"Ahogy a társadalom kettészakadt, úgy az iskolák is"
A pedagógusoknál is működik a normarontás, nem lehet büntetlenül sem rosszabb, sem jobb egy tanár az átlagnál – véli 30 év szakmai tapasztalat után Leiner Károly. A Zöld Béka tanár úrként fogalommá vált gyógypedagógus, tanító bejelentette, felhagy a valódi integrációt megvalósító kirándulásaival. Úgy véli, a folyamatos oktatási reformok egyre csak rontottak a magyar iskolán, de míg korábban egyedi problémákat tapasztalt, most már rendszerszintű problémákat lát. Interjú.
hvg.hu: A szakmában Zöld béka tanár úrként ismerik. Honnan a név?
Leiner Károly: 17 éve indítottam el a tanítványaim, a családtagjaik és „külsős gyerekek” számára egy baráti kört, amely elsősorban a heti rendszerességgel szervezett kirándulásokra szerveződött. Ennek kerestek valamilyen nevet a gyerekek. Ez lett a Zöld Béka Baráti Kör. Ha idegen gyerek jött a csapatba, nem tudta a nevemet, egyszerűbb volt nekik Zöld Békázni. Egyszer, amikor egy újságíró keresett, akkor az egyik gyerek úgy irányította hozzám, hogy „a Zöld Béka tanár urat keresi? Ott van”. Ez lett a később a Köznevelésben megjelent cikk címe is, és azóta rám ragadt az elnevezés.
hvg.hu: Miért kell baráti kör kirándulások szervezéséhez?
L. K.: Korábbi munkahelyem fenntartója a helyi gyerekeket vitte el túrázni, köztük az én (egy kisegítő iskolában tanítottam) fogyatékkal élő tanítványaimat is. Ez utóbbiak különleges igényeire azonban nem figyeltek ezek a kirándulások. Gondoltam, majd én csinálok olyat, ahol ők is jól érezhetik magukat. Ráadásul egyes kollégáim folyamatosan azt bizonygatták, mire nem képes egy fogyatékkal élő gyerek, én pedig mindig azt kerestem, hogy mire képes. Elindultak a hétvégi kirándulások, amikbe mindig belecsempésztem valami olyan pluszt – közösségépítő játékot, a bankkártya-használat megtanulását, esetleg, ha leszakadt egy gomb, akkor annak felvarrását stb. – ami fontos lehet a gyerekek későbbi életében. És volt még egy csavar a történetben: egyszer megkérdezte egy gyerek, hogy hozhatja-e a barátját. Kiderült, hogy az a barát egy elitgimnáziumba jár. Elkezdtek jönni mások is, a végén már fogyatékkal élők, épek, szegények, gazdagok, kisegítő iskolások és elitgimnazisták, az óvodás korúak és nagymamák együtt alkották a csapatot. A fogyatékkal élők közé beintegrálódtak a többiek. Arra is figyeltem, hogy olyanokat csináljak meg a gyerekekkel, amiket az iskolában nem lehet, mert nincsenek meg a feltételek hozzá, vagy nem engednék. Például sziklát másztam a gyerekekkel – erre mindenki azt mondta, hogy hülyeség, buták hozzá vagy kacska a kezük. Mi kipróbáltuk, hogy lehet-e.
hvg.hu: És lehetett?
L. K.: Lehetett. Más módszerrel, több idő alatt, de lehetett.
hvg.hu: Nyilván pénzbe kerül egy-egy ilyen kirándulás, belépők, BKV stb. A programok viszont ingyenesek voltak.
L. K.: Sosem volt állami szponzorunk, sem egyházi, sem nagyobb cég nem állt mellénk. Kisnyugdíjasok, sokgyerekesek adtak némi pénzt, és én is belenyúltam időnként a pénztárcámba. Nagyon fontos volt az ingyenesség, mert ezek a gyerekek nem elég, hogy valamilyen sérüléssel élnek, de szociálisan is olyan helyzetben vannak, hogy nem telne még egy BKV jegyre sem. Amikor 2008-ban kaptam egy díjat, az ahhoz járó pénzből két évig gondtalanul szerveztem a programokat, például el tudtunk menni két napra a Börzsönybe is.
hvg.hu: Mekkora kör járt ezekre a kirándulásokra?
L. K.: A „kemény mag” 60-80 fő volt. Egy-egy kiránduláson 52 fő volt a maximum. Elég nagy létszám, de mindig volt segítségem (saját kinevelésű gyereksegítség, egy-egy szülő, vagy egyetemisták). És a kirándulásokon természetes volt, hogy a gimnazista megfogja egy-egy kisgyerek kacska kezét és segít neki, ha kell. Az évzáró partikon 60-80 gyerekkel sütöttünk pizzát. Olyan voltunk, mint egy nagy család.
hvg.hu: Miért a múlt idő? Mi jelent a netre felrakott búcsúvideó?
L. K.: Több oka van, hogy befejezem a kirándulások szervezését. Egyrészt az, hogy a korábbi munkáltatóm – egy kisegítő iskola vezetése – elvágta az utánpótlást, a kicsiket. Konkrétan kitiltott bennünket az iskolából. Nevetségesen hangzik: ki kellett mennem a kapun, mint alkalmazott, és be kellett jönnöm újra, egy perc múlva, mint Zöld Béka tanár úr, hogy meghívhassam a gyerekeket a kör eseményére. Annyira nem nézte jó szemmel a tevékenységem, hogy amikor egy tanítványom vagy kollégám kitette a díjról szóló újságcikket a faliújságra, az másnapra eltűnt. Majd újra kitette, megint eltűnt.
hvg.hu: Mégis mi lehet ennek az oka? Végül is „csak” a pedagógusi tevékenységét folytatta a szabadidejében.
L. K.: A pedagógus szakmában ugyanúgy működik a normarontás, mint más szakmákban. 30 év gyakorlat van mögöttem, azt tapasztaltam, hogy nem lehetsz rosszabb, mint az átlag. Ez, mondjuk jó. De jobb sem lehetsz! Ha valaki többet dolgozik, mint a másik, azt nem tolerálják.
hvg.hu: A régebbi tagokkal vagy a máshonnan beérkezőkkel miért nem folytatta?
L. K.: Az adakozók is elfogytak. Ráadásul az új oktatási jogszabályok miatt már nincs időm felhajtani pénzt. Eddig, ha végeztem délben, kettőkor az iskolában, nem kellett bent töltenem több időt. Minden szakkönyvem, a gépem otthon van, ott tudok készülni. Szóval voltak délutánjaim, amikor elmentem, végigjártam kis- és nagykereskedőket, pénzért kuncsorogtam. Aztán hazamentem hatkor és elkezdtem készülni az óráimra. Most az van, hogy négyig kénytelen vagyok bent ülni az iskolában. Aztán megyek haza, ahol napi 2-3 órát biztos készülök. Nincs időm másra. Az előző tanévben már önköltségessé kellett tennem a programokat. Rádöbbentem, hogy a 20-30-50 ember helyett el tudott jönni hét.
hvg.hu: Jelenleg egy amolyan „utolsó esély iskolában” tanít.
L. K.: Az iskolánkban van olyan speciális szakiskolai osztály, ahova csak fogyatékkal élők járnak, van normál szakiskolai osztály is, ahova bekerült néhány fogyatékkal élő diák is, de van olyan is, ahol ép értelmű gyerekek vannak. Igen, ez egy utolsó esélyt adó iskola. Korábban alapítványi, most egyházi fenntartással működik. Az állam ugyanis lepasszolja ezeket a feladatokat. Mintegy 500 diák jár ide, ebből mintegy 120 speciális nevelési igényű (sni), nagyjából ugyanennyi a beilleszkedési, tanulási, magatartászavaros (btm) tanuló. A maradék egyharmad papíron problémamentes. A tanulók 70 százaléka cigány, a maradék 30 olyan, aki már megjárt 3-4-5 iskolát, végigbukdácsolta az általánost. És nem kell sehova. Egyébként a mi iskolánk tartja a felmondási rekordot. Öt perc alatt felmondott egy kolléga. Bement az órára, az egyik gyerek kérdezett egy csúnyát, lerobogott és felmondott. Itt nem lehet nevelési alapok nélkül tanítani. És nem csak itt, a szakiskolákban általában nem, és a külvárosi általános iskolákban sem. A belvárosból kinyomták a cigányokat és a balhés elemeket, ők ide jöttek, itt vannak a külvárosokban. Nem azért lesz szegregált egy iskola, mert valaki szemét módon bepakolja a cigányokat valahova. A fenét! Ők laknak itt. És ha már 100-ból 80 cigány, a többiek meggondolják, hogy ideadják-e a gyerekeiket.
hvg.hu: Sok tanítványát érinti a tankötelezettségi korhatár leszállítása?
L. K.: Igen, többnyire, amint lehet – azaz 16 éves korukban – elhagyják az iskolát. A fogyatékos gyerekekre ez egyébként nem annyira jellemző, mert ott a szülő nemigen tud mit kezdeni iskola után a gyerekkel. Ha Magyarországon egy gyerekre rásütik, hogy sajátos nevelésű, akkor onnantól kezdve egy-két sínen haladhat csak, nincsenek elágazások: elvégzi a kisegítő iskolát (ma már eltérő tantervű iskolának hívják), bekerül valamelyik speciális szakiskolába, ahol szerez valami szakmát, amivel nem tud elhelyezkedni. Innentől elég reménytelen a helyzete. A fiúk testi erejét (és minden mást) esetleg kihasználja valamilyen cég. A lányoknak semmi esélye. Amíg a szülők megvannak, addig még elvannak, de mi lesz, ha szülők meghalnak? Vannak ugyan bentlakásos otthonok – nem államiak, persze –, de óriási pénzt kell fizetni ezekért, és még így is várólisták vannak.
hvg.hu: Amíg a tankötelezettség korhatárát nem változtatták meg, addig jobb volt a helyzet?
L. K.: Igen. Kénytelen volt a szülő bent hagyni a gyereket az iskolában 18 éves koráig. Mi itt elsősorban neveljük a gyerekeket, mert addig nem tudunk tanítani sem, amíg nem neveljük meg őket. Megpróbáljuk elhitetni velük, hogy érdemes tanulni, mert így lesz szakmájuk, és hátha úgy munkát is találnak. Most már azt is hozzá tesszük: hátha lesz munkájuk külföldön. Minden erőnkkel bent tartjuk a gyerekeket, addig „rugdossuk a fenekét” mindenféle eszközzel, amíg el nem végzi a szakmát. Általában egy szakiskolából kihullik a tanulók 30-40 százaléka! Mellesleg a baráti körbe járóknak 100 százaléka elvégezte az iskolát, erre nincs még egy példa Magyarországon. És szinte mindenkinek tudtam munkát szerezni.
hvg.hu. Ezt hogy érte el?
L. K.: Hiszek a közösség erejében. Állítom, hogy én semmit nem tudok megtanítani a gyerekeknek, amit ők nem akarnak megtanulni. A baráti körben, ha összejöttünk, mindig megkérdeztük egymástól, mi történt előző hét óta. Valószínűleg ciki lett volna azt mondani bárkinek, hogy kicsapták.
hvg.hu: A kirándulásoknak vége, de a baráti kör tovább működik?
L. K.: Ha nem megyünk sehova, akkor is összejárunk, a gyerekek összejárnak. Megünneplik egymás szülinapját stb. Vecsésen nagy vihar volt, kidőlt valakinek a házfala. Kimentünk, felraktuk a falat.
hvg.hu: Honnan ez a pedagógusi elhivatottság? A normál iskolai munkája mellett 420 hétvégét töltött a kirándulásokkal.
L. K.: Édesanyám is tanító volt, egy kiváló tanító. Akkor élt az élménypedagógia, a kooperatív tanítás, a drámapedagógia, a differenciálás eszközeivel, amikor erről még nem is hallottunk. Nincs új a nap alatt. Most láttam egy ismerősömnek az élménypedagógiai könyvét, nagyon sok minden visszaköszönt belőle az „átkosból”. Csak akkor még piros nyakkendőt hordtak a gyerekek. Ma a cserkészek zöldet. Nagy különbség nincs. Óriási hiba volt megszüntetni azt a szervezett szabadidős keretrendszert, amit az úttörőmozgalom jelentett. A 70-es évekre már levált a politikai máz az úttörőről. Nekem tök mindegy volt, hogy piros nyakkendőt kötök, ha levittek a Balatonra! És nem kérték, hogy örökké a szovjet himnuszt énekeljük. De jött a rendszerváltás, és kidobtunk mindent, ami jó, és minden szutykot beengedtünk.
hvg.hu: Mit szólt a család, hogy szinte nem volt családi hétvégéjük, hiszen ön kirándulni volt a Zöld Békákkal?
L. K.: Amikor tudtak, jöttek velem. Nagy segítséget jelentettek. A lányom hozta a gimiből az osztálytársait is.
hvg.hu: Ha valaki támogatná a baráti kört, újraindulna?
L. K.: Szerintem, igen. Én egyébként ki akartam bővíteni ezt a fajta tevékenységet. Megkerestem több kerületet, hogy mit szólnának, ha megoldanám a csellengők, a drogosok, az értelmi fogyatékosok problémáját úgy, hogy hétköznap működtetnék egy estig nyitva tartó klubot, hétvégén pedig elviszem őket kirándulni. Nem kértem volna csak egy üresen álló helységet (majd mi kigányoljuk) és a pedagógus alapbért. Sehol nem volt erre fogadókészség. Erre nincs forrás – mondták. Hogy mit fognak csinálni a drogos kölykök, az őket nem érdekli.
hvg.hu: „Semmilyen oktatásügyi kérdéshez nem szólhattunk hozzá, véleményünket nem kérték, nem hallgatták meg. Végrehajtókká váltunk, akiknek végre kell hajtaniuk a mások által meghozott elképzeléseket” – 2007-ben írta ezeket a pedagógusokról a Mi a baj, tanár úr? című cikkében. Félelmetesen aktuális ma is minden mondata az írásnak, pedig akkor egy egészen más kormányzat reformálta egész más irányba az oktatást. Ennyire nem változott semmi?
L. K.: 2007-ben, amikor azt a cikket írtam, még helyi problémákat tapasztaltam. Azt, hogy egy-egy tantestület nem működik valami miatt. Most már azt tapasztalom, hogy az oktatás maga nem működik. Most már rendszerszintű hibák vannak. Amíg egy-egy iskola nem működött jól, de a másik száz igen, addig nem volt akkora a baj. Az, hogy most annak ellenére nem működnek az iskolák, hogy a pedagógusok beleteszik a munkájukba a lelküket is, az tragédia.
hvg.hu: Miért nem működik ön szerint – most már rendszerszinten – az oktatás?
L. K.: Az egyik a folyamatos pénzkivonás. A másik ok az, hogy a média folyamatosan szapulja a pedagógusokat, félretájékoztatja a közvéleményt. Ez nagyon sokat ártott a szakmának. Édesanyám az évzárókról kazalnyi virágot kapott, hárman alig bírtuk hazavinni. Ma ez a fajta tisztelet hiányzik. A szülők be sem mennek az iskolába, nem érdekli őket, mi folyik ott a gyerekükkel. És ahogy a társadalom kettészakadt, úgy az iskolák is. Volt olyan pedagógus műhely, ahol a kollégák egyszerűen nem is értették, miről beszélek. Az volt a téma, mit olvasnak a gyerekek és mennyit. Itt 600 gyerek van, ebből kettőt, ha láttam könyvvel a kezében öt év alatt. Ezek a gyerekek nem olvasnak, és otthon nincs is könyvük. És több millió ilyen van! Olvastam, hogy minden harmadik gyerek éhezik. Szerintem magasabb az arány. És az állam azt várja tőlünk, hogy oldjuk meg a szociális problémákat. Ha látom, hogy ott ájul el a gyerek a büfé előtt, nyilván veszek neki szendvicset, de ezzel nem tudom megoldani, hogy otthon éhezik. És ebbe belerokkanunk lelkileg és fizikailag is! És mindez újratermelődik, hiszen nemsokára a mai gyerekekből szülők lesznek. És több millió családban nem találnak majd a gyerekek otthon se könyvet, se ceruzát. Amelyik kisgyerek nem firkálgathat kedvére, annál nem alakulnak ki azok a manuális készségek, amik az íráshoz szükségesek. És sorolhatnám.
hvg.hu: Hova vezet ez?
L. K.: Ha 25 év kellett ahhoz, hogy tönkretegyék az oktatást, biztos, hogy nem lehet ebből kijönni 5-10 év alatt. De el lehet kezdeni. Nagyon kemény idők jönnek az elkövetkező 20 évben. Nagy Lászlótól egyszer megkérdezték, mit üzen a jövő emberiségének. Azt mondta, ha még lesz emberi arcuk, akkor csókoltatom őket. Én azt mondanám, ha még értik József Attila sorait, akkor csókoltatom őket. Nem tudom, mi a megoldás. Kitartunk, amíg lehet. De meddig lehet? Az biztos, hogy ha nem adjuk vissza az iskolák autonómiáját, ha valóban nem becsüljük meg a pedagógust, akkor nem lesz változás. Mitől lenne? A pedagógushallgatók nem akarnak tanítani. És valljuk be – tisztelet a kivételnek –, nem a legjobbak mennek a tanárképzőkbe. Ott pedig nem kapnak megfelelő képzést, nyomatják ma is a lexikális ismerteket, alig van tanítási gyakorlat, nem sajátítják el a módszertant. Röviden: a változáshoz jobb pedagógusképzés, nagyobb megbecsülés, több pénz kell.
hvg.hu: Az oktatás állandó megújulásban él vagy 30 éve. Még sincs változás. A sok reformban nem volt egy sem, ami előremutató lett volna?
L. K.: Biztos, hogy vannak a mostani változásban is jó elképzelések. Nem értek egyet a tankönyvmizériával, nem értek egyet a pedagógusok szabadságának megnyirbálásával. Viszont egyetértek a minősítő rendszer bizonyos elemeivel. (Az egésszel nem.)
hvg.hu: Miközben ön megvalósítja a baráti körben a valódi integrációt, harcosan ellenzi annak általános gyakorlatát.
L. K.: Most épp „lepasszolták” a fogyatékosokat. Nincsen tantervük, nem írtak nekik tankönyveket. Úgy ahogy van, kihagyták őket! Ez a Taigetosz: menj fel és ugorj le! Pont az integráció címén verik szét a gyógypedagógiát. Az az értelmi fogyatékos, aki kisegítő iskolában, napi öt óra fejlesztéssel alig jutott el a megfelelő szintre, speciális szakemberek által, az heti egy órában beintegráltan az épek közé, nem fog jobban fejlődni. Ez nem integráció, ez a befőtt-effektus. Berakjuk az értelmi fogyatékost és nyolc évig húzzuk vele az általános iskolában. Ott hátul elüldögél, csorog a nyála, nem baj. Megint a pénznél vagyunk. A kisegítő iskolákat sorban bezárják. Az sok pénzbe kerül, hiszen mondjuk, 60 gyerekre van 4 gyógypedagógus. De akkor mondjuk ki, ez a 60 gyerek nem fontos! Sose lesz munkájuk, nem termelnek semmit, csak pénz és kiadás jár velük. De azt ne csináljuk, hogy bezárjuk a kisegítőt, onnan a gyerekeket betesszük erőszakkal a környék iskoláiba. És az iskolák pénzt, eszközt nem kapnak az integrációhoz, csak bajt. De ahol nincs pénz a „rendes” iskolákra, „problémamentes” gyerekekre, ott a problémás gyerekeket lerázzák. Egy cigánygyerek, aki végigbukdácsolta az általánost, már ide hozzánk sem fog bejönni, nem tudom meggyőzni, hogy fontos lenne tanulnia. Azzal vág vissza, hogy nem lesz úgyse munkája. És akkor mit mondok neki? Ezek a gyerekek kimaradnak, csak közmunkásnak lesznek jók. 47 ezerért dolgoztathatja valaki a 120 ezres bér helyett. Ha én vállalkozó lennék, akkor érdekem lenne, hogy ne okos alkalmazottaim legyenek, akiknek ki kell fizetni a teljes bért, hanem ilyen „csicskák”.
hvg.hu: Mégis, mi lenne a megoldás?
L. K.: Én ott voltam korábban minden demonstráción, mostanában már nem megyek, mert elegem lett a táblák mutogatásából. Olyat kell lépnünk, amire a mindenkori kormány felkapja a fejét, és belátja, hogy vagy rendet tesz, vagy nem fog működni. Mert a tanár nemhogy nem vesz krétát, hanem nem megy be dogozni. Mikor merjük ezt megtenni?
hvg.hu: Itt is nagyon erős a politikai megosztottság, így nehéz lesz.
L. K.: A gyerekek ügye ne legyen politikai kérdés! Azon a ponton túlhaladtunk már, amikor egy pedagógusnak nagyon kell izgulnia az állása miatt.
hvg.hu: Épp a Klik-rendszerben félhet igazán egy tanár: ha kirúgják, nem lesz állása.
L. K.: Így meg belehal. Nyolctól négyig dolgozik – az egy hihetetlen idegfeszültség, fizikai munka. Aki ezt lekicsinyli, mindig azt mondom neki, menjen be egy osztályba és csak egy órát beszélgessen a gyerekekkel… Hétvégén, meg munka után pedig a tanár gyártja a papírokat, a szemléltető anyagokat, saját tananyagot fejleszt, dolgozatot javít. Már rég nem vagyunk értelmiség. Nincsen rá időnk és pénzünk. Én könyvet nem tudok venni magamnak, a netről töltök le legfeljebb. Színházba nem tudom mikor voltam utoljára (maximum a gyerekekkel). Persze lehet ezt is úgy csinálni, hogy lealibizzük az egészet. A gyerek éhes? Nem baj, majd hazamegy és eszik otthon. Leadom rutinból az órát. Így is lehet, és vannak ilyenek is sokan. De közben itt emberek halnak bele a szakmájukba! Mi, „öreg bölények”, lassan eltűnünk. Nem is kellünk. Csak mi hisszük, hogy fontosak vagyunk.
hvg.hu: Ezt nem gondolnám.
L. K.: Kormány szinten ezt gondolják, ezt erősítik, ez látszik. De ha becsukom a termünk ajtaját, akkor annak a 12 fogyatékkal élőnek én vagyok a legfontosabb – ők pedig nekem.
| Névjegy |
 Túry Gergely Mindenki úgy ismeri, mint Zöld Béka tanár urat. Saját maga szervezte kirándulásokkal 17 évig segített fogyatékos és speciális nevelési igényű gyerekeken. Elveszett gyerekek országa címmel jelent meg kötete 2011-ben, Zöld Béka tanár úr névvel blogot vezet. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
