Minden politikus szeretné, ha pályafutása végén egy utolsó, megható beszédben búcsúzhatna el a híveitől, köszönhetné meg azt a támogatást, melyet a közönség évtizedekig tartó közéleti karrierjéhez nyújtott. De ez az utolsó, megható alkalom keveseknek adatik meg, mert a körülmények többnyire nem kedveznek a „búcsúbeszédeknek”. Általában mindig közbejön valami – háborús vereség, államcsíny, vagy csak egyszerűen egy katasztrofális választási kudarc – mely lehetetlenné teszi az utolsó, emlékezetes fellépést. A népszerűség, mely egykor hosszabb időn át kísérte az államférfit, hirtelen, szinte egyik-pillanatról a másikra elenyészik. Ekkor pedig régebbi, kitartó hívei is elfordulnak tőle, többé nem kíváncsiak rá: rádöbbennek, hogy egykori kedvencük csődbe vitte az országot, tönkretette a várost, melynek addig a vezetője volt, és már az utódja szavait lesik.

Közelmúltunkból emlékezetes marad Kádár János 1989. április 12-én elmondott utolsó beszéde, melyről a wikipédia a következőt írja: „mintegy elszámolásképpen beszélt párttársai és önmaga előtt. Az egyórás beszéd zavaros, nehezen érthető és az agg Kádár lelkiismereti válságát tükrözi”. Ismeretes, hogy a kivégeztetett Nagy Imre árnyával viaskodó, helyenként összefüggéstelen kádári szózuhatagból Kornis Mihály drámát is írt, megjelenítve azt a szakadékot, mely a lelkiismeret-furdalástól gyötört emberi roncs és a hajdan jóvágású, lehengerlő, közkedvelt politikus, a riasztó jelen és az illúziókkal teli múlt között tátongott.

A február nyolcadikán, elmondott városházi beszéd hangvétele is bizonyos hasonlóságot mutatott azt agg pártfőtitkár vallomásával. Demszky is elismerte a politikai felelősségét a BKV-ból immár a Városházára is átterjedő korrupciós botrányban, anélkül persze, hogy a büntetőjogi felelősségnek még a lehetőségét is elfogadná. Akadozó nyelvvel azt állította: hibázott, amikor a kormány és a főváros közötti politikai játszma kereteit elfogadta. Húsz éven át politikai alkuk döntöttek arról, egyfajta „sakkjátszmában”, mennyi pénzt kap a cég, azaz a BKV. Figyelemre méltó vonása volt a több mint tíz perces beszédnek az is, hogy egy személy, egy erős egyéniség árnyéka vetült Demszkyre, és érezhetően nyomasztotta őt. Úgy védelmezte Mesterházy Ernőt hogy közben mégiscsak hibáztatta mindazért, ami történt. Nem állt ki a „városházi Raszputyin” mellett, de arra sem volt képes, hogy megtagadja, elhatárolódjon tőle. Pedig a „veszélyesen magas vérnyomással” küszködő, ezért rabkórházi ellátásban részesülő Mesterházynak kulcsszerepe volt az uniós támogatások kilobbizásában, teljhatalmú megbízottként tárgyalt a kormánnyal, és 2006-os önkormányzati választás után döntő szava volt a fővárosi koalíciós egyeztetésben is.

Február nyolcadikán nem Mesterházy állt a nyilvánosság elé, hanem, igaz, négy napi bujkálás után, Demszky. (A bizalmas főtanácsadó az utóbbi időben gondosan kerülte a nyilvánosságot azért is, mert vezetékneve sajátos módon azonos az MSZP miniszterelnök-jelöltjével – erre már nem mondhatunk mást, mint hogy „a szocialistákat még az ág is húzza”.) A főpolgármester beszéde egyértelműen a Lear király szerepét alakító, agg Kádár szellemét idézte. Holott Demszky leírt szöveget olvasott el, azaz nem beszélt szabadon, mint hajdani ellenfele. Mégis, többször belezavarodott a szövegbe, képtelen volt érthetően kiejteni egyes szavakat. Videón még egyszer végighallgattam, és leírtam azokat a szavakat, melyekkel első nekifutásra nem boldogult. „Kommunikációs szakember” „városházi Raszputyin”, „nagyberuházás”. Sok és árulkodó baki egy ilyen rövid, papírról felolvasott beszédben, s mind arról árulkodik, érzékeny pontokat érint e szavak kimondása.

És akinek botladozik a nyelve, annak gyakran a memóriája is gyengélkedik: a kellemetlen dolgokra előbb nem akar, majd nem is képes emlékezni. Nem véletlenül állította rögtön a beszéd után Steiner Pál, az MSZP fővárosi frakcióvezetője, hogy :  „a főpolgármester úr teljes emlékezetkihagyásban szenved”. Hiszen, állítják a fővárosi szocialisták, Antal Attila 2006-os vezérigazgatói kinevezésével Demszky Gábor teljes mértékben egyetértett. Most utólag azt állítja, hogy hibának tartotta a döntést és nem is volt köze ahhoz, ki kerül a BKV élére. Hm, hm.

Demszky nehezen tartható állításaival vitatkozzanak mások, talán egyszer az ügyészek is.  Számomra itt és most az a lényeges, hogy a rendszerváltás egyik legsikeresebb politikusa miként juthatott el, ötvennyolc éves korában addig, hogy a hetvenhét éves Kádáron kiütköző aggkori zavarodottság jeleit mutassa.  Megdöbbentő volt ez a mostani városházi beszéd, annak ellenére, hogy bizalmas városházi forrásokból már évek óta az hírlett: a főpolgármestert egyre kevésbé érdeklik a város ügyei, képtelen figyelni az eléje terjesztett jelentésekre, menekül a döntések felelőssége alól. Lerítt róla: hagyjatok békében, elég megpróbáltatáson mentem már keresztül, miért akartok újra és újra sarokba szorítani? Városházi beszédében is hangsúlyozta, hogy „visszavonult az országos politikától”. És több ciklust nem vállal a főváros élén, azaz 2010 őszén nem indul főpolgármesteri posztért. Mégsem mond le, kihúzza főpolgármesterként addig, ameddig lehet.

Ugyanakkor esze ágában sincs, hogy „visszavonuljon a magánéletbe”. Valami méltó posztra vágyik, itthon vagy külföldön, hogy megkoronázza karrierjét. De milyen állást kínálhatnak egy ötvennyolc éves ex-főpolgármesternek, aki ilyen mélyen csalódott az emberekben, még közvetlen munkatársaiban, Hagyó Miklósban és Mesterházy Ernőben is? (Utóbbi ártatlanságában, ahogy ez a beszédben hallható, bízik, és az egészségét félti, nehogy „tragédia legyen a történet vége”. Mintha ez az aggodalom azt jelezné: ha sokat támadtok, velem is történhet valami, és akkor magatokra vessetek.)

Nehéz elképzelni, mi történhetett a„”főváros hercegével”,  akit megváltóként üdvözölt a liberális fővárosi értelmiségiek egy része. Sugárzó fiatalemberként, reményekkel telve került Budapest élére 1990 őszén, közvetlenül a taxisblokád után, mintha egy ragyogó álom valósult volna meg vele. Azóta pedig ötször újraválasztották, ünnepelték, tejben-vajban fürösztötték. Most pedig riadt tekintettel néz maga elé, alig tud felolvasni egy leírt szöveget, és nem akar mást a fővárosiaktól, mint hogy feledkezzenek el róla. Sic transit gloria mundi.

Pelle János