Woody Allen 1969 óta folyamatosan pumpálja magából a filmeket, idén már a 44. rendezése került a mozikba – a 80 éves komikus, író, rendező, színész ráadásul a minőségre is törekszik, tulajdonképpen még mindig adós egy igazán rossz filmmel. Most rangsoroltuk az összes filmjét – a legjobb tízbe mind az öt aktív évtizedéből jutott hely legalább egy filmjének.

Nyolcvan éves, de még csak most kezd igazán újítani: nem elég, hogy 1982 óta minden egyes évben kiad egy mozifilmet, 2016-ra a szokásos anyag (Jesse Eisenberg, Kristen Stewart és Blake Lively főszereplésével) mellé érkezik az első sorozata is, amit az Amazon rendelt be tőle.

Az író-rendező-színész születésnapja alkalmából mától országszerte moziba küldenek néhány Woody-klasszikust, többek közt az Annie Hallt, a Manhattant és a Hannah és nővéreit.

Az alábbi rangsorban mind a negyvennégy nagyjátékfilmje megtalálható, amit ő rendezett - tehát kimaradtak azok a filmek, amikben csak színészként tűnt fel, valamint a hivatalos első rendezésének számító, de valójában csak egy japán film újraszinkronizálásában kimerülő 1966-os Mi újság, Tiger Lily? és a Semmi pánik című 1994-es tévéfilm.

Woody Allen

44. Whatever Works (2009)

„Az emberi faj… Automata vécéket kell telepíteni a nyilvános mosdókba, mert annyit nem lehet elvárni tőlük, hogy lehúzzák a vécét.”

Az egyetlen Woody Allen-film, amit nem forgalmaztak Magyarországon, így magyar címe sincs. Nagyjából egyébként annyit jelent, hogy „ami beválik”, ami a fizikai Nobel-díjra jelölt, magának való főszereplő meglehetősen közönyös mottója arról, mit érdemes tenni ebben a céltalan életben.

A Woody-karaktert az a Larry David játssza, aki a Curb Your Enthusiasm című fergeteges HBO-sorozat mindenese, és az egykori szitkom-alapvetés Seinfeld készítője. Woody Allen állítólag azért kérte fel, mert ő az egyik olyan komédiás a kevés közül, akit valóban viccesnek tart. Kár, hogy pályafutása leggyengébb forgatókönyvét tette elé: az idősebb fizikus és a butuska, fiatal vidéki lány (Evan Rachel Wood) kontrasztjára építő poénok negyed óra után kifulladnak, és ezt a Larry David szájából hitelesen hangzó vicces-mizantróp egysorosok sem kárpótolják.

43. Rómának szeretettel (2012)

„Hihetetlen, hogy a Colosseum több ezer év után még mindig áll. Nekünk félévente újra kell csempézni a fürdőszobát.”

A javarészt az USA-ban, azon belül is leginkább New Yorkban forgató Allen a kétezres évek közepén rákapott az európai filmezésre – elmondása szerint kizárólag utazni szerető felesége, Soon-Yi kedvéért, ő ugyanis ha tehetné, ki sem mozdulna a New York-i lakásuk környékéről. 2012-ben épp Rómában forgatott, és a híresen Fellini-rajongó rendező ki is élte magát a képi főhajtásokban. Többre azonban nem futotta.

Négy, egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó történet random egymás mellé pakolása nem idegen ötlet, a képeslap-formátum azonban a gyenge, egysíkú sztorik miatt nem működik. A zuhanyzóban dalolászós opera története egypoénos epizód, a hírnév-függő színész (Roberto Begnini) sztoriját már párszor láthattuk Woodytól, de még mindig ez a két rész viszi el a filmet, ugyanis a „megcsaljam-e?” szál (Alec Baldwin, Jesse Eisenberg és Ellen Page karrierjei legrosszabb szerepeiben) teljesen érdektelen, a prosti Penélope Cruz sztorija pedig teljes káosz – nem mellesleg A fehér sejk című Fellini-film egyenes nyúlása. Nagy kár, hogy ebben a filmben játszott utoljára magának írt szerepben Woody Allen.

42. Hollywoodi történet (2002)

„Ölni tudnék ezért a melóért. Csak azok, akiket meg akarok ölni, ugyanazok, akik felajánlották ezt a melót.”

A  összmásfélórás játékidőhöz általában ragaszkodó Allen egyik leghosszabb filmje a Hollywoodi történet, és pont ez a legfőbb baja. Megint csak egyetlen poénra építi fel a filmjét: egy szebb napokat látott rendező (Woody Allen) a számtalan reklámfilm után megkapja élete lehetőségét, egy 60 millió dolláros költségvetésű hollywoodi film rendezését. Csakhogy ezt a lehetőséget az ex-felesége (Téa Leoni) szerzi neki, aki új párjával, a tehetős producerrel (Treat Williams) próbáljaehozni a rendezőt. Az egész helyzet rengeteg stresszt okoz neki, és hirtelen megvakul.

Rengeteg vicces jelenet kerekedik ki ebből az alapszituációból, de 114 percet így sem bír el a sztori, főleg, hogy rendezői karrierje egyik legrosszabb castingját sikerült összehoznia, aminek következtében saját magának kellett a hátán cipelnie a filmet – ez pedig a 67 éves Woodynak már nem ment egykönnyen.

41. Árnyak és köd (1991)

„Mármint, semminek nincs semmi értelme. De mégis, a vérem azt súgja: „Élj! Élj!” – és én mindig hallgatok a véremre.”

Tipikus szereted-vagy-utálod film, a német expresszionista filmgyártás előtti főhajtás – Fritz Lang és F.W. Murnau szelleme lengi be az egészet –, egy kis Kafkával vegyítve. A cím találóan összefoglalja a film erényeit: Carlo Di Palma operatőrrel közösen gyönyörűen nyomasztó látványt sikerült összehozni, a cselekmény misztikusságát kihangsúlyozó árnyékokkal és köddel. Amilyen zseniális a casting (Madonna, Kathy Bates és Jodie Foster prostituáltként, John Cusack kuncsaftként, John Malkovich bohócként tűnik fel), annyira semmilyen a történet.

Mia Farrow karaktere prostinak szegődik, de az első kuncsaft után kapott pénzt bűnbánatból a templomnak adományozza, hogy aztán egy hajléktalan anyukát látva visszakérje a pénz felét. Allen pedig azt a kisembert alakítja, aki egy nagy összeesküvésbe csöppen bele: egy gyilkos van a városban, és mindenki szerint neki kéne tennie valamit, de senki sem mondja el neki, hogy pontosan mit is. Ebből fakad a kemény filozofálgatás, ami ezúttal már húsz perc után fárasztó, így megmarad a film egy korrekt stílusgyakorlatnak.

40. Szeptember (1987)

„Richmondék beáztak, elment az áram. Isten próbára tesz minket, és én felkészülten állok elébe. Hol van a vodka?”

Újabb stílusgyakorlat, ezúttal a Csehov-imádatát próbálta meg kiélni, egy minimalista eszközökkel élő, de szövevényes drámával. Minden Woody-toposz megfordul itt: hűtlenség, válás, a múlt kísértése, alkotói válság, barátnak látszó ellenség, Mia Farrow, stb. Annyira ragaszkodott ehhez a kamerára vett színdarabhoz, hogy egyszer leforgatta egy totálisan más színészgárdával, de nem tetszett neki, ezért újraírta, újracastingolta és újraforgatta az egészet.

A sikertelen öngyilkossági kísérletéből felépülgető Mia Farrow-karakter kiköltözik a nyaralójába, hogy elhessegesse a rossz emlékeket. Barátnője (Dianne Wiest), édesanyja (Elaine Stritch, ő azért hátán viszi a filmet), annak férje (Jack Warden) és két szomszéd (a nagyszerű Sam Waterston és Denholm Elliott) átugrik, hogy szövődhessenek a szálak, amik erősen a gubanc irányába tartanak. Mindenki szerelmes mindenkibe, ráadásul még egy gyilkossági vonal is bejátszik, Allen nagyon teper a csehovizálással, de sajnos csak túlírt egy nem túl izgalmas sztorit.

39. Sztárral szemben (1998)

„Azzá az emberré váltam, akit mindig is utáltam. De sokkal boldogabb vagyok.”

Woody Allen, a dadogásával, a gesztikulálásával, az esetlenségével együtt egy karakter. Ez a karakter pedig gyakran tűnik fel azokban a filmjeiben is, amelyekben épp nem magára osztja a főszerepet. Ez történt itt is, a Woody-karaktert pedig olyan szinten sajátította el a nagyszerű Kenneth Branagh, hogy az már idegesítően pontos, gyakorlatilag paródia.

Sztárral szemben

Branagh egy sikertelen regényíró, aki a beleveti magát a bulvárújságírásba, aminek során vészesen közel kerül a showbusiness bugyraihoz. A Dolce vita-hatások egyértelműek, a gyönyörű fekete-fehér képi világ és az a néhány zseniális jelenet (Leonardo DiCaprio, mint nagyképű, feltörekvő sztár, telitalálat) viszont nem teszi jóvá a történet céltalan csapongását. A színésznők azért kitesznek magukért (elképesztő névsor: Judy Davis, Charlize Theron, Winona Ryder, Melanie Griffith, Famke Janssen), és az önironikus kikacsintásokért is jár a piros pont („Papadakis az a fajta sznob seggfej, aki minden filmjét fekete-fehérben forgatja”).

38. Melinda és Melinda (2004)

„A pszichiáterem már megint Prozacot ajánlott. Kezdem azt hinni, hogy részvényeket vett a cégben.”

Nem először kezdődött éttermi asztal körüli anekdotázással Woody-film, a Broadway Danny Rose ötletességének viszont csak a töredékét sikerült átmenteni erre a húsz évvel későbbi filmre. Egy baráti beszélgetésen valaki elmesél egy ismerős ismerősével történt sztorit, amit az asztalnál ülő két művész – egy tragédia- és egy komédiaíró – teljesen másképp lát, mi pedig mindkettőt megnézhetjük.

Mindkét, párhuzamosan futó sztoriban egy Melinda nevű nő kopog be zavarodottan egy házba, egy-egy vacsorapartiba csöppenve. A tragikus változat a legrosszabb neurotikus Woody-üzemmód felerősített változata, míg a komédia, köszönhetően a remek színészeknek (Will Ferrell mellett Steve Carell is feltűnik egy rövid időre), legalább tartogat néhány üdítő jelenetet. Papíron biztos jobban nézett ki az ötlet.

37. Férfit látok álmaidban (2010)

„Elhagyott egy nőért. Egy halottért. Szó szerint holtversenyben voltunk.”

2005 és 2010 között négy filmet forgatott Londonban, ez volt az utolsó közülük. Talán a legfájdalmasabb rendezése, ha a színészek elvesztegetését vesszük figyelembe: Sir Anthony Hopkins és Naomi Watts bosszantóan rossz játéka mellett megnézhetjük, milyen, amikor Antonio Banderas és Josh Brolin robotpilóta üzemmódba kapcsol, egyedül Gemma Jones és Lucy Punch mutat valami értékelhetőt.

Természetesen megint saját remekműveit remixelte, de a hűtlenséget, a magánytól való félelmet és az ezotériát is annyival jobb filmekben dolgozta már fel, hogy egyszerűen feleslegesnek hat egy újabb alkotás bármely témában. Zsigmond Vilmos operatőri munkája attól függetlenül kiemelkedő, hogy elmondása szerint utált Woodyval dolgozni, mert egyszerűen igénytelen a jó képekre, ha tehetné, csak közeli felvételekkel dolgozna.

36. Belső terek (1978)

„Érzem, hogy ki szeretnék fejezni valamit, csak azt nem tudom, hogy mit, vagy hogyan.”

A komédiái után teljesen váratlanul bedobott egy Ingmar Bergman-utánzatot, egy csepp irónia nélkül. Ráadásul egy évvel az Annie Hall után egy totálisan ellentétes karaktert adott Diane Keatonnek is, így mindketten bizonyították, hogy a tehetségük széles palettán mozog. Ez volt az első olyan filmje is, amiben nem osztott magára szerepet.

Három, egyaránt valamilyen művészettel, de különböző sikerrel foglalkozó nővér (Diane Keaton, Kristin Griffith, Mary Beth Hurt) vívódását láthatjuk, miközben édesapjuk (E.G. Marshall) válni készül mentális zavarokkal küszködő anyjuktól (Geraldine Page), majd később összeházasodik egy normálisabb, de a művészcsaládba nehezen illeszkedő nővel (Maureen Stapleton). Nem az a tipikus újranézős Woody-film, annyi szent.

35. Fogd a pénzt és fuss (1969)

„- Gyereket várok, Virgil. Ez lesz a karácsonyi ajándékod!
- Elég lett volna egy nyakkendő is.”

Szívesen helyeztem volna valahova feljebb ezt a klasszikust, de sajnos jobb filmként él a fejünkben, mint amilyen valójában. A rengeteg idézhető jelenet („Csak semmi cécó, nálam van a slukker”) és Kern András legendás szinkronja miatt szép az emlék, de a maga 85 perces valójában túl zavaros a film, teli amatőr hibákkal.

De nem is csoda, ez volt az első igazi rendezése, másfél millió dollárja volt rá, Janet Margolinon kívül egyetlen közepesen ismert színészt sem tudott szerezni hozzá, ezért maga mellé még akkori feleségét, Louise Lassert is beírta a filmbe. Persze Virgil Starkwell, a bankrabló sztorija megunhatatlan marad, de inkább Youtube-részletekben él tovább, mint a teljes film hosszában.

34. Kasszandra álma (2007)

„Vicces, hogy az életnek is megvan a maga kis élete.”

Talán nem is lett volna olyan nagy csalódás a Kasszandra álma, ha nem összesen kettő évvel a nagyon hasonló témákat boncolgató Match Point után jött volna. És már az amúgy kiváló Match Point is a még kiválóbb Bűnök és vétkek újrahasznosított verziója volt. Egyszerűen felesleges volt.

Ezúttal Ewan McGregor és Colin Farrell játszottak egy testvérpárt: mindkettejüknek pénzre van szükségük – előbbi a vállalkozásához, utóbbi a szerencsejátékokban felhalmozott adósságának rendezéséhez –, ezért a nagybátyjukhoz (Tom Wilkinson) fordulnak segítségül, aki egy feltétellel hajlandó fizetni – ha megölnek neki egy embert. Philip Glass monumentális filmzenéje hatalmas pluszpont.

33. A varázsige: I Love You (1996)

„Drágám, kérlek, hozz ide egy példányt a végrendeletemből! És egy radírt is!”

Igazi rejtély, hogy Woody miért várt 1996-ig azzal, hogy belevesse magát a musicalek világába – a klasszikus Hollywoodért rajongó rendező (itt a Marx-testvérek a hivatkozási pont) végül egy egész érdekes koncepciót választott első zenés filmjéhez: régi slágereket használt, és azok szövegei alapján írt egy forgatókönyvet.

A casting igen durva: Woody mellett Goldie Hawn, Drew Barrymore, Julia Roberts, Edward Norton, Tim Roth és a fiatal Natalie Portman is helyet kapott az éneklős-táncolós csapatban, ráadásul Allen arra kérte őket, hogy ne gyakoroljanak sokat, az eredeti hangjukon énekeljenek, hogy minél életszagúbb legyen a végeredmény. Az lett a veszte, hogy ilyen performanszok (Woody és Goldie Hawn tánca a Szajna partján varázslatos) mellett a történet senkit sem érdekel.

32. Süti, nem süti (2000)

„Elkapcsolhatnánk erről a zenéről, kérlek? Úgy érzem magam, mint akinek parókát kéne viselnie.”

Az ezredforduló környéke Woody Allen egyik legsötétebb időszaka volt, már ami a filmjei minőségét illeti. Ez az ártalmatlan komédia tulajdonképpen két sztori egybegyúrása: a pitiáner bűnöző Allen és három haverja kibérel egy régi éttermi helyiséget, hogy a pincéből átfúrva a szomszédos bankba kirabolhassák azt. Csakhogy a fúrás nem igen jön össze, viszont a fedősztori miatt indított sütibizniszből meggazdagodnak.

A film második felében Woody karakterét és annak feleségét (Tracey Ullman) láthatjuk, amint erős kulturális hiányosságaik ellenére próbálnak beilleszkedni az újgazdag világba – a nő még egy műkereskedőt (Hugh Grant) is felfogad, hogy oktassa őt. Futószalagon érkeznek a sznob-poénok, de ez az egysoros-gyűjtemény csak közepesen szórakoztatóvá teszi a filmet, az igazán jótól még messze van.

31. Füles (2006)

„Héber felekezetűnek születtem, de amikor idősebb lettem, áttértem a nárcizmusra.”

A Scarlett Johanssonnal való háromfilmes együttműködés középső darabja meglehetősen ellentmondásos: az alapsztori zseniális, a kivitelezés gyenge, a viccek ütnek, az izgalom elmarad. Egy oknyomozó riporter (Ian McShane) halála után egy halálhajón találja magát, ahol egy fiatal nő elmondja neki, hogy szerinte a főnöke, Lyman (Hugh Jackman) mérgezte meg, és ő lehet a híres Tarot Kártyás Gyilkos.

Füles

Eközben egy újságírótanonc, Sondra (Scarlett Johansson) Londonban vakációzik, és részt vesz a Nagy Splendini nevű bűvész (Woody Allen) egyik show-ján. Miután felkéri egy mutatványhoz, a lány előtt megjelenik az elhunyt riporter, és átadja neki az ügyet. Innentől kilométerekre előre lehet látni a cselekményt, de ezúttal szerencsére legalább a humort sikerült eltalálni.

30. Abszurd alak (2015)

„A filozófia ilyen nagy mennyiségben csak verbális maszturbáció.”

Valaki állítsa már le ezt az embert. Ez a negyedik olyan filmje, amiben a tökéletes gyilkosságról elmélkedik, ezúttal is csak az a szerencséje, hogy Joaquin Phoenix-szel nagyon nem lehet mellélőni. Napjaink egyik legnagyobb színésze egy kiüresedett, impotens filozófiatanárt alakít, akinek a tervezett gyilkosság hozza vissza az életkedvét.

Közben pedig az egyetem egyik tanárával (Parker Posey) és saját diákjával (Emma Stone) is szoros kapcsolatba kerül, és bár ezek a szálak túl sok időt elvesznek, és ahhoz képest nem olyan érdekesek, tartogat egy-két csavart a film, ami mondjuk a hasonló Kasszandra álma fölé helyezi. Darius Khondji operatőr képeiben pedig még mindig csak gyönyörködni lehet.

29. Banánköztársaság (1971)

„A szabadság szép dolog, de ha az ember halott, az alaposan visszaveti a nemi életét.”

Allen karrier-eleji komédiáinak hangulatát meghatározta a Marx-testvérek iránti érdeklődése, a Banánköztársaság erre az egyik legjobb példa – a Fielding Mellish nevű botladozó karakter simán elmenne a harmincas évek fekete-fehér némafilmjeiben is.

A San Marcos nevű banánköztársaság ügyeibe egy aktivistalány kedvéért belekeveredő férfi történetében a kubai forradalom, a CIA, az FBI és a zsidóság is helyet kap. A vicces katyvasz ettől függetlenül végig olyan, mintha kihúzta volna az ötletfiókját, véletlenszerűen kihúzott volna belőle tizenöt cetlit, és azokat leforgatta volna egy politikai keretben. Tipikusan az a Woody-film, amit azért simán elnézünk, ha vasárnap délután leadja a tévé.

28. Egy másik asszony (1988)

„Vannak idők, amikor még egy történésznek sem szabad a múltba tekintenie.”

Egy újabb Woody-film, aminél nincs középút – egyesek a rendező legjobb filmjei közt tartják számon, mások még ennél is lejjebb sorolják. Ismét Ingmar Bergman szellemét idézi meg ebben a történetben, amelyben egy ötvenéves nő kibérel egy lakást, hogy nyugodtan tudjon könyvet írni, de a vékony falaknak köszönhetően tisztán hallja a szomszéd lakásban folytatott beszélgetéseket, egy pszichiáter és a páciense közt.

Az életközépi válságban lévő asszony szerepében a Woody-filmográfia egyik legjobb alakítását nyújtó Gena Rowlands, a kihallgatott páciens szerepében pedig Mia Farrow látható, de Ian Holm és Gene Hackman is kapott egy-egy kiváló karaktert. A visszafogott történet helyenként érdekes, de ez a fajta komolykodás Woodytól itt még közelebb állt a Bergman-nyúláshoz, mint a saját hang megtalálásához.

27. Káprázatos holdvilág (2014)

„Megszületünk, semmi bűnt nem követünk el, mégis halálra vagyunk ítélve.”

Ahogy azt a kritikánkban is írtuk, Woody Allen még rossz filmet is jól tud csinálni. Az Éjfélkor Párizsban sikere után három évvel visszatért a francia környezetbe, ezúttal a Riviérán kalandozott el egy kicsit az előző század húszas éveiben.

De újra a régi témákat tudta csak elővenni: Colin Firth egy világhírű illuzionistát alakít, aki civilben egy kibírhatatlan cinikus, és aki hobbiból hamis médiumokat buktat le. Így jutunk el Emma Stone karakteréhez, akiről látnoki képességei miatt kezdenek el susmogni a környéken. A két főszereplő közti kontraszt jól megágyaz a poénoknak, de hamar fárasztóvá válnak, és csak a történeti csavarok környékén válik rövid szakaszokra izgalmassá a sztori.

26. Amit tudni akarsz a szexről… (1972)

„Én voltam az első, aki kapcsolatot fedezett fel a túlzott maszturbáció és a politikai pálya között.”

Már az ötlet is teljesen abszurd: Dr. David Reuben azonos című szexkézikönyvének fejezetcímei közül válogatott Allen, hét szkeccsjelenetben dolgozta fel őket, és összerakott belőle egy filmet. A kérdések: Használnak-e a szexuális serkentőszerek? Mi a szodómia? Miért jutnak egyes nők olyan nehezen el az orgazmushoz? Homoszexuálisok-e a transzvesztiták? Mi az Ön perverzitása? Megbízhatók-e a szexológusok és a szexklinikák kutatásai? Mi történik ejakuláció közben?

Ahogy az egy ilyen szkeccsfilmben lenni szokott, hullámzik a minőség, az udvari bolondnak öltözött Woody egyszerűen nem vicces, a spermának öltözött Woody viszont halálosan az. Az Antonioni-szerű olaszfilm-paródia is telitalálat, és azt a jelenetet is nehéz kiverni a fejünkből, amikor a pszichiátert játszó Gene Wilder rácsodálkozik a páciensére, amikor az bejelenti, hogy közösült a bárányával.

25. Csak az a szex (2003)

„Legszívesebben öngyilkos lennék, de annyi problémám van, hogy az sem oldaná meg mindet.”

Talán arról a legemlékezetesebb ez a film, hogy amikor 2009-ben megkérdezték Quentin Tarantinót, melyik a 20 kedvenc filmje pályafutásának kezdete (1992) óta, a Csak a szex volt az egyik, amit megemlített. Na meg arról, hogy az Amerikai pite-filmekkel híressé vált Jason Biggsnek ez volt az első próbálkozása a presztízsfilmek irányában.

Egyébként minden a régi: Biggs egy – felkészülni! – alkotói válságban lévő írót játszik, akinek problémás kapcsolata van a barátnőjével, és viszonyt kezd egy másik nővel (Christina Ricci). Mindenközben egy idős író (Woody Allen) különböző bölcsességekkel látja el a fiatal énjének is felfogható fiút. Ricci és Allen kitűnő a szerepében, Biggs pedig nem véletlenül nem lett azóta sem nagyobb sztár.

24. Szentivánéji szexkomédia (1982)

„A szex csökkenti a feszültséget, a szerelem meg okozza.”

Egy újabb film, aminek ott a címében a szex. A cím ellenére viszont nem Shakespeare hatása a legegyértelműbb a Szentivánéji szexkomédiában – hanem kié? Na, kié? Ingmar Bergman 1955-ben rendezte meg az Egy nyári éj mosolya című filmet, ezt gyakorlatilag egy az egyben lemásolta Allen.

A huszadik század elején járunk, egy neves filozófus (José Ferrer) és fiatal menyasszonya (Mia Farrow, először Woody Allen-filmben) vidéken töltenek egy hétvégét, a filozófus unokatestvérénél (Mary Steenburgen) és félbolond feltaláló férjénél (Allen), még két fő társaságában. Aztán mindenki mindenkivel. Talán a legvegyesebb hangulatú Woody-film, a korai vígjátékok és a komolyabb bergmani filmek közt félúton.

23. A jade skorpió átka (2001)

„Sose bízz olyan nőben, aki maga füttyent taxiért.”

Woody legnagyobb költségvetésű filmje egyben az, amit saját maga a valaha készített legrosszabbjának tart. Ez a negyvenes években játszódó illuzionista-sztori (igen, már megint) 33 millió dollárba került, ezért Allen – aki saját bevallása szerint cserben hagyta a remek színésztársait, amiért magára osztotta a főszerepet – nem tudta a Szeptember mintájára kukába dobni az egészet, és újraforgatni.

Egy illuzionista telefonon keresztül hipnotizál egy magánnyomozót (Allen) és hatékonysági szakértő munkatársát (Helen Hunt), annak érdekében, hogy ékszerek ellopására kényszerítse őket. Teljesen bugyuta ötlet, de a benne rejlő komikumokat ügyesen kihozzák, és így egy kedves kis vígjátéknak simán elmegy.

22. Hatalmas Aphrodité (1995)

„Itt Zeusz beszél. Most nem vagyok itthon, de a sípszó után hagyjon üzenetet.”

Woody mindig is a színészek kedvence volt – a rendezői utasításokat a minimumra veszi, állítása szerint ő nem ért a színészethez, ezért inkább hagyja őket dolgozni, ők tudják, mit csinálnak. Nem lehet véletlen, hogy annyian nyertek már Oscar-díjat a filmjeiért, például az azóta teljesen eltűnt Mira Sorvino is, a Hatalmas Aphroditéért.

A fergeteges görög kórussal megtámogatott filmben egy New York-i író (Allen) és felesége (Helena Bonham Carter) örökbe fogad egy gyereket, akiről hamar kiderül, hogy tehetséges, ezért a férfi elhatározza, hogy felkeresi a szülőanyját. Kis kutatás után megdöbbenten szembesül az igazsággal: egy pornókat is vállaló prostituált (Mira Sorvino) az anyuka. A szokatlan szabadszájúság ellenére az ismerős cselekményvezetésen nem igazán mert kockáztatni, igazi középutas film született belőle.

21. A rádió aranykora (1987)

„- Apu, mi a foglalkozásod?
- Semmi közöd hozzá.”

Az biztos, hogy ha fizikailag lehetséges lett volna, akkor Woody Allen a harmincas években éli le ezt a nyolcvan évet. A nosztalgia – különös tekintettel a mozi és a zene iránt – mindig is része volt a filmes témáinak, de 1987-ben egy egész alkotást szánt az anekdotázásra. Ismerve Woody Fellini-rajongását, nem csodálkoznék, ha az Amarcord ihlette volna A rádió aranykorát.

Allen elmondása szerint a filmben látottak nagy része tényleg megtörtént, de azért vannak, amik a gyerekkora túlzott látásmódját tükrözik. Először választotta ki a dalokat, és az azokhoz fűződő emlékei alapján írta meg a forgatókönyvet – az nem is volt kérdés, hogy neki kell lennie a narrátornak. Hangulatban csillagos ötös, már csak a központi zsidó család történetét kellett volna kicsit feldobni, hogy igazán jó film kerekedjen ki belőle.

20. A világ második legjobb gitárosa (1999)

„Egyetlen zseni sem ér meg túl sok szívfájdalmat.”

Mondom én, hogy nem tud elszakadni a harmincas évektől. Django Reinhardt, a híres cigány jazzgitáros dalai több filmjében is megfordultak, a Sean Penn által játszott fikcionális zenész, Emmet Ray tulajdonképpen az ő mása. A főszereplő szeretőjeként feltűnő néma nő karaktere megint csak Fellinire vezethető vissza – ezúttal az Országúton volt a minta.

Woody több filmjéhez hasonlóan itt is kamuinterjúk szakítják meg néha a ritmust, még jobban olyan érzést keltve, mintha egy valós személyről lenne szó. Penn és a néma szeretőt alakító Samantha Morton játéka elviszi a filmet, és – főleg utóbbi némafilmeket idéző alakítása miatt – az unalmasabb perceket is kérdés nélkül átvészeljük miattuk.

19. Vicky Cristina Barcelona (2008)

„Apám gyűlöli a világot. A maga módján áll bosszút rajta: csodás verseket költ, de aztán megfosztja a közönségét tőlük.”

Hajlamosak vagyunk túlértékelni a spanyolokért rajongó Woody egyetlen Spanyolországban készült filmjét – a kétezres évek első évtizede nem a legfényesebb pontja a karrierjének, ráadásul a színészek baromi jók benne. Még ez a szerencse, ugyanis ha elvesszük a barcelonai, avilési és ovideói helyszíneket, valamint Javier Bardem, Penélope Cruz, Scarlett Johansson és Rebecca Hall zseniális alakításait, akkor nem sok muníció marad az egészben.

Egy kicsit felturbózott szappanoperával állunk szemben: az életet nagy kanállal habzsoló művész (Bardem) egyszerre két nőbe esik bele (Hall és Johansson), miközben még mindig nem szabadult meg kissé instabil ex-feleségétől (Cruz) sem. Ez, plusz sok vörösbor, élénk festmény és szenvedély. Persze ezekért megéri.

18. Rejtélyes manhattani haláleset (1993)

„Egész egyszerűen képtelen vagyok ennyi Wagnert hallgatni, érted? Hirtelen kedvet kaptam lerohanni Lengyelországot.”

Eredetileg Mia Farrow-nak szánta az egyik legjobb kilencvenes évekbeli komédiájának főszerepét, de az élet közbeszólt, a kettejük közti bírósági ügyek közepette pedig felhívta Diane Keatont – akivel a Manhattan óta, vagyis 14 éve nem játszott együtt –, hogy lenne-e a partnere az új filmjében. Azonnal igent mondott. A Rejtélyes manhattani halálesetet szórakoztató kriminek szánta, mélyebb jelentés nélkül, olyasminek, amilyeneket Alfred Hitchcock készített – Allen azt mondta Hitchcockról, hogy „pompás filmjei vannak, de tökéletesen jelentéktelenek”.

Nem véletlen, hogy Manhattan újra a címbe került: abból a tipikus nagyvárosi élethelyzetből indul ki, hogy hiába tölti le valaki a fél életét méterekkel a szomszédja mellett, lehet, hogy egyáltalán nem ismerik meg egymást valójában. Allen és Keaton karakterei legalábbis biztosan nem: egyik nap még jókedvűen teázgatnak a szomszédnál, másnap pedig váratlanul szívrohamot kap az idős asszony. A házaspár gyanút fog, indul a nyomozás – rengeteg verbális és nonverbális humorral.

17. A hétalvó (1973)

„Fogalmam sincs, mit keresek itt. 237 éves vagyok, már a nyugdíjas éveimet kéne élnem.”

Woody egyetlen sci-fi-komédiája még ambiciózusabbnak indult, mint amilyen végül lett – egy négyórás filmet akart készíteni, aminek a kortárs New Yorkban játszódó első két órája végén hibernálják a karakterét, majd a szünet utáni második felvonásban az 500 évvel későbbi New Yorkban folytatódik a történet. Aztán túl nagy vállalásnak tartotta, így inkább csak az ötlet második felét forgatta le.

Ekkorra már túl voltak Diane Keatonnel a Játszd újra, Sam! filmváltozatán, de ez volt az első alkalom, hogy Woody Allen-rendezésben játszottak együtt. A hetvenes években lefagyasztott Woody-karakter végül a 200 évvel későbbi jövőben ébred, ahol egy valódi disztópia valósult meg: fasiszta diktátor, robotszolgák és óriáskijelzők mindenhol. Talán ebben a filmjében érhető tetten a leginkább a Marx-fivérek rá gyakorolt hatása – kétségkívül a legviccesebb filmjei közé tartozik.

16. Alice (1990)

„Semmi sem szexibb egy hitevesztett katolikusnál.”

A mágiával az Alice-ban foglalkozott először, és talán itt is kellett volna abbahagynia. Állítása szerint semmi köze az Alice Csodaországbanhoz („Az Alice egyfajta kvintesszenciális gazdag fehér, angolszász, protestáns név. Nem zsidó név, nem olasz, nem etnikai”), de mégis rímel a kettő története. Itt egy tehetős, de a házasságba belefásult manhattani feleség találja meg a valóságból vezető kiutat – egy kínai természetgyógyász szerei által.

A szereknek köszönhetően – amiket eredetileg a hátfájására kapott – Alice (Mia Farrow) képes lesz láthatatlanná válni, így nyugodtan szaglászhat nőügyekbe bonyolódó férje (William Hurt) után, de a hatásuk alatt elkezd vonzódni egy szaxofonoshoz (Joe Mantegna) is. Az Alice Woody szerint az Egy másik asszony komédiaverziója, mindkettő főszereplője a véletlennek köszönhetően jut el oda, hogy elkezdje megváltoztatni az életét. Ja, és itt is Fellini a hunyó: a sztori részben a Júlia és a szellemekre épül.

15. Zelig (1983)

„12 éves vagyok. Rohanok a zsinagógába. Megkérdezem a rabbitól az élet értelmét. Ő megmondja nekem az élet értelmét, de héberül mondja. Nem tudok héberül. Erre ő 600 dollárt akar héber leckéért.”

Talán nem nagy mellélövés kijelenteni, hogy ez Woody legegyedibb filmje. Az áldokumentarista jelleg már a Fogd a pénzt és fuss esetében is megjelent nála, de itt fejlesztette tökélyre – a Zelig ráadásul nem csak saját filmográfiájában, de az egyetemes filmtörténetben is hivatkozási ponttá vált, ha áldokumentumfilmről van szó. Az eredeti címötletek között olyanok szerepeltek, mint A macska pizsamája, Az ezerarcú ember vagy Az identitásválság és annak viszonya a személyiségzavarhoz. Szerencsére végül szimplán a Zelig mellett döntöttek.

Leonard Zelig (Allen), a kaméleonember története egészen lenyűgöző: a 20-as, 30-as években élő férfi fizikailag és mentálisan is képes totálisan alkalmazkodni a környezetéhez, és még a pszichiátere (Mia Farrow) is beleszeret. Az akkoriban technikai bravúrnak számító filmben korai híradófelvételekbe illesztették bele Woody Allent és a többieket, még ma sem bántják a szemünket a több mint 30 éves effektek.

14. Agyament Harry (1997)

„Semmi baj a tudománnyal. A légkondi és a pápa közül az előbbit választom.”

Bár ez is Bergmanon alapul, szerencsére ezúttal csak a struktúrájában mutat hasonlóságot a svéd rendező A nap vége című filmjével Woody műve. Az általa játszott beszédes nevű főszereplő, Harry Block (writer’s block = alkotói válság) arra az egyetemre tart átvenni egy tiszteletbeli diplomát, ahonnan régen kirúgták. Az útra hárman kísérik el: egy haldokló barátja, az ex-feleségétől engedély nélkül elhozott fia, és egy fekete prostituált.

De nem csak a kocsikázással gyűlik meg a baja: szeretője pisztollyal támad rá, amiért viszonyukat felismerhetően írta bele új könyvébe – amint kiderül, sokan mások is felismerték magukat a könyveiben, nem éppen pozitív előjellel. Ezenkívül fikcionális karaktereivel is szembekerül Harry, például a Sátánként mutatkozó Billy Crystalba vagy abba a Robin Williamsbe, aki annyira szét van esve, hogy szó szerint elmosódik. Judy Davis, Julia Louis-Dreyfus, Bob Balaban, Tobey Maguire és Demi Moore is feltűnik ebben az őrült ritmusban robogó filmben.

13. Broadway Danny Rose (1984)

„- Ez az áfonyaszósz száraz!
- A krumplipürét eszed.”

A showbizniszbe elég korán bekerülő Woody Allen (bűvész, kabaréíró és stand-up komikus is volt már tizenéves korában) ezzel a filmmel próbálta megidézni a kezdeti időket: egy szerencsétlen tehetségkutató menedzsert alakít, aki többek közt a nagy befutás előtt álló énekes, Lou Canova (Nick Apollo Forte) ügynöke. Lou egy olyan nővel (Mia Farrow) randizgat, aki korábban egy maffiózó párja volt. Egy nagy fellépésre az ügynök is elkíséri a párt, ahol Lou kérésére úgy tesz, mintha ő lenne a nő partnere. Csakhogy amit látszatnak szántak, azt a maffia igen komolyan veszi.

Az egész egy szép keretbe van foglalva: egy csapat komédiás a manhattani Carnegie Deli étteremben, vacsora mellett anekdotázgat a kedvenc Danny Rose-sztorijairól – az étterem olyan hálás lett a rendezőnek a helyszínválasztásért, hogy a mai napig lehet kapni a The Woody Allen nevű szendvicset. Talán ez a legnagyobb hosszú távú hatás, amit a film elért, de egy tökéletesen szórakoztató filmről van szó, Mia Farrow egyik legjobb alakításával és Woody Allen egyik legszerethetőbb karakterével.

12. Éjfélkor Párizsban (2011)

„Hogy Párizs létezik, és vannak, akik máshol szeretnének élni, örök rejtély számomra.”

Bár 15 évvel korábban, A varázsige: I Love You esetében már forgatott Párizsban Allen, ez volt az első film, amit teljes egészében az egyik kedvenc városában vett fel. A siker nem is maradt el: Amerikában 56 millió dollárt, a világban pedig kis híján még százmilliót szedett össze, ezzel Woody karrierjének legtöbbet hozó filmje lett. Ráadásul a forgatókönyvért megkapta élete 4. Oscarját, úgy, hogy 1995 óta először rendezőként is jelölte őt az Akadémia.

Ezúttal Owen Wilson kapta a Woody-karaktert, és a változatosság kedvéért most nem egy alkotói válságban lévő író, hanem egy karrierjében beteljesületlen hollywoodi forgatókönyvíró a főszereplő, aki rideg feleségével (Rachel McAdams) és annak ellenségeskedő, konzervatív szüleivel tölti Párizsban a nyarat, miközben első regényén dolgozik. Felesége irritáló társasága elől félrészegen az elhagyatott párizsi utcákba menekül, de amint éjfélt üt az óra, a fejére áll a világ: egy húszas évekbeli Peugeotba száll, ami Jean Cocteau partijába igyekszik – a múltba csöppenve később találkozik Hemingwayjel, Picassóval, Dalíval és Fitzgeraldékkal is. Végtelenül bájos sztori, meseszerű képi világgal és teli zseniális ötletekkel.

11. Lövések a Broadwayn (1994)

„Az élet nem tökéletes. Ráadásul rövid.”

Valamiért Broadwayhez mindig a maffiát kapcsolta Woody, a Danny Rose után itt is nagy szerepet kapnak az italoamerikai karakterek. John Cusack azt a fajta művészi sztereotípiát jeleníti meg elsőrangúan, amikor valakivel elhitetik, hogy ő egy zseni és ezért úgy érzi, mindent megengedhet magának. Épp csak a színdarabját nem tudja finanszíroztatni kompromisszumok nélkül – végül egy gengsztertől fogadja el a támogatást, azért cserébe, hogy annak barátnője (Jennifer Tilly) lehet a darab főszereplője.

Amikor kiderül, hogy a nő testőre, a keménykedő Cheech (Chazz Palminteri) teli van jobbnál jobb ötletekkel a színdarabbal kapcsolatban, beindul a buli. Cusack karaktere ellopja Cheech ötleteit, magára haragítva a gengsztert, ráadásul saját barátnőjét (Mary-Louise Parker) is megcsalja a csábító, de alkoholista sztárszínésznővel (Dianne Wiest – a második olyan Woody Allen-filmjében, amiért Oscar-díjat kapott). Képtelen helyzetkomikumok és a legjobb fajta karikatúrák teszik az elejétől a végéig élvezhetővé ezt a kissé elfeledett Woody-filmet.

10. Blue Jasmine (2013)

„Ne veszekedjetek már! Nem bírom elviselni, valamiért nem hat a Xanaxom.”

Cate Blanchett nagy fogásnak bizonyult, talán az Allen filmjeiben valaha látott legjobb drámai alakítást nyújtotta a színésznő 2013-ban, meg is kapta a maga második szobrocskáját. A Blue Jasmine nem csak az elmúlt évek lusta terméséből, de az egész Woody-életműből kitűnik a minden eddiginél sötétebb témájával és hangvételével, amiben még Andrew Dice Clay (igen, Ford Fairlane) és Louis C.K. is halálosan komoly szerepben tűnik fel.

Cate Blanchett a Blue Jasmine c. filmben
©

A luxushoz hozzászokott Jasmine (Blanchett) egy idegösszeomlás után New York-i otthonából San Franciscóba tart, hogy az átlagos életet élő húgánál (a szintén kitűnő Sally Hawkins) lakjon egy darabig. Az élet minden területén irracionális elvárásokat támasztó Jasmine hamar magára haragít mindenkit, de látszólag mindent megtesz, hogy beilleszkedjen közéjük. Allen hibátlan ritmusban adagolja a múltbeli történéseket, és minden egyes flashback után át kell értékelnünk a karakterekhez fűződő viszonyunkat – mesteri történetmesélés, megrázó végjátékkal.

9. Match Point (2005)

„Az ember, aki azt mondta, ’Inkább lennék szerencsés, mint jó’, ismerte az életet.”

Itt a bizonyíték, hogy azért újrahasznosítani is tud az öreg. Dosztojevszkij-mániáját már alaposan kiélte az 1989-es Bűnök és vétkekben, de úgy látszik, nem tud szabadulni a témából. A történet eredetileg New York egyik gazdag negyedében játszódott volna, de aztán a BBC bejelentkezett, hogy finanszírozná a filmet, ha helyette Londonban forgatják le azt, nagyrészt brit színészekkel és stábbal. Így kerültek a képbe olyan színészek, mint Jonathan Rhys Meyers, Emily Mortimer vagy Matthew Goode.

Scarlett Johansson is csak akkor jött képbe, amikor a szerepére szánt Kate Winslet az utolsó pillanatban visszavonta a részvételét. Annyiban kegyetlenebb a Bűnök és vétkeknél a Match Point, hogy az ebben látott gyilkosságok teljesen szabad akaratból történnek, így sokkal nehezebb azonosulni az elkövetővel, még ha Allen nagyon okosan építi fel úgy a karaktert, hogy neki drukkoljunk.

8. Kairó bíbor rózsája (1985)

„Nem tudsz megtanulni igazinak lenni. Az olyan lenne, mint megtanulni törpének lenni.”

A fantasztikus, tündérmeseszerű filmjei közül egyértelműen a legjobb a Kairó bíbor rózsája – és ezt maga Woody Allen is így gondolja, a saját munkáival örökké elégedetlen rendező ezt a filmjét emelte ki 2001-ben, mint a legjobban sikerült moziját. A filmben a moziba járás eszképizmusát fordítja a feje tetejére: nem csak a New Jersey-i bántalmazott feleség (Mia Farrow) választja a mozitermet a valóságból való kiszakadásra, hanem kedvenc filmjének hőse (Jeff Daniels) is úgy dönt, lejön a képernyőről és a vásznon keresztül kilép a valóságba.

Kairó bíbor rózsája

A nagy gazdasági világválság idején játszódó történetben egy ideig jól elvan a nő a kitalált karakterrel – aki nem vérzik, nem tud megsebesülni és a haja is mindig ugyanúgy áll –, de aztán találkozik az őt alakító színésszel, és választania kell kettejük között. A nő a valóságot választja, és elhagyja a férjét a színész kedvéért. A fikcióval való földöntúli kapcsolatunkat járja körbe Woody, és ha valaki, akkor ő hitelesen tud elmerülni ebben a témában.

7. Szerelem és halál (1975)

„A dolog lényege, azt hiszem, hogy ne úgy gondoljunk a halálra, mint valaminek a végére, hanem inkább úgy, mint a költségcsökkentés egészen hatékony módjára.”

Könnyen lehet, hogy Allen legeslegviccesebb filmje a Szerelem és halál. A korai vígjátékai közül az utolsó, és egyben a legösszeszedettebb darab, közvetlenül az Annie Hall előtti rendezése, ahol már mutat valami céltudatosságot az addig eléggé csapongó filmes. Emellett azonban egy nonstop humortorpedóról van szó, amiben Monty Python-i sűrűséggel és abszurdsággal érkeznek a poénok.

A napóleoni háborúkban járunk, a franciák éppen lerohanták Ausztriát, a békepárti bölcsész Boriszt (Allen) pedig behívják az orosz hadseregbe. Távoli rokona, Szonja (Diane Keaton) biztos benne, hogy Borisz elveszíti az előtte álló párbajt, ezért megígéri neki, hogy hozzámegy feleségül. Borisz persze túlélte az egészet, így elveheti az álomszép nőt. Kettejük házassága filozófiai adok-kapokba fordul – az orosz irodalom szatírájaként is megállja a helyét a film.

6. Férjek és feleségek (1992)

„Teljesen logikus, nem? Miért ne lenne hatással a személyiségünkre a bolygók állása?”

Az első és egyetlen alkalom, hogy nem kifejezett komédiában használ áldokumentumfilmes eszközöket. A Férjek és feleségek már a legelső jelenetével leveszi a nézőt a lábáról: a majd’ ötperces nyitósnitt vágás nélkül zajlik, a kamera pedig mindent látó szemként siklik a szereplők körül. Két pár (Woody Allen és Mia Farrow, valamint Syndey Pollack és Judy Davis) közös vacsorára készül, miközben az utóbbi duó bejelenti, hogy különválnak. A feszültség fokozódását a kameramozgás tökéletesen követi, a minden szabályt felrúgó vágási technika pedig egy házivideó-gyűjteménnyé varázsolja a filmet, így még intimebb hangulatot kölcsönöz neki.

Mindenféle szentimentalizmust nélkülözve, brutálisan nyers eszközökkel mutatja be a két házasság szétfoszlását, mintha egy dokumentumfilmet néznénk a tetemek bomlási folyamatáról. Egy kis humort azért még így is sikerült becsempésznie, főként a mindig nagyszerű Judy Davis kiakadásaival és Pollack karakterének fiatal barátnőjének (Lysette Anthony) megszállottságával az asztrológia iránt. Ha még hozzátesszük, hogy Liam Neeson és Juliette Lewis is feltűnik egy-egy szerepben, kimondhatjuk, hogy egy igazi mesterműről van szó, aminek csak a kegyetlen témája szab határt az újranézési faktor tekintetében.

5. Manhattan (1979)

„Olyan gyönyörű vagy, hogy alig bírom a szemem a taxiórán tartani.”

Ha a Férjek és feleségek tartogatta a legmeglepőbb Woody Allen-nyitányt, akkor a Manhattané a legszebb. A rendező ódája New Yorkhoz nem is kezdődhetett volna ennél méltóbban, a saját maga által alakított főkarakter, Isaac keresi a várost legjobban körülíró mondatokat, miközben szól Gershwintől a Rhapsody in Blue. Ez az a fajta film, amit ma már nemigen lehetne elkészíteni. De Woodynak még minden összejött: Gordon Willis operatőri munkája a valaha volt legjobbak közt van, Diane Keaton és Meryl Streep mellé pedig az Oscarra jelölt 17 éves Mariel Hemingwayt is sikerült becserkésznie.

Woody úgy írta le a filmet, mint az előző két filmje (Annie Hall és Belső terek) egybegyúrását, ami nem áll messze a valóságtól – ugyanúgy megvan benne az előbbi romantikus bohózata, mint az utóbbi mélyfilozófiai vonulata. Museum of Modern Art, Central Park, Queensboro Bridge – az önmagukban is ikonikus helyek Gordon Willis káprázatosan szép fekete-fehér képein még mitikusabbá váltak, és ez a vizuális világ kellett is ahhoz, hogy kiegyenlítse a néhol nehezen megfogható párbeszédeket. A Manhattan az, amiért kitalálták ezt az audiovizuális formátumot, amit mozifilmnek hívnak.

4. Hannah és nővérei (1986)

„Honnan a fenéből tudjam, miért voltak nácik? Azt sem tudom, hogyan működik a konzervnyitó!”

Az egyik legregényesebb története az első drámájához (Belső terek) hasonlóan három nővér történetét dolgozza fel: Hannah (Mia Farrow), Holly (Dianne Wiest) és Lee (Barbara Hershey) szövevényes szerelmi életei nem teljesen lennének idegenek a Csehov-életműből sem, Woody pedig talán ennél a filmjénél használja legjobban a népes szereplőgárdáját. A nővérek mellett feltűnik Hannah jelenlegi (Michael Caine) és ex-férje (Allen), Lee idős élettársa (Max von Sydow), Holly barátnője (Carrie Fisher) és a neki udvarló építész (Sam Waterston).

Hannah és nővérei

De Csehov mellett Ingmar Bergman hatása is újra megmutatkozik: a Fanny és Alexanderben szintén három ünnepi összejövetel keretében gyűlik össze egy népes család – ott a karácsony, itt a hálaadás az ürügy. Dianne Wiest, Michael Caine és Woody Alen is hazavihettek egy-egy Oscar-szobrot a filmért, ami terebélyes cselekményéhez képest üdítően rövidre, egy óra negyven percesre lett vágna – egy ilyen kurtítás ma is ráférne jó pár alkotásra.

3. Csillagporos emlékek (1980)

„Az öngyilkosság nem egy tipikus középosztálybeli jelenség. Az anyámat túlságosan lefoglalta a csirkék kibelezése, minthogy azon elmélkedjen, vajon főbe lője-e magát, vagy sem.”

A Csillagporos emlékek nem való mindenkinek. Ahhoz, hogy teljes egészében értékelni lehessen, tudni kell, hogy az Annie Hall bődületes nagy sikere (a Star Wars elől vitte el a legjobb filmes Oscart!) után ő volt Hollywood legünnepeltebb filmese, majd egy évvel később kijött a Belső terek című depresszív filozofikus drámával, amit szétcincáltak a kritikusok, mondván, maradjon inkább a vígjátékoknál. A Csillagporos emlékek főszereplője, Sandy Bates (Allen) egy fesztiválra kíséri el legutóbbi filmjét, ahol a rajongók és az újságírók is hasonló érvekkel támadják le, mint amiket Woody kapott az életben.

Woody Allen a Csillagporos emlékek c. filmben
©

A Fellini 8 ½-jét idéző, makulátlan fekete-fehér, mágikus realizmussal operáló film Woody egyik legszürreálisabb alkotása, amiről a róla alkotott korabeli és mai nézeteket összevetve kijelenthető, hogy megelőzte a korát. A hírnévvel járó pozitív és negatív dolgok kivesézése mellett Sandy próbálja fejben rendbe rakni a nőügyeit (a múltból kísértő Charlotte Rampling mellett Jessica Harper és Marie-Christine Barrault), de megelevenednek a különböző fantáziái is, például egy mezei UFO-találkozót is láthatunk ebben a varázslatos, esztétikailag kifogástalan filmben.

2. Annie Hall (1977)

„Az életet két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra.”

Mit lehet még 2015-ben elmondani az Annie Hallról? Annyira hozzászoktunk már az őrült ritmusához, a korszakokon átívelő vágásaihoz, a nézőkhöz intézett kiszólásaihoz, és minden egyes poénjához, hogy talán már nem is érzékeljük igazán, mekkora szám volt ez a furcsa katyvasz 1977-ben. Nem csoda, hogy letarolta a Star Warsszal, a Júliával és a Harmadik típusú találkozásokkal megspékelt Oscar-mezőnyt – a legjobb film mellett a női főszereplő (Diane Keaton), a rendezés és a forgatókönyv (mindkettő Allen) szobrocskáját is hazavihették.

Bár annak idején Woody még messze volt attól a konvencionális filmkészítéstől, ami a mai munkásságát jellemzi, az Annie Hall még az akkori sztenderdjéhez képest is kísérletezőbb volt – a jelenetek egymásutánisága minden linearitáshoz kötődő szabályt figyelmen kívül hagy, és film helyett inkább úgy tesz, mint az emberi emlékezet: ha egy sztoriról random eszünkbe jut egy másik, akkor ott nincs helye az időrendnek. Diane Keaton bolondos lányból divatteremtő nőideál lett, Woody Allent pedig, életében először és utoljára, színészként is elismerte az Akadémia egy jelöléssel. A romantikus komédiák világa örökre megváltozott – talán azóta nem termelt ki magából jobbat a műfaj.

1. Bűnök és vétkek (1989)

„Legutóbb akkor voltam nőben, amikor meglátogattam a Szabadság-szobrot.”

És akkor ez az, ahol minden, de tényleg minden összejött. Persze ilyen semmitmondó címet (vagy legalábbis ennél kevésbé vonzót) csak Woody tud adni egy filmnek, csak próbálják meg kimondani hangosan, hogy "a Bűnök és vétkek Woody Allen legjobb filmje", és megértik, mire gondolok. Hát nem rohannék egyből a moziba.

Szóval itt tényleg minden összejött. A forgatókönyv a legösszeszedettebb, ami Woody Allen kezei közül valaha is kikerült: az egyik szálon Judah Rosenthal (a tökéletes Martin Landau) szemészorvos morális kálváriáját követhetjük nyomon, amint szeretője (Anjelica Huston) azzal fenyegeti, hogy kipakol a viszonyukról a feleségének, ráadásul tudomása van Judah kétes pénzügyi dolgairól is. Úgy érzi, nincs más hátra, fel kell fogadnia egy bérgyilkost, hogy eltűnjön a nő az életéből, és vele együtt minden gondja.

Woody Allen a Bűnök és vétkek c. filmben
©

A másik szálon Clifford Stern (Allen) dokumentumfilmes kénytelen elfogadni egy szakmailag szinte megalázó, de jó pénzt hozó melót, a nagyképű producer sógora (Alan Alda) munkásságáról kellene portrét forgatnia. Két dolog tartja az életet Cliffben: egyrészt beleszeret a sógora asszisztensébe (Mia Farrow), másrészt egy régóta készülő dokumentumfilmjét szeretné befejezni, a holokauszt-túlélő Levy professzorról. Aztán az idős úr, akivel az életigenlése és a humanista gondolatai miatt foglalkozik Cliff, egyszer csak öngyilkos lesz, feje tetejére állítva ezzel az egész filozófiáját.

"Isten egy olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak" - mondja Judah, mi meg rágódhatunk azon, hogy vajon mit tennénk a helyében. Mert akármilyen csúnya gondolatok is járnak a fejében, a tálalás olyan mesteri, hogy még szimpatizálunk is a gyilkos terv kiagyalójával. Ennél nem nagyon van feljebb.

Bűnök és vétkek