Bár a családban, amelyben felnőtt, nem csengett valami jól a Horthy név, az írónak régi barátja a kormányzó unokája, Horthy István. Ma használt utóneve Sharif, sokáig Indonéziában élt és felvette a muszlim vallást. Valójában ő inspirálta arra Kepes Andrást, hogy megírja a Tövispusztát, a magyar XX. század regényét. 

Sharif abban a hitben nőtt föl, hogy nagyapja hős, aki jót akart, de kibabrált vele a történelem. Ez a meggyőződés azonban kettejük között soha nem okozott konfliktust.

A barátságunknak talán az a kulcsa, hogy az őszinte beszélgetéseink mindkettőnknek segítettek abban, hogy a történelmet árnyaltabban nézzük, mint ahogy a szülői házban, más-más előjellel, magunkba szívtuk. Az én generációmnak tízévente újrahazudták a történelmet és ez a jó szokás azóta is tart.

Az író szerint az elmúlt száz év arról szólt ebben az országban, hogy az éppen aktuális politikai hatalom mindig a saját, központilag előírt és átpolitizált történelemszemléletét kényszerítette rá a társadalomra. "Ez volt a Horthy-korszakban, a Kádár-korszakban, és ez zajlik most is. Ez a gátja a vitákban érlelt, közösen elfogadott keret kialakulásának. Ha nincs közös keret, nincs közös nyelv, akkor mindenki csak mondja a magáét; nincs empátia, nincs párbeszéd, még vitatkozni sem lehet." Ezért próbált a Tövispusztában egy több szempontú közös keretet megteremteni.

Kepes szerint manapság mintha versenyeznénk azon, melyik a nemzet nagyobb sorstragédiája.

Mintha Trianon, a Don-kanyar, a holokauszt, a német és a szovjet megszállás, a nyilaskorszak és az ötvenes évek nem valamennyiünk közös tragédiája lenne. Ebben az országban nincs olyan társadalmi osztály, nincs olyan réteg, ami ne szenvedte volna meg az elmúlt száz évet. Akár proletár, paraszt, polgár, arisztokrata, cigány, sváb, keresztény, zsidó volt. És mégsem jutottunk el odáig, hogy megértsük mások sérelmeit és átérezzük mások fájdalmát.

Az íróval készült teljes interjút a holnap megjelenő, friss HVG hetilapban olvashatja.

hvg