Körbejárta a magyar netvilágot Tibor Fischer, magyar származású, elsősorban Magyarországon ismert brit író cikke, amellyel beavatkozik egy független, szuverén ország belügyeibe, és védelmébe veszi annak kormányát és pártját. A baloldali The Guardianben közölt cikk ritka kivétel. De nem egyedülálló.

Akadnak ugyanis hívei a magyar kormánynak. E sorok írója készített interjút mind az Osztrák Szabadságpárt főideológusával, mind a francia Nemzeti Front külügyi tanácsadójával, akik érdekes módon kevéssé az ideológiailag első ránézésre – de csak első ránézésre – hozzájuk közelebb állónak látszó Jobbikkal, hanem a magyar kormánypárttal, a Fidesszel éreztek inkább azonosságot. Mindkét politikus udvariasan hárította is a Jobbikkal való kapcsolatot: igen, ismerik őket, aranyosak, de inkább nem kérnének belőlük. A Fidesz esetében azonban a magyar kormánypárt euroszkeptikus, (etno)nacionalista, szuverenista nyelvezete egyértelműen elnyerte számos jobboldali populista párt szimpátiáját. (A félreértések elkerülése végett már itt jelezzük, hogy a populista nem dehonesztáló, hanem egyszerűen leíró kategória.)

Hasonlóan az ilyen fórumokhoz. A német Junge Freiheit hetilap is többször kiállt már Orbán Viktor mellett: a lapnál a náciktól kissé balrább álló – azaz stramm jobbos – német és nemzetközi jobboldali értelmiség tömörül, és amúgy egy elég színvonalas, de mindenképpen érdekes újságot szerkeszt. A kereszténység nyomatásán kívül megértését és rokonszenvét fejezte ki a hetilap párizsi munkatársa, a kereszténykritikus jobboldali filozófus, Alain de Benoist is. Gonoszkodás lenne megjegyezni, hogy a neonáci Deutsche Stimme szintén írt már cikket a budapesti kormány mellett – noha a havilap ezen érdemeit még a hazai kormánypárti média sem méltatta kellő és illő terjedelemben –; de ez nem is lényeges, az újságot ugyanis – ellentétben a példányszámát folyamatosan növelő és főleg tanult és jómódú rétegek által járatott Junge Freiheittal – elég kevesen fizetik elő, és ők se biztos, hogy tudnak olvasni.

A Junge Freiheithoz hasonlóan a francia jobboldali – és a franciáknál (ellentétben a németekkel) a jobboldal tényleg jobboldalt jelent – Valeurs actuelles hetilap is közölt cikket arról, hogy Orbánt jogtalanul bántja az Európai Unió és a baloldal. E körök számára az érvek helyességét már az kielégítően bizonyítja, ha azokat az Európai Unió baloldali vagy liberális politikusai támadják. Daniel Cohn-Bendit például bizonyosan igen jelentős mértékben járult hozzá Orbán Viktor nyugati ismertségéhez és jobboldali népszerűségéhez. A zöldpolitikus (akinek pedofilgyanús, amúgy félreértett és félremagyarázott mondatai miatt nemrég maga a német alkotmánybíróság elnöke mondta vissza egy közös szereplésüket), Orbánt Hugo Chávezhez hasonlította, amivel egyszerre nyerhette meg Orbán számára az európai szélbaloldalt és a nyugati, főleg francia jobboldalt, elvégre az utóbbi szemében bármi, amit Cohn-Bendit kritizál, eleve csak helyes lehet.

Orbánnak szintén nagy támogatója a zürichi Weltwoche hetilap és annak provokatív főszerkesztője, Roger Köppel, aki szívesen vállalja magára a németnyelvű újságírás fenegyerekének szerepét. A mandzsettagombos, selyemsálas vagánykodás mögött persze a jobboldali populista, bevándorlóellenes Svájci Néppárt pénze áll – amely elég jelentős. A párt a vélt baloldali svájci médiatöbbség ellen offenzívába kezdett, s hol nyílt, hol offshorosan foncsorozott, homályos csatornákon keresztül felvásárolta évekkel korábban a balliberális Weltwoche hetilapot és nemrég a szintén balliberális Basler Zeitungot. Mivel azonban tehetséges jobboldali újságírót nem lehet ugyanilyen könnyen szerezni, a Basler Zeitungban Magyarországról még mindig Orbán-kritikus cikkek jelennek meg. A Svájci Néppártnak vélhetően persze teljesen mindegy, hogy mit írnak arról a távoli országról, ahonnan annyi prostituált jön az utóbbi időben Zürichbe. A Basler Zeitungban a jobboldali fordulat egyelőre a feminizmus vagy az Obama elleni kirohanásokra korlátozódik – na meg a Svájci Néppárt alig burkolt éltetésére.

A zürichi Weltwoche főszerkesztője, Roger Köppel azonban nem akar beragadni a svájci viszonyokba – bár kellemetlen az sem lehet –, hanem a baloldali véleményt a külpolitikában is le akarja győzni. Meg a gasztronómiában. Meg a felsőoktatásban. Meg a mezőgazdaságban. Meg mindenütt. A Weltwoche cikkei és címlapjai gyakorlatilag úgy készülnek, hogy dafke kétségbe vonnak mindent, ami a többi, főként baloldali vagy liberális lapban jelenik meg. A Weltwochében így lesz a világklasszis zürichi Eidgenössische Technische Hochschule (ETH) – a helyi műegyetem – baloldali propagandagyárrá (?). A norvég terrorista Breiviket meg a lap szerint nem kellett volna elítélni, mert „nem felel a tetteiért” (?). A génmódosított élelmiszereknél jobb nincs is (?). A francia nyelvű svájciak lusták (?). És a romagyerekek pedig mind fegyverekkel fenyegetik a svájci lakosokat (?). A lap nyíltan elkötelezett a neokonzervatív-neoliberális, provokatívan szegény- és bevándorlóellenes, Amerika- és Izrael-párti nézetek mellett. Roger Köppel szerint pedig a mai gazdasági válság és a banktitok elleni támadások igazi áldozatai a svájci bankárok – akikért „itt lenne az idő fényláncot szervezni”. És vélhetően a magyarokról is legfeljebb csak annyi jut az eszükbe, hogy nem kéne őket azért nagyon beengedni az országba.

Orbán Viktort mégis kedveli Roger Köppel. Az ok egyszerű: Orbánt szidja a baloldal, ráadásul állítólag még szegényellenes politikát is folytat, azaz a Weltwochének csak tetszhet. És tetszik is. Boris Kálnoky, a német neokonzervatív Die Welt napilap magyar származású isztambuli tudósítója többször is írt már cikket Orbán védelmében a svájci hetilap hasábjain. (Legutóbb éppen arról, hogy az Alkotmánybíróságot szerinte senki sem korlátozza Magyarországon.) Mivel ő valóban elég jól kiismeri magát a magyar bozótosban, írásai többnyire azért megalapozottak, legalábbis nem hemzsegnek a tárgyi tévedésektől, és még a magyar neveket is le tudja írni helyesen. Köppel számára Orbán azonban annyira fontos lehet – elvégre a baloldal is annyira szidja –, hogy nemrég maga készített interjút Rolf Scholz, kiöregedett egykori CDU-s politikussal, másodvonalbeli alkotmányjogásszal, aki szerint a magyar Alaptörvénnyel semmi gond sincs, az maga a modernitásba vezető kapu.

Scholz az érveit az Alaptörvény szövegéből vezeti le – holott éppen a közjog esetében, amely egy teljesen átpolitizált jogág, nem lehet eltekinteni a gyakorlattól sem. Fogalmak, intézmények – amint azt Varga Csaba professzor, Orbán Viktor egykori tanára e sorok szerzőjének is mindig tanította – mást és mást jelentenek a különböző jogi kultúrákban. És még inkább mást jelentenek ott, ahol nincs is jogi kultúra.

Például Hollandiában gyakorlatilag maga az alkotmány tiltja az alkotmánybíráskodást (120. cikkely), a legtöbb posztszovjet országban viszont szépen cizellált alkotmánybíróságok és szépen hímzett talárokba bújtatott alkotmánybírák vannak – mégse lehetne pusztán ezen lemérni a jogállamiságukat. Ugyanis Hollandia akár alkotmánybíróság nélkül is tud jogállam lenni, míg Kazahsztánban egy száztagú alkotmánybíróságba is vélhetően véletlenül elnökhű emberek kerülnének. Scholz azonban úgy tesz, mintha egy intézmény megléte, noch dazu, egy egyszerű paragrafus szövege, elég lenne ahhoz, hogy egy ország jogállam legyen. Ezen az alapon már Lukács Györgynek is sikerült védelmébe vennie a sztálini alkotmányt. (És amúgy ezen az alapon Sólyom László is azt hitte, hogy szilárd jogállam lett Magyarország 1990 után.)

Orbánt azonban nem csak jobbos szubkultúrákban védik. Mivel hazai bírálói a mai napig nem tudták eldönteni, hogy akkor most végül is a neoliberalizmus vagy a kommunista etatizmus tombol-e Magyarországon, Orbán egyaránt tud híveket szerezni mindazok körében, akik szeretik, ha egy politikus neoliberális, szegényellenes, gazdagpárti, esetleg mégis inkább etatista, multiellenes, antikapitalista. Amikor Orbán Viktor 2010-ben megnyerte a parlamenti választásokat a választópolgárok valamivel több mint egyharmadának szavazatával, és úgy látszott még, hogy Bogár László inkább marxista, semmint szociáldarwinista lesz, valamint az IMF ellen nem a nemzeti tőke érdekében, hanem en bloc a tőke ellenében indul meg a szabadságharc, tapsikolt is rendesen a nyugati baloldali közönség. Az NDK-ból itt maradt levegőjű, Stasi-veterán találkozókat szervezgető, a berlini falért ma is hálás, keményen leninista, német Junge Welt napilap címlapon üdvözölte az IMF-fel való tárgyalások megszakítását. Egy kivágott EU-zászló felett az a felirat állt: „Magyarország ellenáll a diktátumoknak”. A lap – és főleg annak moszkovita bécsi tudósítója (megszolgált, jó elvtárs) – már 2006-ban is talán egyedüliként éltette a német sajtóvilágban a szeptemberi és októberi sajnálatos eseményeket (mármint a jobboldali tüntetéseket) – és még egyedülibbként vélte azokban felfedezni a világforradalom (mint azóta tudjuk) csalóka lángját. A lap mára azonban azon körök fő lelőhelye lett, amelyek szerint Orbán Viktor neoliberális (ami a Junge Welt számára dimitrovi alapon egyben a fasisztát is jelenti), szegényellenes, nagytőkepárti, kapitalista, carlschmittiánus, mifene. A Junge Welt meglehetősen utálja tehát Orbán Viktort, de vélhetően volt egy félnapos zavar a szerkesztőségben, amikor Daniel Cohn-Bendit az immáron szentté avanzsált Hugo Chávezhez tudta hasonlítani a magyar kormányfőt.

A jobboldali támogatók persze ugyanazt a neoliberális, szegényellenes, nagytőkepárti, kapitalista, carlschmittiánus Orbán Viktort látják, mint a Junge Welt – csak számukra mindez pozitív jelző. A nyugati jobboldali populista politikusok, a zürichi Weltwoche, a bécsi Zur Zeit, a párizsi Valeurs actuelles vagy a Berlusconihoz közelálló Il Giornale újságírói például ezen jelzőkért védik Orbánt. Ők ugyanis úgy tudják, hogy Orbán leszámol a kommunistákkal, leszámol a kommunizmussal, agyba-főbe privatizál, építi lefele az államot, a bürokráciát, közben fittyet hány a klímaváltozásra, Brüsszelre, az ENSZ-re, Ronald Dworkinra, a gonosz liberális emberi jogokra, a feminizmusra, minderre, és még – amint Orbán Viktor a jobboldali bulvárnapilapnak, a Bildzeitungnak többször is elmondta – pénzt sem kér a németektől mindezért cserébe. Ellentétben a sok lusta dél-európaival, ugyebár.

Számosan csak annyit látnak Orbán Viktorból, amennyit a nyugati liberálisok vagy mérsékelt konzervatívok állítanak róla. Azaz a bankadót, a multiadót és a Brüsszel-kritikát. A bírálatokból így kirajzolódó, amúgy – és ebben a kormánynak igaza van – hamis Orbán-kép miatt sok egyszerű olvasó is megszereti azt az embert, akiről és akinek országáról vélhetően eddig se és ezután se fog túl sokat tudni. De annyit tud – a finoman szólva is pontatlan nyugati tudósításoknak és elemzéseknek hála –, hogy Brüsszel üti Orbánt, Orbán meg egyszerre a bankokat és a komenistákat. És ezért fordulhat elő, hogy bár a nyugati lapok többsége valóban erősen kritizálja Orbán Viktort –, ha beleolvasunk a cikkek internetes változata alatti fórumokba, azt láthatjuk, hogy spanyolok, franciák, németek, lengyelek, de még osztrákok egy része is kezdi Orbánban tényleg (politikai vágyaktól függően) az új Hugo Chávezt vagy az új Václav Klaust meglátni.

Orbán Viktor a neoliberális Hugo Chávez, esetleg igény szerint az etatista Václav Klaus. Ehhez a zűrzavarhoz nem csak maga a jelzők alanya, de a jelzők kigondolói is hozzájárultak. És bár a mainstream-sajtó Klaust ugyanúgy rühelli, mint Chávezt – azaz nekik édesmindegy, hogy éppen melyik hasonlattal akarják a magyar kormányfőt rossz társaságba keverni –, a különböző szubkultúrák számára a támadások ténye felér a megtámadott igazságának bizonyítékával.

Bár a magyar „balliberális” oldal erről lemaradt, Orbán Viktor valóban olyan hangulatokat lovagol meg, amelyek jelen vannak ma Európában. A mai Európa ugyanis nem Konrád György kozmopolita vágya, nem Jürgen Habermas diszkurzív demokráciája, nem Ulrich Beck globális utópiája, s nem is Bernard-Henri Lévy (édesistenem!) kiáltványa. A mai Európa gyűlölködések, bizonytalanságok, dühök terepe. Giorgio Agamben olasz jogfilozófus egyenesen azt javasolja, hogy az egészet felejtsük is el, és a mediterrán népek fogjanak csak össze egy Latin Birodalomban, oszt jónapot. A francia baloldali kormány meg az itthon szentként, tévedhetetlenként tisztelt és ámulattal olvasott Economistot szidja. A francia kommunisták a hitelminősítők bezárását követelik. A baloldal szuverenista szárnya a nemzetállamokat erősítené, és a globális tőke aktorának tartja Brüsszelt. A jelenlegi francia külügyminiszter egyike volt az európai alkotmány elleni 2005-ös kampány élharcosainak. A posztmodern baloldal a népszuverenitásra hivatkozva bírálja az alkotmánybíráskodást. A német konzervatívok egy része az Európai Unió értelmetlenségéről gondolkodik. Miközben majdnem minden országban (kivétel a szocdem hagyományú Skandinávia és Ausztria) építik lefele a jóléti államot, és Berlin éppen olyan munkajogi és szociális megszorításokat várna el Dél-Európától, amelyeket Orbán már rég elért Magyarországon. Ez utóbbiért ritkán is bírálják őt. Angela Merkel sem a munkanélküli segély megkurtításáért vagy a közmunkaprogramért vonta felelősségre Áder Jánost a magyar államfő berlini látogatása során, hanem legfeljebb a német cégeket sújtó különadókért. És Barbara Stamm, bajor parlamenti elnök is vélhetőleg nem a Munka törvénykönyvének módosításáért mondta le a találkozóját Kövér Lászlóval.

Orbán európai morzsákat szór el Nyugat-Európában járva. Az Európai Unióhoz való viszonyában a jobboldali populista és a baloldali szuverenista pártok, politikusok, értelmiségiek érvei sejlenek fel. A munkaállamról szóló terve pedig egyfajta immáron nem nemzetközileg diktált, de azért a nemzetközi tőkének sem kedvezőtlen, nemzeti-neoliberális programmá áll össze. A morzsákból persze nem lesz ehető kenyér – de hozzájárulnak ahhoz, hogy mind bírálói, mind éljenzői egy félreértett Orbán Viktort bírálnak vagy éljeneznek a nyugati fórumokon.

Az igazi program meg közben észrevétlenül megvalósul.