Maga a cég nem került formálisan állami tulajdonba, a menedzsment is pro forma marad, de mostantól a katasztrófa- és kormánybiztos nélkül semmi sem történhet a Mal Zrt.-nél. A biztos dönthet mostantól két éven át a cég pénzügyeiről, vagyonkezeléséről, meg arról, hosszú távon milyen jövője lehet a cégnek, holott ez üzleti kérdés, ami biztosan nem a kitűnő katasztrófaszakértő Bakondi György kompetenciája.

A döntés kivitelezése és időzítése mindenesetre leköröz mindent, amit eddig tavasz óta „fideszes tempó” alatt értettünk: a kormányfő hétfő kora délután, napirend előtt maga jelentette be a parlamentben a Mal állami kontroll alá vételét és a vezérigazgató őrizetbe vételét, estére már meg is lett a vonatkozó törvénymódosítás, az államfő gyorsan aláírt, kedden már ki is lehetett hirdetni. A cél nyilván az, hogy a katasztrófakezelés idején a cég ne tudjon kibújni a felelősség, a fizetés alól, és persze az is legitim, hogy elsősorban a szennyező fizessen – csakhogy a felelősség megállapítása jogállamban ugye többnyire megelőzi az ítélethozatalt.

Márpedig itt feszül némi ellentmondás. „Nem természeti csapás történt. (…) Emberek által épített és működtetett üzemben, emberek által létrehozott veszélyes anyag gondatlanság miatti elszabadulása okozta a katasztrófát” – előlegezte meg a még nagyban folyó szakértői vizsgálatok eredményét a miniszterelnök a törvényhozásban, hangsúlyozva: a kártalanítást nem az adófizetők pénzéből kell majd kifizetni, „mindenekelőtt azok fizessenek, akik a károkat okozták”, ugyanakkor még előttünk álló feladatnak nevezte a felelősség megállapítását. Na mostan az mindenki számára világos, hogy ennyire súlyos ökokár esetén a Mal objektív felelőssége vitathatatlan – ez azonban akkor lesz tényálladék, ha a vizsgálatok lezárultak. Nem Chávez Venezuelájában élünk.

Nem lehet egyszerre várni a vizsgálatok eredményére és eleve bejelenteni, hogy a cég felel mindenért, fizessenek ők, hiszen nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy haloványan emlékezetünkbe idézzük az ártatlanság vélelméről korábban hallottakat. A lényeget talán Andrassew Iván foglalta össze a legtömörebben: „Orbán Viktor a vélt vagy valódi bűnösök miniszterelnöke is.” Tehát a jogállami procedúrák menetének, kivárásának, az intézmények független működésének miniszterelnöke is, aki nem adhat ukázba bilincsbe veréseket és kamerák előtti meghurcolásokat, nem engedheti meg, hogy döntéseit a közvélemény bármily kénye-kedve, a bármily jogos bosszúszomjnak való megfelelés vezesse. (Az indulatok persze teljesen érthetőek, jól emlékszünk a Mal Zrt. vezetőinek vérlázítóan cinikus, érzéketlen, felelősséghárító nyilatkozataira.)

A jogállamiságot éppen azért találták ki, hogy a „semmiért nem vagyunk felelősök” és a „mindenért a cég felel” közti értelmezési mezőben valamelyest objektívnek nevezhető körülmények között az arra hivatott szervek megállapítsák, mi történt pontosan, megakadályozható lett volna-e a tragédia, és hol veszett el a felelősség a cégmenedzsment és az erre a célra tartott környezetvédelmi felügyelőség közti fekete lyukban. Mert azért azt se tévesszük szem elől: már ma is vannak olyan állami kontrollhatóságok, amelyek szakértői ezek szerint nem értelmezték szigorúan munkaköri leírásukat. Néhány hete éppen az Illés Zoltán bizalmasa, Zay Andrea által vezetett hatóság ellenőrizte az ominózus tározót, és nem talált benne kivetnivalót. Az állami szervek felelősségre vonása azonban kezd elsikkadni a nagy államosítási médiafelfordulásban. Miközben azt sem tudjuk, hogy a cég betartotta-e a jogszabályokat, vagy valóban túlterhelte-e a tározót, valóban tudott-e a menedzsment a gát kritikus állapotáról (a repedésről állítólag légi fénykép is készült), és ha igen, miért nem tudott arról a mi pénzünkből fenntartott felelős hatóság? Ezek szerint a most helyzetbe hozott és hozandó állam egyáltalán nem volt képes létező kontrollfunkciói ellátására.

A parlament mindenesetre döntött, és ez május óta a legkétségesebb döntése a törvényhozásnak. Kezdve azzal, hogy valamiért a honvédelmi törvényt módosíttatta a Fidesz, „a katasztrófák elleni hatékony fellépéshez” jogosítványokat szerezve, holott a tragédia ugye már megtörtént, az egész ügymenet nem honvédelmi kérdés, a helyrehozatalhoz pedig a cég irányítási modelljének kevés köze van. „Ma már más világ van, a magánérdek többé nem írhatja felül a közérdeket” – jelentette ki a miniszterelnök, mintha legalábbis egy újabb közhangulati elvárásnak igyekezne megfelelni. A kormányzat innen kezdve kvázi maga állapíthatja meg, hol ér véget a magán-, és hol kezdődik a közérdek, azt sugallva, mintha a kettő valamiféle szükségszerű, éles ellentmondásban lenne egymással.

A legfőbb gond az, hogy a rapid módon módosított törvénnyel mostantól a kormány lényegében az ország bármely cégénél átveheti az irányítást, és döntéseket hozhat a menedzsment helyett. Miközben még az sem biztos, hogy az egész ügy alkotmányos. Egyrészt ugyanis az alaptörvény lehetővé teszi rendkívüli állapotban, illetve katasztrófahelyzetben az ilyen jellegű lépéseket, másrészt azért, mint arra Halmai Gábor felhívta a figyelmet, ne feledkezzünk meg alkotmányunk 13. paragrafusáról, amelyben az állam „biztosítja a tulajdonhoz való jogot, továbbá kimondja, hogy a tulajdont kisajátítani csak kivételesen, közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és teljes, azonnali kártalanítás mellett lehet”. Már ha jogállamban élünk. Ha nem, akkor nem.