A lány a vonaton, vagy így: lányavonaton – akár külön kifejezés is lehetne a nyelvi repertoárban arra az esetre, amikor szeretnénk minél plasztikusabban lefesteni, hogy mennyire rettenetesen rosszul érezzük magunkat. Lányavonaton – fogalom, kórisme; eredete: Paula Hawkins brit írónő azonos című regénye; használata: egy bizonyos, fizikai tünetekkel járó, jellemzően gyomorszájtól feltörő, a mellkasban és a torokban mindent összeszorító ideges félelem, szorongás, egyben paranoiás idegállapot leírása, ami lényegében cselekvésre és gondolkodásra képtelen, motiválatlan, kataton állapotba hozza az illetőt.

Jellemző, hogy megtapasztalója fenyegetésként éli meg a többi ember jelenlétét a környezetében, így az sem ritka, hogy kifejlett üldözési mániája van, ami nagyrészt abból fakad, hogy jelentős bizalomdeficit alakult ki benne: igazán már semmit sem hisz el senkinek, de nagyrészt a saját szavahihetőségében kételkedik. A tünetek hátterében legtöbbször kóros önbizalomhiány húzódik, ami azt is eredményezi, hogy a szenvedő alany kisebb-nagyobb mértékben elveszíti a realitásérzékét, ennek következtében alig tudja elválasztani az álmot az ébrenléttől, illetve a valóditól a hamisat.

Freemanfilm

A speciális működési zavar kialakulásában persze nagy szerepe van annak, hogy A lány a vonaton alkoholista: az említett tüneteket a menetrendszerű italozással egyszerre nyomja el, és gerjeszti, miközben elméje féregjáratai egyre inkább elnyelik a maradék józan eszét. Van-e jó oka, elég oka az ivásra? És arra, hogy gyilkos váljon belőle?

Súlyosbítva, ami amúgy is az

Sokáig haragudtam erre a túlárazott brit krimire, brutális népszerűségére, hiszen egy nyelvileg igencsak silány alkotásról van szó: már az eredeti angol sem volt egy Shakespeare vagy egy Brontë, a magyar fordítás pedig csak súlyosbította a szöveget. A filmben ráadásul sikerült ebből a fordításból dolgozni.

Maga a történet sem különösebben eget rengető, szóval Agatha Christie krimikirálynői címe egyelőre távolról sincs veszélyben, bár az a Lány a vonaton könyv és film javára írandó, hogy mindkettőben sikerült mesterien adagolni a feszültséget, egyszer sem veszünk el a különböző idősíkok és történetszálak között, sőt kivételes arányérzékre vall, ahogy a végkifejlethez vezető információmorzsák szét vannak szórva a történetben.

Szóval sokáig nem fért a fejembe, hogy a kétes minőség és a vegyes kép ellenére, tavalyi megjelenése óta miért van bérelt helye a kötetnek Magyarországon is a különböző könyves sikerlistákon. Aztán a Paula Hawkins-regényhez méltó, vizuálisan mérsékelten kreatív, vontatott és közhelyes melodramatikus filmfeldolgozást látva, a kifejező tekintetű Emily Blunttal a főszerepben, megértettem, hogy mi történik. A lány a vonaton lazán megnyomja a lélek piros gombjait, amivel eszméletlen, semmihez sem hasonlítható hatást vált ki. A film után az ember legszívesebben magára zárná az ajtót, fejére húzná a takarót, és két napon át mást sem csinálna, mint telesírná a kispárnát a kisszobában. Aztán inkább úgy dönt, hogy csak órákon át mered maga alá a semmibe, és reménykedik, hogy nem lesznek rémálmai. (De lesznek.)

Freemanfilm

Primitív, de görög sorstragédia

A zömmel nők által nőknek írt domestic noir-ok (családon belüli gyilkosságok) – amelyek közé a Lány a vonaton is tartozik –, a legnagyobb bűnt általában azzal követik el, hogy cizelláltságot, kidolgozottságot és kifinomultságot hazudva végtelenül leegyszerűsítik az emberi működés mellett magát a világot is. A Lány a vonaton primitivizációja viszont pont fordítva sül el, és láss csodát, működik, mert oda vág, ahol valami végső értelmet talál. Mind a regény, mind a filmadaptáció, akárcsak a görög sorstragédiák, az emberi működés legelemibb mozgatórugóit kapja el: így lesz antropológiai élveboncolás, ami a tudatalatti és az ősi ösztönök háza táján kapirgál.

Magát a mű központját adó bűntényt és a hozzá kapcsolódó nyomozást bőven felülírja az elemi női, anyai tapasztalat feltárása: három főhősnőnk egy naiv vallás triptichonjának három fő ikonja is lehetne: a védelmező, óvó anya; a meddő anya, akit fájdalma nemesít, és a tragikus anya, aki elveszítette és eltemette első gyermekét, ezért kész arra is, hogy életét adja a következőért. (Bár a regény Megan csecsemőjének halálát balesetként tünteti fel, a regényben mindez inkább tűnt félig tudatos, zavart elmeállapotban történő gyerekgyilkosságnak.)

Freemanfilm

Anna, Rachel és Megan nem véletlenül kerül kötelékbe: azon túl, hogy az anyaság különböző stációit testesítik meg, infantilis személyiségek: álmodoznak, és saját életük narratíváját még mindig a tündérmesék forgatókönyve alapján képzelik el. Ők azt a nőtípust testesítik meg, akik képtelenek a dobozon kívül gondolkodni, sőt ők maguk a doboz és a dobozoló vállalkozás egyben.

Úgy gondolják, hogy a házasság már önmagában beérkezés: ha van ház, férj és gyerek, az élet már meg van oldva, baj már nem lesz, minden a lehető legnagyobb rendben. Ez pedig nem kulturális kérdés, ami a korszellemhez és társadalmi berendezéshez kötődik. Arról nem is beszélve, hogy a másikhoz tartozás igénye ugyanúgy egy egészséges lelkületű férfi természetes vágya is, hiszen társas lények vagyunk, vagy mi.

A lány a vonaton női karakterei viszont görcsösen, már-már patológiásan hajszolják, keresik a szerelmet, és saját lényegüket csak ebben határozzák meg: a nő legfőbb értéke az, hogy feleség és anya lesz-e. Így Anna, Rachel és Megan önálló személyiségként lényegében nem is léteznek, csak egy relációban: önkéntes függésben a férfitől, a történet szerint ugyanattól a férfitől.

Freemanfilm

Ezzel pedig önként sétálnak bele a bántalmazó, lelki és fizikai erőszakkal telített kapcsolat csapdájába, és válnak áldozattá. Olyanná, akivel szinte bármit meg lehet tenni. Ugyanakkor, gyorsan tegyük hozzá, a képlethez kell egy abúzusra hajlamos férfi is, aki leginkább a birtoklás, a hiúság és a teljesítmény mániákusa, de erről majd máskor, mert A lány a vonaton elsősorban a női, nem pedig a férfi tapasztalat könyve és filmje. A történet ráadásul a bántalmazás egyik legkifinomultabb, egyben legkegyetlenebb formájára mutat rá pontról pontra: arra, amikor a bántalmazó fél apró lépésekkel következetesen megváltoztatja a bántalmazott valóságérzékelését, vagyis folytonos hazugságaival egy buborékot hoz létre körülötte, amivel elszigeteli a valóságtól.

Ennek pedig része, hogy a bántalmazó leépíti a bántalmazott önbizalmát is: elhiteti vele, hogy egy rettenetes perszóna, aki csak botrányt és fájdalmat okoz másoknak. Olyan ember, aki semmit sem ér. Innen már csak lépés, hogy az áldozat azt gondolja, hogy bármit is mond, senki sem fog igazat adni neki. Máris kész a totális megsemmisülés. A három hősnő, különösen Rachel innen próbál visszakapaszkodni, és önálló személyiséget építeni, mi pedig lényegében nem a gyilkos leleplezéséért szurkolunk, hanem azért, hogy Anna, Rachel és Megan végre öntudatra ébredjen, felismerje a terror tényét és eredőjét, majd leküzdje a démonait.

Freemanfilm

A Lány a vonatonban a tragédia nagyrészt abból fakad, hogy ez a bizonyos ébredés akkor történik, amikor a sarokba szorított egérke rettegése agresszióba fordul: kamikaze módon kitör, és harapni kezd. A könyv és a film is ezt a kétségbeesett stádiumot mutatja meg, ami elkerülhetetlenül azzal jár, hogy mindenki még szerencsétlenebb legyen: egyesek áldozattá, mások véreskezű gyilkossá váljanak.

És elérve a vágyott katarzisig, a filmnek sikerül szembeköpnie saját magát, és valamilyen homályos eredetű kényszertől vezérelve jó kis szirupos, naivan a jövőbe tekintő véggel zárnia a történetet. Mindez pedig arról tanúskodik, hogy a film egyáltalán nem értette meg önmagát és a saját, egyébként nagyon fontos mondanivalóját.

Így az üzenet végül nem lesz más: Nőcik, akarom mondani kislányok, keressétek a jövőben is a dobozokat, és álmodozzatok továbbra arról, ami minden eddigi szenvedéseteket okozta! Mármint álmodozzon az, aki még életben van.