Igazságot Rákay Philip korszakos művének, a Most vagy soha! című Petőfi-filmnek!

Igazságot!

Nincs az úgy jól, nagyon nincsen, hogy holmi független finanszírozású futós vígjátékok és még a NER saját demjénes dalcsokra is messze lekörözték Rákay Philip és Szente Vajk mindössze 164 ezer jegyet értékesítő művét, amelyet pont egy éve kezdtek játszani a mozik, és amit még biztosan ma is játszanának, ha lenne igazság a Földön. Mert afelől semmi kétség: a mű remekül öregszik, semmit sem kopott, erényei pont ugyanazok, mint egy éve.

Valakinek ki kellett köszörülnie e csorbát, és a rendszer, amely művészi kérdésekben néha oly elveszettnek tűnik, ezúttal nem hibázott: kivételesen a megfelelő emberre bízta, hogy helyre billentse, amit helyre kell billenteni.

Zseniális húzás volt Szente Vajkra bízni a Most vagy soha! rehabilitálását, hiszen forgatókönyvíróként és kreatív producerként is intim viszonyt ápol a művel, az pedig igazi dupla csavar, hogy a film utólagos megünneplését az Orbán-beszédet megelőző március 15-i műsor leple alatt tárták a közönség elé.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 177. évfordulója alkalmából tartott állami díszünnepség a Múzeumkertben 2025. március 15-én.

MTI / Koszticsák Szilárd

Hivatalos értesítést persze senki sem kapott a mérföldkőnek számító médiahackről, de ami a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szombat délelőtt, a miniszterelnöki beszéd előtt lezajlott, az elemi erővel idézte meg a Petőfi-film szellemét.

A fenséges pátosz, a nemesen áporodott hangulat, a vásári emelkedettség, a friss megoldásokat szerencsésen kerülő dramaturgia olyan árulkodóan utalt vissza a nagy műre, hogy egy lélek sem kételkedhetett benne: a Most vagy soha! soha nem ér véget, a Most vagy soha! örök. Ja igen, és ha egy mód van rá, fulladjatok meg, ti, sötétben bujkáló firkászok, hát hogy nem láttátok meg egy éve, az ünnepi premieren, hogy időtálló remekmű született, amely nemcsak filmen és prózában, de lépcsőn és dalban is működik? Csak nem idegen zsoldban róttátok méltatlanul ledorongoló soraitok?!

Most aztán nagyot néznek ők is, mert ezt a csavart földi halandó nem láthatta jönni: a színpadon Horváth Lajos Ottó, aki most nem a film gonosz titkosügynöke, a velejéig rossz Farkasch, hanem maga a jó Jókai, de micsoda Jókai! Szinte betölti a teret, a várost, az országot, a Kárpát-medencét, vaskos vállain a nemzet egésze elférne. Jól jönne egy ilyen váll minden hétköznapra. Nemzetközi viszonylatban is ritka az ilyen szerep(át)osztási truváj, de persze a kommentelőknek semmi se szent, egyikük a szemtelenségben odáig ment, hogy már a közvetítés során a show költségeit firtatta, egy másik a Tiszát éltette a zenés-táncos-kormánybarát produkció alatt, és volt, akiből az a kérdés kívánkozott elő, hogy Győzike mikor lép fel? Hát minek az ilyeneknek a musicalbe oltott hazafias művészet!

Mert művészet ez, nem vitás, pont úgy, mint a Petőfi-film, és mint minden nagy dologban, a legjobb itt is a végére marad. Mielőtt Orbán Viktor színpadra lépne, felcsendül Demjén Ferenctől A szabadság vándorai, és mi, akik értjük, mi történik, meghatottan, mosolyogva összenézünk. Hogyne mosolyognánk meghatottan, hiszen ami itt történik, közvetlenül a miniszterelnöki beszéd előtt, a drámai csúcsponton, az nem más, mint a legnemesebb gesztus: művész emeli meg kalapját a másik nagy művész előtt, a Most vagy soha! készítői nyújtanak baráti kezet az utánuk jövőknek, a Demjén-slágereket feldolgozó NER-es sikerfilmnek, a Hogyan tudnék élni nélkülednek.

És még mondja azt valaki, hogy nincs szolidaritás a világon.