Kiskunfélegyházán múlt csütörtök óta „helyzet” van a Transelektro Ganz-Röck Zrt. gyára előtt, de a vörösiszappal és a vörös alubárókkal foglalkozó magyar média gyakorlatilag csak „kötelező” szinten foglalkozik az itt dolgozók lázadásával, sztrájkjával. Az ügy alig kap nyilvánosságot, pedig a történtek azt jelzik, hogy a magyar társadalomban is mutatkoznak kisebb-nagyobb szakadások, repedések, s jelentős létszámú társadalmi rétegek körében a pénzügyi-gazdasági válság kezd immár szociális válsággá átalakulni, amelynek várható következményeivel egyelőre – talán Pintér Sándor belügyminisztert kivéve – senki nem akar érdemben foglalkozni.

A Transelektro Ganz-Röck Zrt. kiskunfélegyházi gyárának bejárata

MTI

„Hol a bérünk?” – kérdezik egy transzparensen a kiskunfélegyházi üzem előtt tüntetők, akik a gyárkapu előtt sztrájkőrséget állítottak fel, s a nyilatkozataik szerint nagyon elszántak, mert elegük van a tulajdonosok packázásaiból, hitegetéseiből. A Resonator- és a Vegyépszer-csoport portfoliójába tartozó, fénykorában közel félezer főnek munkát adó gyárban ugyanis már csaknem két éve késleltetve, hosszabb-rövidebb ideig tartó munkabeszüntetéseket követően kapják meg bérüket a dolgozók.

Tavaly október végén szerveztek először figyelmeztető sztrájkot, ám akkor a regionális szakszervezeti vezetők gyorsan lebeszélték erről a munkásokat, mondván, egy hosszan tartó sztrájk nem vezetne célhoz, mert elrettentené a megrendelőket. A hírre a pártpolitikára hangolt, illetve azt kiszolgáló média sem volt fogékony, alig szentelt figyelmet a munkásmegmozdulásnak. Néhány hónappal később sikerült agyonhallgatni a februári munkabeszüntetést is, amikor viszont már több mint két hétig sztrájkoltak a munkavállalók a jussukért, de akkor meg a cég vezetősége hitegette azzal az embereket, hogy hirtelen megugrott a kereslet a vállalat termékei iránt, az emiatt szükségessé vált növekvő anyagbeszerzés miatt támadtak átmeneti gondok a bérfizetéssel. Ám ezt majd egy új hitelkonstrukció segítségével hamarosan meg fogják oldani.

Garai István Levente, a térség akkori MSZP-s országgyűlési képviselője kezdeményezésére április 30-án a még regnáló Bajnai-kormány kormányhatározatban vállalta is a készfizető kezességet, amelynek alapján a cég kétmilliárd forint kereskedelmi bankhitelt vehetett volna föl. Ám a választások keresztülhúzták a terveket, s a hatalomra kerülő Fidesz-kormány gyorsan parkolópályára állította az ügyet. A pénzt nem folyósították, ezért a cég csődközeli helyzetbe került. Még teljesítette az Alstom 200 millió forintos megrendelését, ám szeptemberben végleg leállt a termelés, s azóta egyre éleződik a feszültség a tulajdonosok és a kifizetetlen munkások között. Az Alstom megrendelését teljesítették, jóllehet 140-en akkor már hónapok óta nem kaptak fizetést. Az Alstom fizetett, és a munkások remélték, hogy a bevételből majd megkapják a hat hónapi járandóságukat. Ám időközben nem csupán a pénzük, de a gyár vezetősége is eltűnt, elérhetetlenné vált. Ekkor döntöttek úgy, hogy amíg meg nem kapják bérüket, megakadályozzák az elkészült áru elszállítását.

Erre a kifizetésre azonban elég kevés esély mutatkozik (szeptember eleje óta a közüzemi díjtartozás miatt a gyárban az áramot is kikapcsolták), ami a munkavállalók többségét katasztrofális helyzetbe sodorhatja. Sokaknak banki hitelt kell(ene) törleszteniük, de a megélhetés – tartalékok hiányában – most már azoknak is gond, akiket nem sújt ilyen kötelezettségvállalás. Ráadásul a gyártulajdonosok nemcsak a bérrel adósok, de a szükséges iratokat sem kapta meg az, aki munkanélküli segélyért akar folyamodni, vagy máshol szeretne állást vállalni. A társadalombiztosítási befizetések elmulasztása miatt pedig a rászorulóknak nincs táppénz, a kismamáknak pedig gyermekgondozási segély.

Az sem megoldás a jelenlegi helyzetben, hogy a helyi Vasas Szakszervezet időközben több feljelentést is tett a törvényszegések miatt, hiszen az igazságszolgáltatás malmai Magyarországon nagyon lassan őrölnek.

Az elkeseredett munkások szombat délelőtt a kiskunfélegyházi városháza előtt tüntettek, ahol petíciót adtak át az új polgármesternek, a fideszes Kapus Krisztiánnak, aki egyben a körzet országgyűlési képviselője is. Rapid megoldást ő sem ígért, ezért a dolgozók úgy döntöttek, kitartanak, és ha kell, akár élőfalat alkotva torlaszolják el az üzem bejáratát. Erre hétfőn sor is került, mert az Alstom Hungary Kft. három teherautóval megjelent a helyszínen, hogy elszállítsa a tulajdonát képező, kifizetett alkatrészeket. A gyárba azonban a járművek nem tudtak bemenni, másrészt nem volt kivel tárgyalni, a fuvarleveleket aláíratni, mert sem Ménes István vezérigazgató, sem a cég más vezetői nem voltak jelen, s mobiltelefonjaikon is elérhetetlenné váltak.

Kiskunfélegyházán most patthelyzet van, de tovább forrnak az indulatok, nő az elkeseredés. A hírek szerint a helyszínen a környező gyárak, üzemek képviselői is megjelentek, akik nemcsak szolidaritásukat fejezték ki a sztrájkolókkal, de takarókat, élelmiszert is hoztak. A jelentések nem említik, hogy a sztrájkolók és a szolidaritásukat kifejezők körében bárki megjelent volna az úgynevezett baloldali politika képviselői közül. Gondolok itt Havas Szófiára, Gyurcsány Ferencre, Lendvai Ildikóra, akik elkötelezettségük és hitvallásuk jeleként oly lelkesen zendítettek rá az Internacionáléra („Föl-föl, te éhes proletár!”).

Nem volt ott a megújulást hirdető, s ennek jegyében az Internacionálét Bikicsunájra cserélő Mesterházy Attila sem, mint ahogy nem látták a környéken a médiát mostanában körbejáró és teleduzzogó Szili Katalint, a Balszemmel című blogján Venezuelával kimerítően foglalkozó, de Kiskunfélegyházát mellőző Thürmer Gyulát (Világ proletárjai, egyesüljetek), vagy a szocdem vezér, Kapolyi Lászlót sem. De a szakszervezetek, a civil szervezetek vagy a harcos újbaloldali csoportok részéről is beszédes a hallgatás, ami arra utalhat, hogy ez a botrány feltehetőleg nem érte el az ingerküszöbüket. Valószínűleg ez lehet az oka annak is, hogy a város honlapján sem említik ezt a csaknem egy hete zajló, „bagatell” nézeteltérést.

Ez a közöny azért érdekes, mert az, aki jár-kel az országban, s van füle a mai Tiborcok panaszaira, tudja, hogy kiskunfélegyházi „ügy” nem egyedi. Számos helyen szivárognak az indulatok, repedeznek a társadalmi falak, bomlik a hallgatólagos társadalmi közmegegyezés, csak ezek nem kerülnek ki a gyárkapun, az üzemi-helyi szintről nem jutnak el az országos nyilvánosságig. Az is biztos, hogy az engedetlenségnek, a lázongásnak ma még erős korlátot szab az elszigeteltség, a józan megfontolás, a megélhetési parancs, a munkanélküliségtől való félelem, a családi büdzsé egyensúlyban tartása. Ezért ma a politika, az érdekvédők, a média közönye mellett – leszámítva a kirobbanó, egetverő nagy botrányokat (lásd vörösiszap, s a katasztrófa agyonhallgatott előzményei) – a kapitalista cégek, gyárak, áruházláncok, üzemek tulajdonosainak elég jelentős része gondol(hat)ja azt, hogy szinte bármit megtehet a munkavállalókkal, a beosztottakkal, a beszállítókkal, a partnerekkel, az ügyfelekkel.

Gondoljunk csak a fizetési morálra vagy az ebből is következő körbetartozásokra: mi, és ki teszi tönkre az építőipart és annak kivitelezőit, beszállítóit, mitől fog padlót a könyvkiadás és a könyvkereskedelem, miért érzik magukat becsapva, kizsigerelve a felvásárlóknak kiszolgáltatott mezőgazdasági termelők? Hosszan lehetne még sorolni a példákat, amelyek gazdasági ágazatokat éppúgy tönkretesznek, mint üzemi-termelői kollektívákat, egzisztenciákat. Bizonyára sokan emlékeznek még a szekszárdi húsosok, a hajdúsági libások, a megyeri hídépítők kálváriájára.

Ezek külön-külön mind megrendítő esetek voltak, de senki nem gondolt arra, hogy társadalmi következményekkel járnának. Jusson azonban eszünkbe, hogy 2010 őszéig a tízes tározó repedéseiről, veszélyeiről is csak helyben suttogtak az emberek. Aztán megtörtént a baj, s a megdöbbenéshez társult a sok-sok tragédia, a mérhetetlen kár, az országimázs „beiszapolódása”.

Nem ártana jobban odafigyelni a kiskunfélegyházi „repedésre” – nehogy újabb meglepetések érjék a politikai-gazdasági elitet.