rontja, a túlcsordult érzelmekhez pedig most nincs egy Abraham Lincolnja sem, aki miatt megérné elmesélni ezt a sztorit, így.

Bodnár Zsolt