hvg.hu: Annak idején gyakran feltette a kérdést, hogy mikor látják be a kultúrpolitikusok a kortárs kultúra fontosságát. Most látja körvonalazódni a választ?

Kovalik Balázs: A világ olyan irányba halad, hogy nem csak a kortárs kultúrára, hanem egyáltalán a kultúrára, az izgalmas, provokatív, tanító, mércét adó kultúrára is egyre kisebb az igény. Jelenleg a gazdasági erő dominál, sok egyszerű emberre van szükség, akiknek mindent el lehet adni. Cirkusz meg kenyér. Nem látom a valódi szándékot intelligens, gondolkodó társadalom kinevelésére.

hvg.hu: A Magyar Állami Operaház és a Budapesti Őszi Fesztivál művészeti vezetőjeként, a Zeneakadémia opera tanszakának vezetőjeként hatást gyakorolt a kortárs magyar operajátszásra és zeneoktatásra. Manapság nem hiányzik ez az iránymutatás?

K. B.: Nem hiszem, hogy az embernek olyan vágyakat kellene táplálnia magában, hogy meg akarja változtatni a magyar kultúrát vagy operajátszást. Amikor volt rám igény, szívesen részt vettem benne, aztán egyszer csak nem volt, én meg nem erőltetem. A vándor péklegény ott süti a kenyerét, ahol szükség van rá. Vagy ahol kedve tartja. De miért lenne nagy kedvem ott, ahol ajtót mutattak? Amúgy minden önkéntes megváltónak az a baja, ha tűzzel-vassal azt okádja magából, higgyetek bennem, én tudom csak igazán, hogyan kell csinálni. Láthatjuk, hova vezetnek ezek a történetek a politikában vagy a kultúrában. Nincs igényem nemzeti mauzóleumban feküdni a haza megmentőjeként. Nagy szkepszissel nézem azokat, akik vallják, hogy ez a küldetésük.

Fazekas István

hvg.hu: A bolygó hollandi félig szcenírozott változatát leszámítva a Wagner-napokon, nem rendez itthon. Kudarcba fulladtak a Magyar Állami Operaházzal folytatott tárgyalások?

K. B.: Nem tárgyaltunk lényegében semmiről. Néha olvasom az újságban, hogy engem nehéz elérni, meg nem veszem fel a telefont, ami bizonyos tekintetben igaz is. A jelenlegi életfázisomban eléggé leköt a tanszékvezetés, az évi két-három operarendezés német színházakban.

hvg.hu: Az utóbbi időben visszavett a közéleti, kultúrpolitikai megszólalásaiból. Nincs hozzáfűznivalója a hazai viszonyokhoz?

K. B.: Eluntam ismételni magam. Pár hete a kezembe akadt az a cikkem, amit tíz éve írtam az ÉS-ben a magyar operajátszás helyzetéről Tömjénfüst és hagymaszag címmel. Elolvastam, és azon gondolkodtam, hogy akár most is leadhatnám. Ha nem akarja egy ország, egy nép, egy közösség, hogy valami megváltozzon, akkor nem érdemes erőlködni. Semmi meglepő nem történik Magyarországon. 1300 milliárd itt, 500 milliárd ott tűnik el. Lopnak, csalnak, mellébeszélnek, és ez jelenleg éppúgy megfelel mindenkinek, mint 20, 40 vagy 100 éve. Senkit nem háborít fel, semminek nincs következménye. És ez az állításom is már olyan közhely, hogy nem csak szégyellem, de felettébb unom is. Mint a barokk operák cselekménye, amelyekben ugyanaz a sakkjátszma ismétlődik, ide-oda variálva a bosszú, szerelmi, hősieskedő vagy öndicsőítő áriákat. Nagy vonalakban nézve ezek intrikajátékok arról, hogy ki kit hogyan cselez ki, ver át, túr ki a hatalomból, nyomorít el. A különbség annyi, hogy a dögunalmas politikai színjátékot nem festi alá sziporkázóan leleményes és felemelően gyönyörű zene.

hvg.hu: Az Artaserse rendezésével nyílik meg a frissen felújított bayreuthi Markgräfliches Opernhaus. A müncheni Theaterakademie mesterszakos hallgatóinak a vizsgaelőadása a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is látható. Minek köszönhető, hogy Bayreuth barokk operájának a megnyitójára éppen ön és a végzős növendékei kaptak megbízást?

K. B.: A megrendelő minisztérium látta jó néhány előadásomat az akadémián Michael Hofstätter karmester vezényletével. Friss, fiatalos felfogásra voltak kíváncsiak a közel háromszáz éves épület felújításának az alkalmából. Németországban nagyon gyakori, hogy a tradicionális, történelmi épületeket fiatal művészek avatják fel, hiszen ők fogják belakni a jövőben. A németek az érdekes, gondolatgazdag előadásokat értékelik. A mi Artaserse-bemutatónk modernsége, korszerűsége abban áll, hogy szembeállítottuk a színházat építtető Wilhelmine, a porosz Frigyes Vilmos király lánya életének momentumait az általa nagyra becsült opera cselekményével. Mellesleg Johann Adolph Hasse reputációja is csak az utóbbi 15-20 évben indult el Németországban, pedig kora egyik legnagyobb sztárkomponistája volt, Händel riválisa. Mozart is hihetetlenül nagyra értékelte a munkáit, átvett és átdolgozott tőle dallamokat, áriákat.

AFP / Christof Stache

hvg.hu: Johann Adolph Hasse szinte ismeretlen operája esetében is szakított a hagyománytisztelő megközelítéssel?

K. B.: Abban a korban egészen más közegben játszódtak az operák, kissé varieté színházra emlékeztető módon. A közönség jött, ment, evett, ivott, beszélgetett, egy társadalmi esemény része volt a négy-öt órás darabok előadása. A szereplők mint allegorikus figurák visszatükrözték a megrendelő világszemléletét. A barokk operák sablonos szituációkkal dolgoznak, ahogy a mai szappanoperák, a szereplők karakterei és áriái könnyen és pontosan felismerhető sémákat követnek. Hasse operája arról szól, hogy a testvér, a szerelmes, az apa, az uralkodó hogyan kerülnek egy kettős gyilkosság kapcsán dilemmába azzal a helyzettel, ki kit hisz bűnösnek. A növendékek hangi adottságának legmegfelelőbb jeleneteket, áriákat válogattuk össze. Felvetettük a kérdést, vajon miért tartotta fontosnak a bayreuthi őrgróf felesége, Wilhelmine, hogy 1748-ban Hassének ezt az operáját mutassák be abban a színházban, aminek ő volt építtetője és intendánsa. Rendkívül izgalmas történelmi szálak, hasonlóságok találhatók a szövegkönyvben a saját életével, amit a memoárjában és a levelezésében dokumentált: a viszonya a zsarnoki apával, a szinte szerelmes intenzív kapcsolat a bátyjával, Nagy Frigyessel.

hvg.hu: 2012-ben önt bízták meg a müncheni Theaterakademie master/bachelor tanszékének a létrehozásával, vezetésével. Az énekes továbbképzésen mennyire csapódik le az a jelenség, hogy az operaházak közönsége elöregedett, a kultúrafogyasztási szokások megváltoztak, a fiatalok számára nem feltétlenül sikerpálya az operaéneklés?

K. B.: Jelen világunk nem igazán kedvez az opera műfajának. Korunk fiatalodó közönségét egyre jobban vonzzák a szabadabb, improvizatívabb, véletlenszerűbb színházi előadások, az opera ezt az irányt nehezen tudja követni. Komplexitásának felfogásához és megértéséhez bizony nélkülözhetetlen valamennyi humán képzettség, ami pillanatnyilag nem kap hangsúlyt sem az oktatásban, sem a társadalomban. Nem a közönség öregszik el, hanem az a képzett polgári réteg, aki az opera közönsége is volt. Az énekes felhozatalon évről évre látszik a jelentkezők arányának és minőségének változása. Egyre kevesebb a férfi jelentkező, és egyre kevesebb az európai. Bár idén is 130-an adták be a jelentkezésüket a müncheni Theaterakademie mesterszakának nyolc helyére, a tapasztalom az, hogy nem a magasabb kvalitás felé van elmozdulás. Hiába a makulátlan énektechnika, a mesterségesen megnövelt hangvolumen és terjedelem, ha hiányzik a zenei érzékenység, az emberi tartalom, a közlendő.