Nem kéne megfosztani ezektől az élményektől a magyar nézőket
A kamerák előtt az életükért küzdő menekültek, a drónprogramból kilépő és a hazaárulás vádját kockáztató amerikai veteránok, és egy háború, amelyet nem fegyverekkel, hanem számítógépes vírusokkal vívnak, de hatása súlyosabb lehet egy atombombánál - az idei Berlinalén inkább a dokumentumfilmek szolgáltatták a témát, de azért így is akadt a játékfilmek között olyan, amit szívesen látnánk a hazai mozikban. Összeszedtük azokat a filmeket, amelyekről nagy eséllyel hallunk még a berlini bemutató után.
Fuocoammare / Fire At Sea
Az olasz Gianfranco Rosi filmjét már megelőzte híre, hiszen arról a helyről szól, amely az elmúlt években az egyik legtöbbször emlegetett helyszíne volt a menekültkrízisnek. A dokumentumfilm Afrika partjai és Szicília között elhelyezkedő Lampedusa szigetén játszódik, amely egy 2013-as, több száz menekült halálával végződő tragédia óta került főleg a hírek középpontjába.
Az első vetítések után azonban az is kiderült, hogy a Fuoccoammare az egyik legnagyobb esélyese a versenyszekciónak. Rosi filmjének trükkje, hogy párhuzamosan, egymás mellett mutatja meg a helyiek hétköznapjait és a még a sziget közelében, a nyílt tengeren zajló menekültdrámákat. Miközben egy kisfiút, Samuelét követhetünk jópofa szituációkban (családi vacsoránál, orvosnál, játék közben), ezzel párhuzamosan Rosi testközelből, kommentár nélkül mutatja meg a mentőakciókat, és ahogy a menekültek szó szerint az életükért küzdenek.
Rosi nem az a nagy stábbal dolgozó rendező, pont ez teszi filmjeit megkapóan intimmé: nincs az az érzésünk, hogy a civil szereplők a kamerának játszanak, ehelyett nyíltan engednek bepillantást a mindennapjaikba. A rendező egyben operatőre is volt a filmnek, másfél évet töltött a helyen, ami másoknak csak akkor izgalmas, ha tragédia történik, és egy helyi asszisztensének köszönhetően a helyiek is bizalmukba fogadták.
Mindez meglátszik a végeredményen, amit nyolcvan órányi felvételből vágtak össze, és ami talán az eddig legjobb filmes feldolgozása a témának. Annak a témának, amelyet a rendező egyenesen a holokauszt utáni legnagyobb tragédiának nevezett Berlinben. Tanulságos volt a válasza akkor is, amikor a határok lezárásáról faggatták: „Szörnyűnek tartom, de a legjobban az a szellemi bezárkózás ijeszt meg, amit több embernél is tapasztalok.”
A Fuocoamarrét már biztosan bemutatják a magyar mozik, a tervek szerint szeptemberben.
L’avenir / Things To come
Isabelle Huppert érdekes módon már Velencéből és Cannes-ból is kétszer elhozta korábbi filmjeivel a legjobb színésznőnek járó díjat, de a harmadik nagy európai seregszemlén, Berlinben ez eddig nem jött össze neki. Lehet, hogy 2016-ban már ezt is kipipálhatja, ugyanis a fiatal Mia Hansen-Love (Eden, Viszlát első szerelem) olyan szerepre kérte fel, amely még számára is rengeteg kihívást tartogathatott.
Huppert egy középkorú filozófiatanárnőt játszik, aki a megszokott módon csordogáló, francia értelmiségihez méltó élete során egyszer csak váratlanul teljesen magára marad. Férje egy másik nő miatt elhagyja, anyja már inkább teher, mint támasz, a kiadó, ahol eddig könyveit publikálhatta már nem kapkod az írásaiért. A L’avenir kérdése így egyetlen mondatban összefoglalható: mihez kezd egy középkorú nő, ha hirtelen rászakad a szabadság?
Hansen-Love nagyon finoman terelgeti a történetet, amely nem valamiféle megoldás felé halad, inkább arról mesél, hogyan találhatunk újra magunkra szép lassan egy elveszettnek tűnő élethelyzetben. Huppert játéka a mellékszereplőkét simán elhomályosítja, kissé meglepődnénk, ha ez sem lenne elég egy Ezüst Medvéhez.
Aloys
Az Aloys promóciójában elég sokszor fordult elő a Charlie Kaufman neve (aki olyan filmeket írt, mint az Anomalisa, Egy makulátlan elme örök ragyogása, John Malkovich-menet, Adaptáció) és a svájci Tobias Nölle új filmjétől tényleg nem áll messze a trükkös sztorijairól ismert alkotó munkássága.
Az Aloys főleg azoknak a mozirajongóknak jöhet be nagyon, akik szeretik a szereplőkkel együtt a fejükben felhúzni a történetet, amit persze a rendező egyetlen apró jelenettel teljesen más megvilágításba helyezhet.
A történet szerint egy szürke egérként, visszavonultan tengődő magánnyomozó megszokott életritmusát teljesen felborítja, hogy a másokról készített titkos felvételeit ellopja valaki, sőt, a tolvaj még telefonon is elkezdi zaklatni hősünket. Az Aloys már az elejétől fogva vérbeli atmoszférafilm, egy egyszerre abszurd és ijesztő mikrouniverzumról, amelyről a film előrehaladtával egyre nehezebb eldönteni, hogy valójában létezik-e vagy csak a szereplők tudatalattijának kivetülése. Ráadásul ebben a filmben a hangoknak talán még nagyobb szerepük van, mint a képeknek.
Persze elég nehéz egy sztárok nélküli, nem hagyomány módon építkező filmet eladni a mozikban, de valamelyik magyar fesztivál simán bevállalhatná az Aloys-t, mert Nölle érezhetően minden részletében egyedülálló világot hozott létre ebben a másfél órában.
National Bird
Ha akkora vihart nem is, de közel akkorát simán okozhat Sofia Kennebeck filmje, mint a Snowden-ügyről készített, később Oscar-díjat kapó Citizenfour. A National Bird hősei is megosztó figurák lesznek ez garantált - egyik oldalról lehazaárulózzák őket, míg a másik oldalról az emberi jogok modern harcosaiként tekintenek majd rájuk.
A National Bird ugyanis az amerikai drónprogramban dolgozók, majd onnan kilépők beszámolóira épít. Három, egykor a hadsereg szolgálatában álló szereplő mesél tapasztalatairól, és egyikük sem épp pozitív hangnemben beszél a drónprogramról. A csak a keresztnévvel szereplő veteránok között van, aki a bűntudattól poszttraumás stressz tüneteitől szenved, és van olyan is, aki civilként háborúellenes aktivistává vált és ezért az FBi figyeli.
A film alkotói egyetlen percig sem teszik kétségessé, hogy a nyilatkozataikkal komoly kockázatot vállaló szivárogtatók oldalán állnak, és a jelenlegi formájában félelmetes eszköznek tűnő drónprogram veszélyeire figyelmeztetnek, és ezt néhány Afganisztánban felvett megrázó videóval teszik elé egyértelművé.
A National Bird az év legnagyobb port kavaró filmje lehet, amiért érthető okokból máris kapkodnak a ffilmesztiválok.
Indignation
A hamarosan a 83. életévét is betöltő Philip Roth-t lassan már nem csak a kortárs, de az egyetemes amerikai irodalom kihagyhatatlan szereplőjeként emlegethetjük, prózai műveinek filmadaptációival azonban eddig rendre cserben hagyta őt Hollywood.
2016-ban viszont két mozifilmet is bemutatnak Roth műveiből: míg az író Pulitzer-díjáért felelős Amerikai pasztorált Ewan McGregor filmesítette meg első rendezői próbálkozáában, amit majd várhatóan az év vége felé láthatunk, addig a 2009-ben megjelent Indignation (magyarul Düh címen került a könyvesboltokba) adaptációja már javában járja a fesztiválokat.
A Sundance-en debütált, majd Európában elsőként Berlinben bemutatott film szintén első rendezés: a leginkább Ang Lee producereként (Értelem és érzelem, Túl a barátságon) és forgatókönyvírójaként (Tigris és sárkány, Hulk) ismert James Schamus által feldolgozott Roth-mű 1951-ben, a koreai háború idején játszódik, és egy fiatal zsidó fiú áll a középpontjában, aki elhagyja szülőhelyét, Newarkot, hogy főiskolai tanulmányait Ohióban, egy konzervatív intézményben végezze, és ezzel elkerülje, hogy behívják a hadseregbe.
Új lakhelyén számos problémával kell szembenéznie: az agresszív dékánnal vallási nézeteltérésbe, szüleivel a párkapcsolatához köthető vitákba keveredik, miközben a zűrös hátterű barátnőjével kapcsolatban is frusztráltság gyötri. A főszerepekben a 24 évesen egyre nagyobb névvé váló Logan Lerman, illetve Sarah Gadon és Tracy Letts is zseniális alakítást nyújt, és ahogy azt a filmet követő sajtótájékoztatón egy felolvasott e-mailből kiderült: maga Philip Roth is ezt a filmet tartja a műveiből készült adaptációk közül a legjobbnak.
Zero Days
A Berlinale idei versenyprogramja meglepő módon kicsit a dokumentumfilmektől volt hangos: a Fuoccoammare mellett Alex Gibney legújabb doksija, a kiberháború bugyraiban elmerülő Zero Days is ott van a fesztivál legjobb kritikákat kiérdemlő alkotásai között.
Az elképesztően gyorskezű Gibney (2010 óta évente három filmmel jelentkezik átlagosan) olyan közügyekbe ásta bele magát az utóbbi években, mint az Enron-botrány, az amerikai hadsereg kínzási és kihallgatási módszerei (az ebből készült Taxi to the Dark Side Oscar-díjat is nyert), a WikiLeaks-ügy vagy legutóbb a szcientológia, de néha olyan érdekes vagy ellentmondásos személyeknek is portrét állít, mint Fela Kuti, James Brown, Lance Armstrong és Steve Jobs.
Idei első alkotása a 2010-ben felfedezett Stuxnet nevű vírusból indul ki, amely az USA és Izrael kormányainak közös fejlesztésében készült azzal a céllal, hogy megbénítsák Irán dúsított uránt gyártó centrifugáit, ezzel az egész iráni atomprogramot. De mielőtt a vírus elvégezhette volna a munkát (a 19 ezer centrifugából 2 ezret sikerült megsemmisíteni), a Stuxnet egy elfajzott verziója elszabadult, és a világon több százezer számítógépet fertőzött meg, majd a New York Times címlapon foglalkozott a témával.
A megszólalók érvelése szerint a kiberháború az új nukleáris háború, de ebben a helyzetben lehet, hogy nem fogja tudni tartani a fölényét Amerika. A Stuxnet felfedezésével ugyanis Irán is elkezdett fokozott figyelmet fordítani a kibertámadások előkészítésére (több amerikai bankot is sikeresen támadtak azóta), az USA sokkal magasabb szintű és összehangoltabb technológiai infrastruktúrája pedig sokkal sebezhetőbbé teszi az országot fejletlenebb ellenfeleivel szemben.
Alex Gibney nem véletlenül napjaink egyik legelismertebb dokumentumfilmese: a Zero Days meglehetősen komplex témát adagol két órán keresztül, közérthető módon a nézőknek, miközben a kompetens interjúalanyok (hogy vesz rá vezető pozícióban lévő CIA- és NSA-alkalmazottakat, hogy beszéljenek neki?) megszólaltatása és a vonatkozó híranyagok bemutatása mellett izgalmas képi technikákat is felvonultat - a Zero Days egyes jelenetei a Mátrixot idézik meg, valószínűleg nem véletlenül.
Chi-Raq
Amilyen jól kezdte a karrierjét a kilencvenes évek hajnalán Spike Lee (a Szemet szemért, a Malcolm X és a Nepperek öt éven belül jelent meg), olyan összevisszaság jellemzi a filmográfiáját azóta. A 2002-es Az utolsó éjjel talán az utolsó igazi mesterműve, de a 2006-os A belső ember óta biztosan nem produkált semmi említésre méltót. Legújabb, Chi-Raq című munkája az első Amazon által forgalmazott film volt, így már online is elérhető, de Európában először Berlinben került moziban bemutatásra.
A Chi-Raq mint fogalom Chicago és Irak angol nevének összevonása, ami azt jelképezi, hogy míg az afganisztáni és iraki háborúkban összesen 6773 amerikai katona halt meg 2001 és 2015 között, addig ugyanebben az időszakban 7356 gyilkosság történt Chicagóban.
Már a koncepciója is érdekes volt Spike Lee filmjének: Arisztophanész híres színdarabját, a Lüszisztratét dolgozta át a mai dél-chicagói környezetre, de úgy, hogy a film nagy részében a görög drámára jellemző verselés is megmaradt. Emiatt egyesek bénának gondolhatják a filmet (ahogy azt a vonatkozó Youtube-kommentek jól mutatják), de valójában valami zseniális iróniával mutatja be a különböző kormányzati ballépések miatt a gengszterkultúra felé forduló feketék életét.
A Lüszisztraté alaphelyzete is maradt: itt a gengszterek csajai, feleségei döntenek úgy, hogy addig nem fekszenek le a férfiakkal, amíg nem szüntetik be a bandaháborúkat. Ezzel a felütéssel kiváló alkalom adódott Lee előtt, hogy az USA-ban jelenleg is forró témaként jelen lévő fegyverviselés problémáját is kidomborítsa. A rendező megszokott színészei (Samuel L. Jackson, Wesley Snipes) mellett a két főszereplő, Nick Cannon és Teyonah Parris is remekel, de a szenvedélyes papot alakító John Cusack prédikációja is a legerősebb jelenetek közé tartozik a szoktalan stílusú, campy filmben.
A Forum szekcióban bemutatott magyar filmről, a Liliom ösvényről itt olvashat, míg az idei Berlinale legjobb pillanatait összegző galériánkat itt találja.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
