Az óesztendő utolsó előtti napján debütált a tévében, de már fontos fesztiválokat megjárt a Félvilág című film, az azt körülvevő hype a rendezőn és a színészeken túl jórészt a forgatókönyvírónak szólt. Köbli Norbert szerint jó irány, hogy az új filmtámogatás a forgatókönyvekre fókuszál, de egy támogatói döntéshez ez önmagában kevés. Van-e magyar arculata az itt készült filmeknek? Születnek-e új megoldások a filmek eladásához? Nem lett volna jobb moziban vetíteni a Félvilágot? Interjú.

hvg.hu: A Félvilág című filmről megjelent kritikák egyike sem mulasztja el megemlíteni az ön nevét az alkotók között. Ugyanez volt A vizsga és A berni követ esetében, sőt, az Index a „Köbli–Kulka-trilógia” harmadik darabjaként említette a Félvilágot. Pedig sok sikeres filmnél fogalmunk sincs a forgatókönyvíróról, valahogy nem szokás észrevenni. Paradigmaváltás van, vagy csak ön csinál valamit másképp?

Köbli Norbert: Akkor van igazán jól megírva a könyv, ha nem hívod fel magadra a figyelmet, úgyhogy mikor megjelennek ezek a dicsérő kritikák, kicsit zavarba jövök. A munkám akkor jó, ha magától értetődő, és olyan egyszerű, mint egy sláger. Mindenesetre ahhoz, hogy ennyire láthatóvá váljon a film írója, megfelelő partnerek kellenek. Például olyan rendező, aki nem sufniban tartja a forgatókönyvírót, vagy leláncolva a pincében. A filmgyártásban a csapatmunka a lényeg, meg kell tanulni jó kompromisszumokat kötni. Úgy végzem a munkámat, hogy az boldoggá tegyen engem, a rendezőt, a színészt, a többieket. Tehát eleve úgy írom például a szöveget, hogy az a színésznek jó legyen. És akkor persze a színész is dicsérni fogja a forgatókönyvet. És ha jól éreztük magunkat, azt szeretnénk elérni, hogy a közönség tényleg azt lássa, amit csináltunk.

hvg.hu: Hogy lehet úgy írni, hogy attól a színész és a rendező jól érezze magát?

K. N.: A Félvilágnál arra ügyeltem, hogy ne legyen benne olyan csavar vagy trükk, ami művinek, nagyon megírtnak tűnik, inkább el tudjak benne teljesen tűnni. Hogy úgy tűnjön, van a három színésznő, és semmi más. Foglalkoztatott egy olyan film gondolata, ami nem cselekmény-, hanem karaktervezérelt, de annyira, hogy szinte ne is legyen benne cselekmény, csak a karakterek létezzenek együtt. Egy ilyen alapanyag rengeteg játékteret ad a többieknek. Kísérletnek indult, amit hihetetlenül izgalmas volt végigcsinálni.

©

hvg.hu: Legtöbbször a rendező írja, vagy íratja a könyvet a saját elképzelésének megfelelően...

K. N.: Nagyon kevés ember van, aki írásban és rendezésben egyformán jó. A gondok akkor kezdődnek, ha valaki nem érzékeli a korlátait. Ha a rendező érzékeli, valószínűleg bevon egy írót. A forgatókönyvírók többsége pedig úgy tekinti önmagát, mintha szerelő volna, aki megkap valamit, egy szöveget, ami valamiért nem működik igazán, és az a dolga, hogy kijavítsa. Én inkább olyan vagyok, mint egy pionír, aki kimegy egyedül az erdőre, és amikor visszatér, elmeséli a többieknek egy forgatókönyv formájában, amit látott. És ha átragad rájuk a szenvedély, amit én éreztem a forgatókönyv írásakor, akkor megcsinálhatjuk együtt a filmet. Nem gondolom, hogy a módszerem jobb, mint másoké, de én így működöm. Szász Attilának szerencsére David Fincher a példaképe, aki soha nem ír saját forgatókönyvet, hanem a piacon keringő könyvekből valósítja meg azt, ami megihleti. És persze ettől még mélyen személyesek maradnak a filmjei, mert megtalálja más alapanyagában a saját vízióját. Szász Attilával is úgy dolgozom, hogy azt mondja, ez a jelenet nem jó, vagy ide kéne még egy párbeszéd, satöbbi, tehát van egy olyan fejlesztési szakasza a forgatókönyvnek, ami már a rendezővel együtt zajlik. Ebben a folyamatban kezd igazán személyessé válni, a rendező saját arcát felölteni a film.

hvg.hu: Gyakran hallani, hogy „a magyar film betegsége a gyenge forgatókönyv”. Pontosan mitől gyenge egy rossz forgatókönyv?

K. N.: Például attól, ha szétesik. A filmkészítés során nagy egók csapnak össze, és nagyon fontos, hogy senki ne értse félre a saját helyét és kompetenciáját. És itt jön az, hogy nem mindegy, mire becsülik a forgatókönyvet és az írót. Írni mindenki tud, és a forgatókönyvbe mindenki bele akarja írni magát. Mindenki inspirálva érzi magát, amikor ott van előtte egy szöveg, aminek még nem az a státusza, hogy kész és megkérdőjelezhetetlen. Mindenki javít rajta, ki erre, ki arra. Az író pedig általában önbizalomhiányos és deprimált figura, nem neki van nagy autója és villája, hanem a producernek. Ha az író hajlamos arra, hogy megfeleljen mindenkinek, csak legyen meg a projekt, és utalják a pénzt, ezzel elindulhat a film a szétesés útján. Az ilyen forgatókönyvekből születnek a furcsa Frankenstein-szörnyek, amibe mindenki belerakta a magáét, de mégsem állt össze egy értelmes egésszé. Ez Hollywoodban ugyanúgy megtörténik, mint Magyarországon.

Kovács Patrícia a Félvilágban
©

hvg.hu: Gondolom, a mindenbe beleszóló főmumus a producer.

K. N.: Sok esetben ő az, aki a megvalósíthatóságot és az alacsony büdzsét képviseli, tehát azt mondja, itt ne repülőgép legyen, hanem csónak, és a szereplők ne vasútállomáson találkozzanak, hanem egy szobában. Sok rendező vita és érvelés nélkül teljesíti ezeket a kéréseket, vagyis szól az írónak, hogy új helyzet van. Az író pedig átírja, még akkor is, ha érzi, hogy ettől rosszabb lesz a film. Nagyon nehéz az integritásodat megőrizni, és nemcsak azért, mert nem te osztod a pénzt, hanem azért is, mert íróként sosem vagy biztos teljesen önmagadban. Az író sebezhető, érzékeny. Amikor elkészül valamivel, nem tudja pontosan, mi is van a kezében, és amikor kritikákat kap, rémülten korrigálni igyekszik. Kell valaki, aki véd, aki hisz benned, egy olyan producer vagy rendező, aki tisztában van azzal, hogy amit csinálsz, az jó. Szerintem az én sikerem titka az, hogy csak azt csinálom, ami szerintem jó, és már nem vagyok bármiről meggyőzhető.

hvg.hu: Sokkal több jó film születhetne, ha azt írók átváltanának forgatókönyvre, nem?

K. N.: Tele van az ország jó írókkal, akik nagyon jó történeteket és mondatokat tudnak, csak azt fogják föl viszonylag kevesen, hogy egy forgatókönyvben mindezt a filmre kell optimalizálni. Nem elég jól írnod, képekben, hangokban és snittekben kell gondolkodnod, sőt, gyártásban. Hiába tudod elképzelni szépen, filmesen a nándorfehérvári csatát, azt senki nem fogja megcsinálni. Az én filmjeim alacsony költségvetésűek, mert eleve megvalósíthatónak, legyárthatónak írtam őket. Sok jó író azért nem vált át forgatókönyvre, mert az első nagy álmába belebukik. Egy szépíró ahhoz szokott, hogy amit ír, az nagyjából úgy jó, ahogy van. A forgatókönyvírás tele van elutasításokkal, újraírásokkal. Ősi filmes szabály, hogy az írás átírás. Olyan gondolkodásmód kell hozzá, amire szerintem kevesen képesek: hogy folyton lásd a munkádat különböző szemszögekből. Az író azt mondja, kész, ez így jó, ahogy van. Ez a filmnél nem működik.

©

hvg.hu: Ha egy olasz filmet megnézünk, abban van valami olaszos, a francia franciás, a skandináv vagy a japán filmnek iszonyú erősen skandináv vagy japán a karaktere. De van-e a magyar filmnek sajátságosan magyar arculata? Mi jellemző ránk?

K. N.: A világképünk és az emberábrázolásunk valahogy nagyon közép-európai. A nagy sikerfilmjeink is kisemberekről szólnak, akik nem úgy lesznek hősök, mint egy amerikai filmben. Egy amerikai hőstörténetet Magyarországon már az alkotók sem hinnének el, a közönség meg főleg. Nem hiszünk a nagy eszmékben, a pátoszban, a hősökben. Engem az érdekel a történelemben, ami a mára hasonlít, és a máról mindig szatíra jut eszembe. A dráma, a tragédia csak történelmi közegben működik, tehát egy időtávlat kell hozzá. Shakespeare is a saját koránál jóval korábban játszódó drámákat írt.

hvg.hu: Jó filmek születnek a mai támogatási rendszerben?

K. N.: Születnek jó filmek. Egyébként a Filmalap kommunikációja az volt négy éve, hogy a forgatókönyv a kulcs, és ezt fogják támogatni, ami nekem is nagyon szívhez szóló volt, de a dolog mégsem működhet így, ugyanis a döntést nem lehet a forgatókönyv alapján meghozni. Az egész világon komplex kreatív csomag alapján döntenek: mi a projekt, milyen a forgatókönyv, ki rendezi, mennyi pénz kell hozzá, ki a producer. Ezek alapján lehet felelősen eldönteni, hogy ki kap pénzt filmre. Olyan is van, hogy a forgatókönyv önmagában nem annyira érdekes vagy vonzó, de hozzá van írva egy jó rendező neve, és így mindjárt más. Tehát a pénzosztó szemében iszonyú fontos, hogy ki a rendező, és mennyi pénzt kér. Ha egy nagyon kísérleti filmet akar a rendező, de keveset kér, jobban meg merik kockáztatni. És hát ez egy statisztikai műfaj, tehát tényleg le kell gyártani tíz filmet, hogy egy jó legyen.

hvg.hu: Ugyanakkor nagyon alulpromotált egy-egy film, gondolok itt a Veszettekre, amiről alig lehetett hallani a bemutató előtt, utána pedig rögtön tele volt a sajtó azzal, hogy mekkora bukás lett. Ezzel szemben a Félvilágról a tévés bemutató előtt is rengeteget lehetett hallani, megjárt már rangos fesztiválokat is.  Kell a film sikeréhez, hogy az alkotók a reklámhoz is, a forgalmazáshoz is értsenek?

K. N.: Biztos jót tesz, hogy korábban dolgoztam forgalmazóként. Nem elég a gyártásban kreatívnak lenni, annak kell lenni a promócióban is. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant nagyon jól eladták, mert egy új generációt a saját platformján szólítottak meg. Ma nem plakátokon kell hirdetni elsősorban, hanem meg kell keresni a közönséget ott, ahol van, és szólni neki, hogy helló, itt ez a film, téged érdekelhet. Ehelyett a rendszer régi recepteket erőltet. Balázs Béla írja, hogy a színház és a mozi soha nem hal meg, mert az a közösségi élmény, hogy együtt nézel meg valamit másokkal, nagyon erős. Ez igaz, de sokan még mindig a régi sémák szerint gondolkoznak arról, hogyan kell eladni, vagy moziba juttatni egy filmet. Pedig a hagyományos mozihálózat megszűnt, a hagyományos felületek is, plakátvakság van, és nem igazán születtek még új megoldások. És ha moziba kerül a film, egy hete van arra, hogy sikeres legyen, miközben nyolc másik filmmel van versenyben.

Félvilág
©

hvg.hu: És miért nem lehet tovább moziban tartani a filmet?

K. N.: Mert kapitalizmus van. A mozi azt jelenti, hogy a keltetőben, állami pénzből, búra alatt pátyolgatott filmek kikerülnek a piacra, a piac pedig iszonyú gyorsan megméri őket, és dönt róluk. Nagyobb így a kockázat, hiszen ha elmegyünk a moziba, és fizetünk érte, már más az igényszintünk, és sokkal kritikusabbak vagyunk a filmmel szemben.

hvg.hu: Gyakran elhangzik sajnálkozóan, hogy a Félvilág is vászonra való lett volna... Nem csalódott amiatt, hogy „csak” egy tévéfilm lett belőle?

K. N.: Sok visszajelzés arról szól, hogy a Félvilág lassan, napok alatt fejti ki a hatását. Nem kell minden filmnek az első hétvégén sikernek lennie, pedig a moziban ez a követelmény. Ahogy elkészült a film, házon belül rögtön kiküldtük fesztiváloknak, az első Montreal volt a nyáron, oda Szász Attilával és a női főszereplőkkel, Gryllus Dorkával és Döbrösi Laurával mentünk, aztán volt Goán, egy indiai fesztiválon, és mindenütt tetszett a közönségnek. És a hazai díszbemutatón hatalmas élmény volt együtt látni a magyar közönséggel, ezt már nagyon vártuk. Moziba nincs értelme több filmet küldeni, szerintem havi egyet bír el a magyar mozi. A tévében több a hely. Otthon, a fotelben ülve sokkal többen megnézik.

Névjegy
Köbli Norbert 2003 és 2007 között a Best Hollywood moziforgalmazási igazgatója volt. 2007-ben főállású filmírónak állt, és megalapította a Magyar Forgatókönyvírók Egyesületét. 2008-ban a 9 és ½ randi írójaként, 2009-ben pedig egy másik közönségsiker, a Made in Hungaria dramaturgjaként találkozhattunk a nevével. Tévésorozat-epizódokat ír (Tűzvonalban, Hacktion), dokumentumfilmet szerkeszt (A Pierre Woodman-sztori, 2009), de kipróbálta magát a szkeccsfilm (Couch Surf, 2014) és a rádiójáték (Kreml, 1956) műfajában is. A Félvilág előtti legnagyobb szakmai sikereit ötvenes évekbeli trilógiájával (A vizsga, Szabadság különjárat, A berni követ) aratta. 2015-ben Balázs Béla-díjat kapott.
(Forrás: Wikipédia)